Előhang

Ez egy élet részlete, egy részlet az életből, egy részlet egy harmincöt éves nő kálváriájából, aki nem kérte ezt a sorstól, neki így alakult. Nem örült neki, nem tetszett neki, de neki így jött össze, másnak meg máshogy. Nem akart bénábbnál bénább kapcsolatokba belemenni, és nem akart idétlenül viselkedni, mégis azt tette, mert ez is így alakult. Az élet néha nagyon görényül megforgatja az embert, és le se szarja, hogy mekkora hányingert okoz ezzel. Nem mindenki bírja a lelki kínoztatást, néhányan, vagy inkább sokan depressziósak lesznek, néhányan megölik magukat, mert ilyen típusúak, néhányan meg bírják a gyűrődést. Hát Marcsa bírja, az biztos. Megjegyzem, hogy ez egy igaz történet, itt-ott kiszínezve, de alapjaiban teljesen hiteles, kizárólag a pasivonalat bemutató életrajz, ami kilencvenkilenc százalékban megtörtént. Az egy százalékot én költöttem hozzá, hogy ne legyen már annyira natúr. Egyes szám első személyben írtam, mert aki elmesélte nekem, az így beszél magáról. Mint mindenki. Szóval nem rólam szól.

***

Már nagyon untam a kocsikázást. Órák óta szinte nem is szóltunk egymáshoz, nem volt mit mondanunk, mindent kitárgyaltunk, meg különben is dög fáradtak voltunk. Kira profin vezet, úgyhogy az utat sem kellett figyelnem, nézelődhettem, vagy amit akartam, bár egy kocsiban sok mindent nem lehet csinálni. Úgy éreztem, hogy a lábaim elkocsonyásodtak, és soha többé nem tudok majd rájuk állni, ha egyszer mégis hazaérünk. Stuttgartból jöttünk, ahol szerencsénk volt három napig hallgatni német anyacégünk igazgatójának és személyzetisének semmitmondó fejtágítását, mely részünkről többnyire elnyomott ásításokba torkollott. Minden nap azt vártuk, hogy mikor szabadulhatunk ki a büdös városba shoppingolni, ahol tök ugyanazokat a ruhákat lehetett kapni, mint Pesten, csak ezeket mégis trendibbnek láttuk, hisz nyugaton minden sokkal jobb. Ez a szemlélet belefészkelte magát a magyar agyakba, és kiirtása komoly időt és agykontrollt vesz még igénybe a jövőben. Stuttgart amúgy szép város lenne, illetve az is, de sajnos könnyfakasztóan szmogos. Ki hinné! Először azt hittem, hogy Pest után olyan tiszta a német levegő, hogy még a könnyem is kicsordul, aztán kiderült, hogy azért sírok, mert sikerült Európa leglégszennyezettebb városát kifognom a munkahelyem központjául. Rengeteg euróval érkeztünk a tréningre, tudtuk, hogy mindnek lesz helye. Ha nem türkiz blúzzá, vagy halványzöld mokaszinná, akkor táskává, vagy szoknyává, esetleg egy újabb tuti fekete nacivá változik, eredeti formájával mit sem törődve.

