Jó dolog a házasság. Csodálatos, mennyberingató és talán még egészséges is. Az persze attól függ, hogy kit hogyan szeretnek az asszonyok. Van, akit csókolnak, van, akit halálba kergetnek. Ez a feleségtől függ. Bár, ha kitör az asszonyon a feminizmus, és unja már, hogy mindig férje szagát érzi a paplan alatt, akkor nincs más hátra, mint a menekülés. El, messze, mindegy hova, csak ki a szabadba, ahol nem kísért örökké a nő ördögfeje, az üvöltés és a ráruházott, sötét életundor.
Én pontosan így jártam.
Volt egy nő, aki nyakamra tornászta magát, aztán mikor már szemmel láthatóan lerohasztott, hát folyamatosan zavart az utcára. De, ha nem zavart volna is, akkor is futottam volna messze, a kilátástalan semmibe, mert még így is jobb, az utcán tekeregve, a kukák között, mint “otthon”, a biztos hóhérkés alatt lassan megdögölve.
Jön az autó, egy nagy, istenverte luxusautó, és repülnek a tollak.
Sikerült visszalépnem, nem lettem halálragázolva, gyorsan keresztet vetettem, hogy “húhh, ezt már megint megúsztam(!)”, de nem a madárka. Láttam, hogy amint fordult a gép, és nyugodtan, ráérősen tette ezt, a túloldalon valami történt. Egy galamb szállt fel hirtelen, egy másik vergődött a betonon, és mindent beborított a kiszakadó tollak párnaharcra emlékeztető látványa. Aztán elhaladt a gép, és a maradék galamb, nagyjából még egészben volt, felrepült, és néhány méterre, a parkírozóban landolt. Ott földet ért, és szomorú párjával csicseregve a padka tövében megállapodott. Nem mozdult, csak tátogott, és törött lábát, vagy talán törött féltestét remegette.
Vér nem volt. Semmi, még talán jaj sem. Bár a galambok nem jajgatnak, csak huhognak, meg turbékolnak, azonban az sem volt. Nem volt többé semmi. Várták a halált.
Az autó kellemesen beparkolt a túloldalon, félvér vezetője durva, felrúgó tekintetű kisfiával együtt kiszállt, és kellemesen üde, jóllakott hangulatban bevágtatott a boltba. Utánuk mentem. Felelősségre akartam vonni őket, hogy gyilkoltak, hogy élvezettel, nemtörődömséggel kioltották, vagy majdnem kioltották egy pici madárka életét. Csak azért, mert nekik most nagy, amerikai autójuk van, ami eltapos mindent, meg jogaik, meg mocsok lelkük, meg izmaik, és minden.
Berúgtam az ajtót. Dühösen, bosszúra lihegve vágtattam előre. Kerengtem a polcok között. Azonban semmi. Eltűntek. Se elől, se hátul, sehol nem mutatták ocsmány, rátarti pofájukat. Belefáradtam, megpilledtem, feladtam a keresést. Tudtam, itt többé nem segíthetek. Mert, ha mégis megtalálom őket, végül is mit mondhatok? Megöltek valakit? Nem. Bűnt követtek el? Azt sem. Akkor mit?
Semmit.
Nem csináltak ők tulajdonképpen semmit.
Megöltek egy kis galambot, ami volt olyan bolond, hogy megbízott az emberekben, nem ugrott el az autó elől, hiszen ez parkírozó, mindenki lassan és vigyázva vezet, miért lehetne ez veszélyes? Miért lenne valaki annyira elaljasodva, hogy reggel, mikor éppen felragyog a Nap, örömében eltapos egy frissen csipogó madárkát? Tényleg, miért? Hát van ilyen ember a földön?
Van.
Ezek, ezek az újgazdag mocsadékok nem viccelnek. Ezeknek áldozat kell, lerohadás és bűn. Ezeknek az egész Földgolyó csak préda, rabszolgák, bamba kis állatok értéktelen világa. Azért vannak, hogy ők, a gazdagok bedarálhassák őket.
Bedarálták.
A kis galamb még mindig élt. Ott erőlködött az útpadka tövében. Párja szomorúan, tehetetlenül csipogott mellette. Halálát várta. Aztán majd elrepül, és kezdi újra. Új párja lesz, újra csipegetnek a parkírozóban, újra el lesznek taposva. Nekik mindegy. Megszokták. Számukra ilyen az élet. Ahogy nekük, ágrólszakadt szegényembereknek is. Mi is csak csipegetünk, néha csipogunk, nagy, nehéz kerekek alá kerülünk, és aki túléli, kezdi újra, hogy aztán ő következzen.
Mert nekünk ez jár: az örökös eltaposás.
Visszanéztem. A galamb már a földön feküdt. Féloldalasan, természetellenesen elterülve. Még mindig élt. Csőre mintha mozdult volna, sőt szárnyai is verdestek egy kicsit.
Aztán semmi. Elvégeztetett.
Arra gondoltam, hogy legközelebb majd talán én következem. Igaz, nincsen szárnyam, sőt tollaim sem verdesnek a hűs, nevadai szélben, de azért jól eltaposható vagyok. Hát magyar vagyok! Engem nem véd meg semmi. Értem igazán nem kár.
Vagy mégis?
Vagy talán tényleg van, aki szeret?
Ugyan már! A magyar maga van. Istennek is megvan az ő választott népe. Az amerikai is kiválasztotta magát. Bár, igaz, és ezt soha nem szabad elfelejteni, minket is választott valaki, vagy valami. Amit úgy hívnak:
balsors.
Akkor pedig előre!
Ne lankadj magyar testvér!
A mi életüknek is van értelme, mi sem vagyunk hiába a földön!
Nekünk is jön majd egy nagy, nehéz autókerék, lassan, komótosan végiggördül rajtunk, és máris indulunk oda, ahová valók vagyunk. A halálba? Dehogy. A pusztulásba? Ugyan.
A bukott népek mennyországába. Ahol azért akad egy jó szó, egy isteni simogatás, sőt még talán újraéledés is. Hiszen szenvedni tudunk, azt megtanultuk már. Aztán, ha tényleg újraéledünk valahol, nekünk a pokolban is jó lesz. Ott se lesz rosszabb, mint itt.
Még ha elevenen főznek is belőlünk levest az ördögök!
