Mikor eljön az este, lassan, lágyan ciripelnek fent a csillagok, egy könnyed széláram, egy halk csók hallatszik. Itt van Jézuska.
A fa csillog, szebbél-szebb fényekben ég bent a félhomályban, talán a szoba közepén, vagy csak valahol az asztalon, és sejtelmes aggódással veszi körül az alápakolt megannyi játékot, a műanyag csodafegyvert, az oázó kisbabát, anyunak az új filléres, de mégis szikrázóan csillogó gyöngysort.
Apunak? Nos neki is van valami. Egy ici-pici szerszámosláda. Rajta egy ráragasztott kicsinyke faág, hogy júj de jó, holnap megszereli nekünk a villanyórát.
Csend, halkan felzeng az áhitat, a Karácsony csodálatos dallama, “Jaj, de szép a Karácsonyfa, Ragyog rajta a sok gyertya, Itt egy szép könyv…” akarná folyatatni az áhitattól könnyeit nyeldeklő torok, de megáll.
Zörgetnek.
“Nagyon hideg van idekint. A kislányom már nem mozdul. Talán még él. Megfagy. Az Isten nevében, ha embert ismernek, csak egy kis meleget, csak egy félórát bent a kályha mellett a szobában.”
“Kik ezek, anyu?” szólal meg megszeppenve a copfos kisleány. “Lehet, hogy rablók, mert az utcán élnek, biztos el akarják lopni az ajándékomat. Nem adom!”
“Hát, nem is tudom…talán egy pohár forralt bor, vagy valami. Mert mégis, ma Karácsony van, Szenteste, együtt a család, nem engedhetjük be őket!” dörmög magában az apa. Pohár borát iszogatja, aztán lehúzza egy hajtásra a hűvös, kellemes zamatú nedűt. “Egész évben hajtottam, hogy végre rendes Karácsonyunk legyen, ezek meg…”
Újra kopogás hallatszik.
“Az Isen áldja meg kenteket, szegény kisleányom beteg!…Magyartanárnő vagyok, azaz voltam, míg ki nem dobtak, mert túlzásba vittem a tanítást, és azt ma nem lehet, ezért tudom ezt a Petőfi idézetet, ezért mondtam el a lányomra. De könyörgöm, ha Istent ismernek, egy kis meleget!…Neki, Ibolykának…Mert már a szája is kék, a teste sem mozog. Lehet, hogy még él, lehet, hogy még nem fagyott meg…Meleget, egy kis meleget, aztán már itt sem vagyunk!” hallatszik a síró női hang az ablak mögül. Kezei kaparnak a spalettán, hangja elcsuklik. “Csak egy picit a kályha mellett. Ibolyka nagyon hideg már!”
“Itt koldul, itt sír, miért nem dolgozik? Látjátok gyerekek, nekünk mindenünk van, mert…”
“…ti dolgoztok, anyu! Ezek lusták, azért fagynak meg!” sikoltják haragosan a türelmetlen gyerekek, akik már a narancsot szeletelik, mert olyan csodálatos a szaga együtt a frissen vágott fenyő átható illatával. Sikongások, gyors kezek tépdesik az ajándékok dobozain a csomagolópapírt.
“Anya, én kimegyek, viszek nekik egy pohár forraltbort, annyi még van a kancsóban. Igyanak, úgyis csak részegek. Ismerem én az ilyen semmirekellőket. Be akarnak jönni, aztán, ha nem figyelünk, már lába is kel a pénztárcának. Majd elintézem én őket!”
A nő, az anya szemeit forgatva, kiborultan bólogat, majd hitetlenkedő fejcsóválások közepette kitölti az utolsó forraltbor maradékot egy olcsó vizespohárba, idegesen átnyújtja férjének, aki vállára kapva bélelt bundakabátját, nagy morgások közepette vágja ki az ajtót. Hallik, ahogy bakancsát oda-oda csapkodja a fal tövéhez, hogy idegességét levezetve már ne haragos képet vágjon a jövevények arcába. Hiszen Karácsony van, Szenteste, ilyenkor még az ordasfarkas is mosolyog az erdőszélén.
“Itt van, tessék, igyák meg, aztán menjenek. Több nincs, ennyi maradt, de mostmár aztán elég legyen…!” A nőre néz. Aztán a gyerekre. Nem tudja mi is ilyenkor a teendő. Egy középmagas, vékony kabátkába bújt fiatal nő néz vele farkasszemet. Nem kér, csak néz. Megadóan, semmit nem akarva. Ölében egy talán négy, de lehet, hogy csak hároméves pici gyermeket szorongat. Nincs rajta csak egy vékony, pici sapka, egy rövid szoknyácska, egy iskolai köpeny és egy lakkcipő. Szája merev, ajkai közé behullik a csendesen pelyhedző hó, ujjai szétállnak, valahova felfelé mutatnak, fel az égre.
“Úristen!…Maguk meg vannak őrülve?!…Meg akarnak fagyni?!”
A nő nem szól. Kiveszi a férfi kezéből a még gőzölgő poharat, és a kislány ajkaihoz szorítja.
“Itt van Ibolyka…igyál egy kicsit, meglátod felmelegszel…Ugye jó lesz?”