Ruhák, ruhák. Na igen. Ezek nem azért fontosak, mert magunknak akarunk tetszeni, vagy nőtársainknak, bármit terjesszenek is magukról az öntudatos nők. Sajnos azért kell egyre több gönc, hogy elbűvöljük a férfinemet, elbűvöljük azt a férfit, akit kiszemelünk. Ez nem csak ránk, egyedülállókra, divatosan szólva szinglikre vonatkozik, hanem a pasassal rendelkezőkre is, persze csak azokra, akik még tetszeni akarnak a megszerzettnek. Mert ugye mindenki ismer olyan slampi Mancikat, akikről még a legnagyobb jóindulattal sem tudjuk elképzelni, hogy egy férfi akár bottal is megpiszkálja. Bizony, bizony. Sok esetben ezek mind férjes asszonyok, akik biztosak a státuszukban, száz százalékig hiszik, hogy igába sanyarított férjük nem hagyja el őket még akkor sem, ha már százötven kilósak, és a szőrt be lehet fonni a lábukon. És mit ad isten? Tényleg bejön nekik. Az ilyeneket a férfiak nem hagyják el. Hogy miért? Talán mert biztonságosak. Mert megszokottak, és mert tudnak uralkodni. Ők tudnak valamit, amit mi, egyedülálló, férjre, és gyerekre vágyó szánalmas nyomorultak nem. De mi az a valami? Miért marad meg egy férfi a ronda, ápolatlan, sok esetben közönséges felesége mellett, ahelyett, hogy válogatna a csinosabbnál csinosabb szingli nőcik között, akik már lassan többen vannak, mint a házasok? Hát fogalmam sincs, de ez a kérdés gyakran megfordul a fejemben, amikor az utcán meglátok egy viszonylag jó pasit, egy minden bájt, és szépséget nélkülöző nővel az oldalán. Mit tudhat ez a nő, hogy neki van, ( pedig hogy néz ki?), nekem meg nincs, pedig sokkal (SOKKAL) jobban nézek ki.

Azt hallottam az egyik nem túl eszes férfi ismerősömtől, hogy a férfiak nem szeretik az öntudatos, önmagukat kiválóan eltartó, sőt elszórakoztató nőket, mert azok túl sokat várnak, a férfiak pedig berezelnek ettől az elvárás-halmaztól. Szóval a pasik betojnak a rájuk nehezedő bizonyítási kényszertől, ezért inkább meg sem próbálkoznak az ilyen nőcik felcsípésével, nehogy sérüljön az egójuk. Mert egójuk, az van. És nem szeretik, ha egy elutasítás, akár finom, akár durva, porba tiporja azt. Megértem. De nem jobb volna nekik egy olyan nővel élni, aki ad magára, aki értelmes, akivel másról is lehet beszélgetni, nemcsak a gyerekről, meg a konyhapénzről? Ez a téma még felderítésre vár, és addig nem halok meg, amíg meg nem tudom, hogy miért olyan beszariak a pasik, ha egy nő összefüggő mondatokban képes beszélni?

Hátrafordultam a hátsó üléshez, és elvettem a piros mintás reklámszatyrot, ami bevásárlásunk egyik eredményeképpen ücsörgött hátul. Kinyitottam, és mosolyra húzódott a szám. Ránéztem Kirára, ő is mosolygott. Nyilván jó a perifériás látása, mert egyébként az utat nézte, mégis látta, mit tevékenykedek mellette. Kiemeltem a csomagolásból egy gyönyörű, hihetetlenül almazöld, kristályokkal megbolondított papucsot, és önfeledten csodáltam. Na ezért érdemes élni, ez az, amiért dolgozik az ember, hogy aztán ilyen fantasztikus dolgot húzhasson a lábára, és a férfiak döbbenten, ájultan lessék, micsoda összhang van a lábbeli és viselője ragyogása között. Legalábbis szeretném ezt hinni, de sajnos ők ezt nem tudják értékelni igazán. Nekik a cipő, az csak cipő. Hiába magyaráztam az exemnek, hogy iszonyú különbségek vannak a piacos műbőr tűsarkú és a finom, puha, valódi bőr olasz tűsarkú között, ő azt mondta, hogy a műbőrön sem látszik, hogy gagyi, és szó se róla, jóval olcsóbb is. Nagyjából a tizedéért lehet megvenni, de én nem engedek, kizárólag valódi bőrcipőt hordok, adjon már magára az ember, ha megteheti, nem?

- Nem rossz, mi? – néztem Kirára, aki szintén áhítattal szemlélte a szerzeményemet.

- Tényleg pöpec. – mondta. – Bár az ára húzós volt. Maradt valami pénzed, Marcsikám?

- Nem. De nem azért kínoztattam magam három napig, hogy ne költsem el a fizetésem bizonyos hányadát. Nem? Amúgy még egy kávéra futná, ha megállnánk valahol… - pendítettem meg.

Már Ausztria sztrádáját faltuk a Kira kocsijával, és nekem kezdett erősen koffein hiányom lenni.

