A sokadik cigarettát szívták. Lassan kifogytak a témából. Divat, árak, munkahely. Ági a házassága problémáit kezdte ecsetelni. Sopánkodott, hogy a férje, milyen elragadó volt, amíg udvarolt, most pedig alig szól hozzá. Hova tűnt a szerelem? Csak legalább leülne a gyerek mellé tanulni!
Adél már kívülről tudta, az összes várható vádat, mert minden beszélgetésük, minden alkalommal ugyanoda lyukadt ki. Kicsit unta is a panaszáradatot és titokban az órájára nézett.
– Nem értlek benneteket, házasságban élő asszonyokat! Mit vártok? A házasság nem egy egész életre szóló nászmenet! A szerelem legszebb szakasza egymás felfedezése, megismerése. Szeretni egymást kötöttségek, konvenciók nélkül! Az igen! Egy darab papírért feláldozni ezt a szabadságot? Mi értelme ennek? – mélyen felsóhajtott, hogy jelezze sajnálatát és együttérzését.
Ági nem felelt, mert észrevette barátnője óvatos pillantását, amikor Adél már harmadszor nézett a karórájára.
– Jaj, nagyon itt ragadtam. János biztosan hazaért, meg Pubi is a napköziből. Sietnem kell.
Adél udvariasan szabadkozott:
– Hova sietsz, hadd várjon a párod! Nem dől össze a világ, ha kicsit késel.– magában azonban fellélegzett, hogy végre egyedül maradhat.
Gyorsan elkezdte válogatni a holmiját, pipere és tisztálkodó cikkeket, a legszebb hálóingét, némi fehérneműt, az intim szelencét a tablettával. Az egész elfért egy nagyobb reklámszatyorban. Bedobta a csomagot a Skoda hátsó ülésére és már indított is. Irány Kanizsa! Legszívesebben repült volna. Micsoda nagyszerű hétvége vár rá!
Félkézzel beletúrt a táskájába. Igen, megvan a lakáskulcs is.
Nem a férfi lakása előtt állt meg. Annyi itt az ismerős, kinek mi köze hozzá, hogy hol fogja tölteni az éjszakát! A kocsiból kiszállva kényelmesre vette a tempót, még a kirakatokra is rá-rápillantott. Ő most vásárolni jött a városba, bárki láthatja, a csomagja is közönséges reklámszatyor.
Végre befordult a kapun. A férfi az emeleten lakott. Adél itt már sietve szedte a lábát. Csendben, szinte osonva tartott felfelé, nehogy a lépések zajára valami vénasszony kipillantson az egyik lakásból.
Gyorsan a kulcsot a zárba… és máris az előszobában volt. Itt megtorpant, mert bentről hangokat hallott. Bosszankodva ismerte fel a takarítónő hangját. Ez még mindig itt van? Odabenn az asszony dühödten ordított:
– Vegye tudomásul, hogy felmondok! Én ezt nem bírom … ilyen helyen nem vagyok hajlandó dolgozni. Mi van itt? Naponta más nő jár ide. Most is ! Tele a mosdókagyló valami vörös rüfke hajával! Alig ment el, engem meg máris siettet, hogy hozzak mindent rendbe, mert vendéget vár. Hát mi vagyok én, hogy az összes kurvája után én takarítsak?
Adélnak egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Érezte, hogy remeg a lába. Szinte forgott vele az előszoba. Csak össze ne essen itt! Nagyot nyelt, aztán erőt vett magán és lábujjhegyen kilopakodott a lakásból.
Bevágta magát a Skodába, kettesből indult, mintha üldöznék.
Hamar kiért a városból, aztán csak hajtott tovább az országúton. Cél nélkül, találomra fordult be egy-egy elágazásnál. Eleredt az eső. Az ablaktörlő lapátok vadul dolgoztak. Megállt. Körülnézett. Nem ismert rá a tájra, fogalma se volt merre jár. Lassan továbbment, hogy valami tájékozódási pontot találjon. Végre teljesen kitisztultak a gondolatai. Nincs értelme… Ennek sincs értelme. Haza kell menni.
A következő útkereszteződésnél újra megállt. Elővette az autóstérképet a kesztyűtartóból. Nagy kerülő volt, és felesleges – állapította meg. Most már tudatosan figyelte az utat, hogy minél előbb hazaérjen.
– Hát ez se volt egy nászmenet! – morfondírozott keserűen, mikor belépett a hideg, magányos lakásba
