“Nézd, én nem élek vissza a bizalommal…Isten őrizzen!…mert, ha az ember dolgzik, és én keményen dolgozom, akkor meg kell becsülni a kuncsafot…mint a csemegében.”
“De ott más…ott vesz egy zacskó cukrot, és hazamegy.”
“Itt is.”
“Vesz egy zacskó cukrot? Ezért jön ki a Mátyás-térre? Ezt nem tudtam.”
“Nem zacskó cukrot vesz, mást, hotyhijjákot vesz, érted, meg izét, na, de az ember úgy gondolkodik, mint a csemegében. Első a isztességes kiszolgálás. Hogy a vevő ne csalódjon.”
“És te mit árulsz? Mert árulsz valamit, nem? Üzletasszony vagy!”
“Hogyne, a portékát eladásra bocsátom…mert forognia kell a pénznek, az izének, már hogy úgy fejezzem ki magam!”
Gizi felemelte rövid, oldalán kivágott műbőrszoknyáját, és azonnal a kuncsaft előtt termett. Ez konkrétan egy mozgássérült, ősz öregember volt, aki tolókocsijában járta végig a környéket. Bámészkodott, kezében levő százforintosait lóbálta, és kemény, határozott arccal mustrálta a dolgozó nőket és asszonyokat. Mert sokfajta nő dolgozott a téren. Fiatalok, idősek, soványak, kövérek és még jótestűek is! Azok általában diáklányok és férjes asszonyok voltak, akik egy kis pluszpénzre, érdekes együttlétre vágytak, és mivel sokrétűek voltak, időnként el-ellátogattak a Mátyás-térre, és kínálgatták magukat. Legtöbbjük nagyon élvezte a dolgot, mert húhh, a férfiak ki nem fogytak a megjegyzésekből, abból, hogy “jó a lábad anyukám, nem akarsz kicsit hancúrozni Laci bácsival?” Már, ha Laci bácsi volt az illető, mert azért akadtak itt kissrácok és saját temetésükre készülő, szívbeteg nagyapák is. Vagyis mindig vegyes volt a felhozatal, színes, sokrétű, ami csak növelte a tér ősmagyar izgalmát.
“Mennyiért? Ötszázért? Na, azt nem! Soha! Mit, hogy csak a kezemmel, és öt percig? Jó, hogyne, gumi nélkül, itt a bejárati ajtónál!” közölte Gizi az új vevővel a megoldás lényegét, és azonnal be is tolta a bácsikát az ajtóhoz, hogy pillanatok alatt elvégzhesse nemes feladatát. Mert nemes volt ez a javából. Érezte is ő ezt. Hiszen ki akart egy tolókocsis csúnyasággal kapásból szerelmeskedni? A pap, a papné, vagy ki? Hiszen ennek az öregnek egy kis öröm kellett, úgyse él már sokáig. Erre a templom mit csinál? Imádkozik érte. Ő hiába mondta, hogy “nem, ezt otthon is tudok, meg majd magnóról meghallgatom,” azonban semmi. Pedig a templom állítólag az önzetlenség és a szeretet otthona. Mikor felhozta ezt a pap lányának, az Ibolykának, hogy neki kellene egy kis kézimunka a részéről, a kántorral dobatták ki az utcára, hogy “mit fajtalankodik ez itten? Vén kujonja, akinek még a lába levágása után is csak ezen jár az esze?”
“De min járjon, tisztelt Gizella asszonyság, ha már ugye a cukorbetegség a sírba tesz? Úgy akar meghalni ugye a magamfajta vasmunkás, hogy még az utolsó kenet előtt kéne egy kis hotyhijják, izé, hát nem? Mert ugye a csontfűrész cudar egy dolog, és borzalmasan nyikorgott, mikor ugye szeletelt! Magácska pedig jó keresztény, hát segít a bajbajutottnak!”
“Látja Géza, ugye mennyi jót tesz az ember a rászorulókkal? És sehol egy kis hála, semmi! Pedig jelentkeztem én is lakásra az önkormányzatnál, hogy ugye húsz év kemény szolgálat után már csak megérdemelném! De azt hiszi adtak? Egy fenét! Egyszerűen kiküldtek az irodából, én meg nem akartam menni. A biztonsági őrrel akartak kidobatni. De azt nem vártam meg! Isten ments! Mentem én magamtól is. Be egyenesen a templomba, így muka előtt. Kell a lelki segítség, mondtam is a papnak. Az azonban mondta, hogy csak gyónás után fizet, meg a számmal kell, de ki bírta azt kivárni! Meg a misepénz se jött be még, aztán hitelbe nem dologozom!”
Álltam csendesen a kapu alatt, néztem, ahogy valóban, pillanatok alatt eljutott a pár a végkifejletig. És mielőtt elszállt volna a spricc a levegőben, Gizi nagyszerűen, szinte trükkösen előkapta használt zsebkendőjét, gyorsan belefújta csöpögő orrát, és rászorította a még le nem metszett hímtag pici végére. Megtörölte vele, újra belefújta orrát, “nem pazarolunk, fizetni kell érte!”, és könnyedén bedobta az útmenti sárba. Az arra haladó teherautó ráhajtott, felcsapta a sárral együtt, én is kaptam belőle, de aztán a mostmár sáros papírkendő szépen felragadt a környező bokorra. Ott libegtette magát tovább, mintegy hirdetve, hogy “én már megüdvözültem, most te jössz!”