- Megállhatunk. Tudok egy jó kis pihenőhelyet úgy húsz kilométerre. Majd ott. Jól van?

Kira úgy ismerte már ezt az utat, mint a tenyerét, szinte minden hónapban megtette oda-vissza. Én még új vagyok, most alkalmaztak a cégnél, Kira ajánlott be. Régebben együtt dolgoztunk egy másik vállalatnál, és ismeri a képességeimet. Felajánlotta, hogy legyek a magyarországi leányvállalat irodavezetője, ami magasabb fizetéssel, több kihívással, és persze több utazással kecsegtetett. Úgyis baromira untam már az addigi munkámat, a kisujjamból ráztam, a főnöknőm egy ötvenes begyepesedett, bogaras nő volt, aki nem szexelt már legalább tíz éve, úgyhogy a viselkedése ettől fogva elképzelhető. Engem speciel valamiért szeretett, de a rajongásunk nem volt kölcsönös, én zsigerből utáltam, mégis a főnököm volt. Nem? Az emberbe be van kódolva, hogy a főnök, az rossz, azt nem szeretjük. Még jó, hogy Kira elvileg nem a főnököm, mert a végén őt is utálnom kellene.

- Persze. Addig a pisiléssel is várhatok. – bólintottam, aztán előhúztam egy másik neylonzsákot a hátsó ülésről, és sejtelmes arccal bontottam ki a következő, átkozottul drága kincsemet.

Felragyogott az arcom, amikor a kezembe simult a türkizkék anyag. Erre a blúzra vágytam egész életemben, erre a fazonra, erre a színre. Nem érdekelt, hogy majdnem száz euró volt. Pont ott takarta a pocakomat, ahol kellett, épp úgy simult a fenekemre, hogy az előnyös legyen, a melleim pedig remekbeszabott dekoltázsból kandikálhattak a világra.

- Ez se gyenge, nem igaz? – vigyorogtam Kirára.

- Ja. De Marcsi! Én tényleg aggódok, hogy minden pénzedet elverted göncökre. Adjak kölcsön?

- Nem kell. Van még otthon, meg egy hét múlva úgyis lesz fizu. Addig tudod, hogy elvagyok a vésztartalékomon.

- A krumplin, meg a tésztán?

- Na és? Az ember ott spórol, ahol tud!

- És ezt pont te mondod? Kacag a májam. Hülye vagy, Marcsi? Krumplistésztát akarsz enni egy hétig?

- Mi van abban? Vagy semmit! Úgyis fogynom kéne már. – Kezdett idegesíteni, hogy Kira mindent jobban tud.

- Különben is. Amiket most vettem, azokra szükségem volt, és kész. – vágtam durcás képet. Utálom, ha felhívják a figyelmemet a hibáimra.

- Oké, oké! Nehogy már beledumáljak! A te pénzed, én csak arra próbáltam célozni, hogy megmentenélek az egyoldalú táplálkozás hátrányos következményeitől, mint például…a szorulás, meg ilyenek.

- Jól van, na! Majd szólok, ha már nincs mit ennem, vagy hashajtóra kell pénz. Oké?

Kira csak bólintott.
***

Egyébként igaza volt, szinte biztosra vehette, hogy legkésőbb két nap múlva kölcsönkérek. Ha nem tőle, akkor Ancsitól, vagy Anyámtól de kölcsön fogok kérni. Két okból. Ugyan a krumpli - amit anyáméktól hozok vidékről, ha a jósorsom összehoz valakivel, aki kocsival megy arra – és a tészta kitart, paprika, meg só is mindig van otthon, és ezzel el is lennék, de mi lesz a bulizással? Egyedülállóként nem engedhetem meg magamnak, hogy kihagyjak akár csak egyetlen hétvégét is a vadászaidény kellős közepén. Már öt éve nem volt egy normális kapcsolatom, ezen ideje változtatni, bár nem tudom, hogy teljes mértékben rajtam múlik-e. Az elmúlt idők béna próbálkozásai a pártalálás terén eléggé lelomboztak. Különben ha visszagondolok, engem egész életemben kihasználtak a pasik, már az első is csak azért akart velem járni, mert nem akadt neki jobb.