A pici leányka azonban nem mozdul. Nem reagál, ajkai között továbbra is ki-be szállingóznak a bolyhódzó hópelyhek. Szemei lehunyva, arcán nyugodt mosoly, egyik karja szorosan átölelve édesanyját, a vékony kabáton pihen.
A férfi, az apa nem törődve a pohár forralt bor látványával, hogy kiömlik, vagy nem, sem a nő tiltakozásával, egyetlen erős rántással kapja ki anyja karjaiból a merev testű gyermeket. Hallja, ahogy a nő tiltakozik, sírni próbál, sőt eléje is áll, de ő csak fut, szalad, törtet befelé, be a szobába, a tűzforróan duruzsoló, régi cserépkályhához, és egy szót sem szólva, egyszerűen rátapasztja a jéghideg, továbbra sem mozduló gyermeket.
Bent az anya hatalmas szemekkel néz, szinte bámul. A gyerekek elhallgatnak. A játékok hatalmas koppanással hullnak a földre. Csend. Csak a cserépkályha duruzsolása hallik.
A nő, a kislány anyja továbbra is kint, nem meri megkockáztatni a bejövetelt, hiszen be senki nem invitálta. Kezeit tördelve vár. Nem is tudja mi történt, azt sem, hogy hol van, csak vár, és rekedten, elfagyott hangszálakkal sírni próbál.
Percek telnek el, talán egy félóra is már. Nyílik újra a kertkapu. A férfi áll a küszöbön. A nő kezei után nyúl. Megfogja, és egy szót sem szólva, egyszerűen behúzza a házba. Be a szobába, a kályhához, a fa alá.
Bent az anya megilletődve, szó nélkül megágyaz, a gyerekek megszeppenve húzódnak be a sarokba. Senki nem szól egy szót sem. Nincs mit. Most nem lehet.
A fa mögül egy mosolygó árnyék bújik elő. Négykézláb a nő, az imént még kint fagyoskodó fiatal anya ölébe ül, és csilingel az éppen kimentett hatalmas, melegtapintású, csupabunda jétékkutyával, nyakában a kicsi csengővel.
“Olyan szép a Karácsonyfa,
Ragyog rajta a sok gyertya,
Itt egy szép könyv, ott egy alma,
Olyan szép a Karácsonyfa.”
Énekli még fáradt, kifázott hangocskáján, de már boldogan, mosolyogva és melegen.
“Anyu, te nem ülsz a kályha mellé? Olyan hideg vagy. Gyere, én felmelegítelek.”
Pici kezeivel a nő, az anyja ruhájába kapaszkodik, és húzza, vonja maga után a cserépkályha forró, szinte tüzelő csempéi felé. Anyja lekuporodik a földre. Egy hangot sem szól. Nem is tud. Csak halk szuszogás, édes álom hangjai hallatszanak. Ibolyka finoman, hogy anyukáját meg ne zavarja, ölébe kuporodik, és csendesen tovább énekel. Ezután már csak két halk, egyenletes szuszogás hallik. Semmi más.
Alszanak.
Meleg van, Karácsony és szeretet.
*
Reggel van, a már langyos cserépkályhára dőlt anya felnyitva szemeit, meglepetten mered maga elé.
“Hol vagyok? Kik maguk? Hogy kerültem ide? Hol van Ibolyka?!” sikít fel. Megmarkolja gyermekét, egyetlen határozott mozdulattal felpattan, és rémülten az ajó felé rohan.
Egy öltönyös, sötét ruhás, nyakában ingén fehér csíkot viselő férfi markolja belülről a kilincset. A nő hiába próbálja kinyitni, az ajtó nem mozdul. Már sír, gyermekét magához szorítva ismét erőlködik.
“Anyuka, ajándékot hoztam. Meleg ruhát, játékot, forró kávét és egy papírt. Ez az öné!” nyújtja át a kezében lévő, teleírt papirost.
A nő nézi, forgatja, mustrálgatja, de nem értve semmit szótlanul visszaadja az előbbi férfinek.
“Maga mit akar? Mit játszik itt velünk? Látja, hogy nincs hol laknunk, nincs hol aludnunk. Ibolykának sem…Istenem, mi lesz vele ma este, kint a fagyban, a hidegben?” Sír. Lányát szorongatja, sír, és zokog.
“Anyuka, ez egy lakásbejelentő nyilatkozat. Az ön lakásáé…És persze Ibolykáé…Ez a gyülekezet ajándéka…Boldog Karácsonyi Ünnepeket!” Egy pici kulcsot nyújt át, rajta egy friss, zöldellő fenyőággal és egy apró, csillogó keresztet. Kezét imára kulcsolja. Majd felhangzik Jézus örök szózata:
“Miatyánk, ki vagy a mennyekben…”
A család a fa előtt, könnyektől fuldokolva mondja utána az örök szózatot. Arcukon áhitat, kezeik remegnek, ahogy integetnek a búcsúzó pár felé. Egy autó motorjának felzúgó hangja hallatszik. Az ablakhoz ugorva még látják, amint beszáll a továbbra is mit sem sejtő nő, nyakában a mélyen, áthatóan szunyókáló pici gyermekkel, és elindulnak valamerre. Talán egy templomba, talán egy kicsi lakásba, talán máshova. Nem tudni.
“Karácsony van gyerekek,” mondja csendesen az apa, “ilyenkor nem szedhet áldozatot a fagyhalál!”