Gizi megsimogatta a nyomorék bácsika fejebúbját, nyomott rá egy szokásos puszit, és felsegítette a megálló vonalbuszra. Jó mukát végzett, megelégedetten tette el a néhány bankjegyet, és szoknyáját ismét felhúzva egy csoport túrista elé ugrott. Azok azonban fanyalogtak, fiatalabb portékára vágytak, így Gizi smét hozzámfordult, és elmondta, hogy
“A rendőrségen is szolgáltam. Volt este, mikor tizenhatan is megnyugodtak utána. Mert kérem, én teljes szolgáltatást nyújtok, nem úgy mint ezek a maiak, ezek a kis csitrik. Kijönnek ide, elveszik a becsületes dolgozó nő elől az alanyt, aztán pedig nevetve továbbállnak. Nem is profik, csak incselkedni járnak ide. Pancserok. Sok még beleülni sem akar. Akkor meg minek csináják, kérdem én? Minek teszik itt magukat, ha nem a munkára koncentrálnak?”
“De te mindig becsülettel lehúzod a műszakot, igazam van? Soha nem végzel félmunkát, vagy hagyod ott a kuncsaftot teljes kiszolgálás előtt?”
“Na, az nálam kizárt! Van becsület is! Munkaerkölcs! Én kétszer váltam, három gyermeket nemzettem a hazának! Igaz, ma már nem tudom melyik izében, na, abban töltik az idejüket…”
“Csak nem börtönben vannak?”
“Úgy is mondhatjuk, de az más. Stabil helyre kerültek, fedelet adtam a fejük fölé! Egyik a szegedi Csillagban van például. Ez egy híres hely. Onnan kiváló zsebes szakemberek kerülnek ki, akiknek utána nem gond a biztos megélhetés! Ezt adtam én nekik, szakmát! Pedig nehéz volt, higyje el uram! De sokat kellett hozzá ázni-fázni! Meg összeköttetést szerezni. Hiszen egy kis komolytalan városi helyen, ugye, mit tanul? Semmit! Nem tanul ott semmit. Hiszen nincsenek is ott szakemberek! De a Csillagban, ott egészen más! Ott a legkiválóbb magyar zsebesek és bankszakemberek fordulnak meg. Ott képzést kap a gyerek!”
Három fiatal fiú fogta meg hirtelen a vállát. Egyik melleit tapogatta, másik fenekét, a harmadik pedig csak úgy elmélázva mustrálgatta.
“Kétezer…készpénzben,” jött a gyors információ.
“Attól függ, miért, mert ugye ingyen nem dolgozunk…Ha száj is lesz, akkor legalább kétezerötszáz, ha pedig beleülés az utcán, akkor háromezer!…A minőségért kiemelt juttatás jár, tisztelt uraim!”
Bólintás volt a válasz. Pillanatok alatt eltűntek a teherautó ponyvája alatt. Tizenöt perc sem telt bele, még a sörömet sem ittam meg teljesen, és Gizi könnyedén kipattanva a platóról, máris kínálgatta profista bájait. Most néztem csak meg, hogy mik is azok? Feneke kissé ráncos, lábai görbék és viszeresen soványak, mellei pedig valahol lelógva, talán a derekánál verdesték aszott magukat. Mi tagadás, kicsit meg is ijedtem, ugyanis, ha ezt a nőt szánta nekem mára a Jóisten, akkor én hetekig biztosan nem fogok szexelni többé!
De nem kellett félnem, Gizi ugyanis látta arcomon a viszolygást, azt, hogy jaj, csak azt nem! Megvető pillantást mért rám, szoknyáját lehúzta térdéig, és büszke fejtartással már ott sem volt. Hallottam, amint nagyokat szuszogott, és azt ecsetelgette kolléganőinek, hogy volt itt egy férfi, aki biztosan buzi, vagy impotens, mert a szépséget még csak észre sem veszi.
“Fizetni meg végképpen nem akar! Hát ember az ilyen? Biztos nem magyar, hanem valami cigány, vagy ejrópai, vagy mi! Még pénze sincs! Ilyen kis nyápic amerikai. Nem való az ide a Mátyás-térre! Ennek Hollywood kell, meg színház az Operában! Még jó, hogy nem akart semmit velem, mert ki tudja! Meg is ölhetett volna!”
Jobbnak láttam sietni. Furcsa, kopaszra borotvált férfiak kezdtek feltünedezni mellettem. Némelyiknek kés villant a kezében, némelyik pedig csak úgy natúran, zsebem után kutatott. Átugorva a tér oldalán, a kerítésen, egyetlen nagy dobbantással vágtam ki magam az útra. Éppen egy arra haladó kamion elé. Nem ütött el, szaladhattam, ahogy ínomból kitelt, és aztán már lemaradoztak mögülem újdonsült barátaim.
Mindnesetre érdekes este volt, tanulságos. Gizi is elgondolkodtatott. Arra mindenestre rájöttem, hogy egyedül este a Mátyás-téren nagyon nem ajánlatos öreg örömlányokra vadászni!