Még a gimiben megpróbált becserkészni, de már akkor sem tetszett, később pedig még annyira sem. Nagyon kövér fiú volt, és bár mindenki mondta, hogy borzasztó rendes, meg vicces is, ez egy tizenhét éves lánynak édes kevés. Na ja. Sajnos nekem is súlyproblémáim vannak, emiatt különösen fontos, hogy odafigyeljek arra, hogy mi áll jól, és mi nem. Már kamasz koromban tisztáztam magammal, hogy melltartó nélkül nem mehetek az utcára, és ehhez tartom is magamat. Manapság már sokszorosan, azóta sajnos a gravitáció súlyos rombolást végzett a melleimen. Szóval túlsúlyos kamaszlány lévén nem igen válogathattam az udvarlók között, kizárólag a nagyon dagadt Pista akart tőlem valamit, de ő meg nekem nem kellett. Valahogy akkor még nem tudtam értékelni azt a rendkívül szép lelkét.

Aztán azért kipendültem egy kicsit, formásabb lettem, és tizennyolc évesen felbukkant az életemben Levi, akit megajándékoztam az ártatlanságommal, mert ő tényleg vicces volt, és nem mellékesen fantasztikus kék szemekkel rendelkezett. Azt képzeltem, hogy ez az igaz szerelem. Részemről az is volt, Levi azonban lelépett, amint megkapta legféltettebb kincsemet. Bánatomban Németországba rohantam bébicsősznek, ahol rövidesen megismerkedtem Rudival, egy olasz apa, és egy német anya amerikai születésű fiával, aki sok mindent szeretett csinálni, de a munka nem tartozott ezen időtöltések közé. Kedvenc szórakozása a játékgépezés volt, amit gyakran én finanszíroztam a bébicsőszi apanázsomból. Ő persze sosem adta meg a kölcsönöket, de az ősrégi Porsche-ját azért tudta tankolni. Három dolgot hallottam tőle gyakran:
1. én egy hülye magyar vagyok, és az balkán.
2. kövér vagyok, fogyjak le.
3. adjak kölcsön ötven márkát.

Hogy miért voltam vele? Mert baromira féltem a magánytól. Ott voltam Németországban egyedül, az itthoni viszonylatokhoz képest remekül kerestem, de a barátaim messze voltak. Rudi ugyan kétes biztonságot nyújtott, de mégis valamiféle biztonságot jelentett nekem. Azonkívül elbűvölő tudott lenni, ha akart, ráadásul kedveltem a szüleit is.

Az igazi ok? Valami iszonyat, hogy milyen nehéz volt Németországban pasizni. A német férfiak olyanok, mintha savó folyna az ereikben, nem vér. Összeismerkedtem egy magyar nőcivel, aki oda ment férjhez, és meglehetősen jó körülmények között éltek a férjével, és a két gyerekükkel. A nő, Szilvi, keményen unta már vaskalapos, sótlan férjét, és egyszer-egyszer stikában kiruccantunk együtt az éjszakába. De minek? A német diszkóban mindenki táncolt mindenkivel, de egy darab férfi, nem sok, annyi sem szólított meg bennünket, pedig jobban néztünk ki, mint a német nők legtöbbje. Még túlsúlyosan is. Ha meg véletlenül összeütköztem egy pasival, és véletlenül beszélgetni kezdtünk, az úgy futott, mint a mérgezett egér, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, ráadásul bébicsősz. Nos, mindenkinek vannak előítéletei, a németeknek mi csak balkáni szolganép voltunk a kilencvenes évek elején. Mondjuk nem sokat változott a helyzet.

Hét évig nyúztuk egymást Rudival. Be kell vallanom, hogy azért szerettem, különben nem lettem volna vele ilyen sokáig. Minden ismerősöm, akinek meséltem a kapcsolatunkról azt mondta, hogy hülye vagyok, minek hagyom, hogy így bánjon velem? Én meg rájöttem, hogy olyan durván sárba tiporta az önbizalmamat, hogy azt hittem, nekem már nem is akadhat jobb. Közben azért volt egy-két kiugrási kísérletem, de hamar rájöttem, hogy szép lehetek ebben az országban, de sikeres nem. Sem szakmai, sem szerelmi téren. Először is megpróbáltam tanulni, fel is vettek a fogtechnikusképző iskolába, de a német állam nem adott nekem tartózkodási engedélyt. Puff. Ez eléggé elkeserített, mert az egyetlen lehetőségem a gyerekvigyázás mellett a takarítás volt feketén, az meg nem igazán feküdt nekem. Vagy férjhez kellett volna mennem. Rudi elvett volna, de nem akartam hozzámenni, szerintem érthető, hogy miért. Aztán megismerkedtem Hansszal. Ő erdészként tevékenykedett, és az egyik családnak - ahol csőszködtem - rokona volt. Megtetszettem neki, és vérmérsékletéhez képest vadul udvarolni kezdett nekem. Én pedig, természetemből fakadón vettem a kezdeményezését. Nem tudok nemet mondani. Ez nagy hibám, de nem megy. Ha valaki kedves hozzám, olyan vagyok, mint egy pulikutya, hálásan reagálok, és elfogadom a szeretetét. Ja, hogy én viszont nem adok? Az csak azért van, mert eddig mindig olyan ember akart engem szeretni, aki nekem nem volt az esetem. Nem működött a kémia. Azért az udvarlást elfogadom, az mindig jól jön, az mindig jól esik.

Hát Hans büdös volt, valami baja lehetett, mert szörnyű szagot árasztott. Egyszer megpróbáltam vele csókolózni, de olyan rosszul lettem, hogy gyorsan el kellett tőle búcsúznom. Sokszor agyaltam azon is, hogy a szaga ellenére mégis hozzá kéne mennem, mert ő legalább rendes, meg például a rokongyerekeknek is fa építőkockát visz ajándékba, meg almát, nem műanyag gyilkológépeket, és cukordús édességeket. Ő tudta, hogy mi kell egy gyereknek ahhoz, hogy épségben nőjön fel, és megtalálja az értéket ebben a plasztikvilágban is, amiben élünk. Aztán később láttam, hogy a kölykök egyszer sem vették elő a fa építőkockát, viszont agyonjátszották a szüleiktől kapott legót, meg Barbi babát. Hát ilyenek a gyerekek. Hans például nem nézett tévét. Azt mondta, hogy csupa szemét, amit abban adnak, és teletömik az emberek fejét baromságokkal, és káros tevékenységekre, és egészségtelen étkezésre csábítják a népet. Sokkal üdvösebb járni az erdőt, és olvasgatni esténként. Én egyetértettem vele, ugyanakkor képtelen voltam szabadulni a sorozataimtól, meg a jó kis vetélkedőktől, amelyeket a nem apró csatornaválaszték kínált. Ami a leginkább Hans mellett szólt az, hogy gyönyörűnek tartott. Szerinte én voltam az ősnő fantasztikus megtestesítője, az igazi asszonyi test, a gömbölyű formák kavalkádja, maga a paradicsom.

Ezzel elérte nálam, hogy elvittem magammal anyámékhoz Magyarországra. Még mindig nem volt köztünk semmi, de aztán lett. Huh. Még mindig bánom. Az orromban érzem azt a szagot, pedig totál részeg voltam. Elvittem országnézni, és egy éjszakát egy Balaton melletti panzióban töltöttünk. Vesztemre. Benyakaltam egy üveg vörösbort, hogy jobban viseljem Hans egyre fárasztóbb társaságát, aztán amikor nekem állt az ajtómban, én nem mondtam nemet. Nem tudtam nemet mondani, még akkor sem. Másnap reggel egy órát töltöttem a WC-n, és azon filóztam, hogy mi lenne, ha egyáltalán nem mennék, ki, vagy egyszerűen lehúznám magamat. Amikor mégis előbújtam azt láttam, hogy Hans zavartalanul nyiszálja a lábkörmeit, és közben néha beletúr az orrába is. Visszaszaladtam a klotyóba, és kihánytam a belemet.

Amint visszaértünk Németorszába megkértem, hogy felejtse el azt az éjszakát, és hogy maradjunk barátok. Ez nálam fontos. Én minden exemmel barátságban váltam el. Bár többnyire engem rúgtak ki, én úgy gondoltam, hogy kultúrált emberek tovább tudnak lépni. Hans nem tudott, vérig sértődött, és írt egy olyan levelet nekem, ami nem volt nagyon kedves. Akkor visszatértem egy időre Rudihoz, épp egy évre, mert újra jött a nyár, én pedig nyaralni indultam Annávall Törökországba. Anna akkor fél éve volt kinn, ő is csőszködött, jól összebarátkoztunk. Rudit is lazábban kezeltem, hisz akkor már volt társaságom. Elutaztunk a mesék birodalmába, és megismerkedtem Anna Németországban dolgozó török pasijának a családjával. Az öccsével például. Ő volt eddigi életem legszebb férfija, kreol bőr, tüzes fekete szem, atlétikus test… leírhatatlanul szép volt, és engem akart. Megkapott. Két hétre én az övé, ő az enyém. Megtanultam az anyjától, hogy hogyan kell elkészíteni a kapros krumplit, ami isteni a sült halhoz. Ez azért fontos, mert az egyik kedvenc eledelem lett, és ahányszor csak itthon megcsináltam magamnak,vagy a barátnőimnek, eszembe jutott az az őrülten izgalmas, csodálatos két hét. Úgy volt, hogy levelezni fogunk. Én leveleztem, ő nem. Aztán egy kicsit kétségbe estem, amikor Ancsi a telefonban megérdeklődte, hogy használtunk-e gumit, mire én válaszoltam, hogy nem.

- Eszednél vagy? Egy keletivel lefekszel gumi nélkül? És az Aids?

- Nem mindegy, hogy török, vagy német? – kérdeztem vissza, mert nem igazán értettem az Aids és a török nép közötti összefüggést.

Ancsi nem magyarázta meg, csak hümmögött, én meg tökre berezeltem, úgyhogy elrohantam egy vérvizsgálatra. Hat hét pokol után kiderült, hogy tiszta vagyok, mint a ma született bárány, és ezzel a lendülettel vissza is tekertem Rudihoz, a jól beválthoz.

Kira lehúzódott, és behajtott a pihenőhelyre, ahol osztrák szokás szerint frankó szupermarket, és étterem is kínálta magát egyben. Elintéztük folyó ügyeinket, aztán vásároltunk két capuccinot, és leültünk az egyik szabad asztalhoz.

- Te Kira!

- Mi az?

- Miért csak a selejtek ragadnak rám? Tudod, a Rudi, meg a Hans, nem beszélve Attila…

- Hogy miért? – kérdezte, és az állát a tenyerébe támasztotta. Kedvére volt ez a kérdés, szeretett a szerelemről filozofálgatni, meg agykurkászt játszani. – Egyszerűen vonzod a hibás árut, mintha menedéket keresnének nálad az elveszett lelkek. Csupa hibbant, és azt hiszik, hogy Te annyira megértő vagy, hogy a hibbantságukat is megérted.

- Tényleg mindnek volt valami az agyával…- mondtam elgondolkodva.

- Jaja. Mert olyan iszonyú kedves vagy. Nézd meg! Az összes nyomid megvan még valahol a padláson. Még az egyéjszakások is. Nem tudsz nemet mondani…

- De miért nem kellek a jópasiknak? Illetve miért csak egy éjszakára, vagy egy napra?

- Mert hülyék! Nem is ismerek nálad jobb csajt! – vágta rá nem túl meggyőzően, tudtam, hogy nem tud rá mit mondani. Azt, hogy nem vagyok modellalkat? Sok csinos, telt lány talál párt magának, nem kell piszkafának lenni. Kira is súlyos egyéniség, mégis boldogan él a párjával már vagy két éve. Ő is dundi, de jólöltözött, értelmes, ápolt, öntudatos, és van pasija. Valami más baj van. De mi?

- Te hogy találkoztál Gyurival? Hogy fogtad meg? Mivel?

- Fogalmam sincs. Állandóan nevettünk, első perctől tudtuk, hogy valami elkezdődött, nem tudom… Mint a borsó, meg a héja, szinte rögtön…mintha mindig is ismertük volna egymást. Na meg az elektromosság. Csak úgy sistergett a levegő, amikor együtt voltunk. Ennyi. Aztán kialakult…

- Vajon mit rontok el? – kérdeztem inkább magamtól. – Lehet, hogy soha nem leszek olyan romantikusan, viszonzottan szerelmes, mint amit kamaszlány koromban Ancsival elképzeltünk? Lehet, hogy nem mindenki képes a boldogságra? Lehet, hogy ehhez képesség kell? Vagy mi kell?

Felhajtottuk a kávénkat, és kiballagtunk a kocsihoz. Kira indított, és újra ráálltunk az autópálya elfogyni nem akaró aszfaltjára.
***

Ha visszagondolok, Németországban tényleg csupa hibás pasival akadtam össze. Ott volt Jürgen, aki akkor tűnt fel, amikor már Annával együtt béreltünk lakást. Jürgen szintén az egyik „gyerekem” rokona volt, foglalkozását tekintve tűzoltó. Elég helyesnek találtam, és amikor randira hívott, én örömmel elfogadtam. Tetszett, hogy magas, és vállas, ráadásul kifejezetten szórakoztató volt. Viszont az, ahogy a randevúra hívott, nem volt igazán ínyemre. Azt kérte, hogy menjek el hozzá én, de ne féljek, nem akar semmi szexuális bűncselekményt elkövetni ellenem, egyszerűen csak meg akarja mutatni a városrészt, ahol lakik, és kellemesebb ott sétálni, mint a város dzsungás részén, ahol én lakom. Furcsálltam, furcsálltam, de nagyon untam már Rudi újabb bunkóságait, miszerint az én pénzem az ő pénze, az ő pénze is az ő pénze, úgyhogy vállaltam a kockázatot és elbumliztam Jürgenhez. Bevallom, valóban csendes és némileg vidékies volt a városnak az a része, ahol neki volt lakása, és a környék a hárstól illatozott.
Megérkeztem a téglaépítésű, négyemeletes ház elé, és felcsengettem. Ő beengedett, én pedig felcaplattam a negyedikre. Reméltem, hogy kapok egy pohár vizet, vagy valamit, mert vattát köptem a melegtől. Jürgen mackóban nyitott ajtót, nem készült túlzottan a fogadásomra. Nem arról van szó, hogy gyertyafényes vacsorát vártam, vagy valami exkluzív meglepetést, de azt hittem, hogy legalább egy kicsit kicsípi magát a tiszteletemre. Hát nem csípte ki, és még vízzel sem kínált. Úgy kellett kérnem. Aztán azt mondta, hogy mehetünk, és elindult kifelé a lakásból. Még csak szét sem nézhettem. Pedig furdalt a kíváncsiság, ezért azt mondtam, hogy kell pisilni, had használjam a mosdót.
Gyorsan lecsekkoltam, a vécé tiszta volt, a fürdőben pedig nem voltak női cuccok, látszott, hogy egy férfi egyedül használja. Megnyugodtam. Arra gondoltam, hogy biztosan csak zavarban van, azért nem hívott be.
Jürgen már türelmetlenül toporgott az ajtóban, akkor néztem rá a lábára.

- Te így jössz? – kérdeztem nevetve, amikor azt láttam, hogy a lábán nincs cipő, csak egy cérnazokni, azon meg egy sízokni.

- Igen. Ugye nem baj? – kérdezte teljesen komolyan.

- Most viccelsz? Nem húzol cipőt?

- Nem. Azért akartam, hogy itt sétáljunk.

- Nem értem. – ráztam a fejemet.

- Lúdtalpam van, és azt mondta a doki, hogy minél többet sétáljak mezítláb. Gyakran csinálom ezt, hogy amikor ilyen szép az idő, este zokniban megyek sétálni. Ilyenkor nincsenek olyan sokan az utcán.

Elég hülyén nézhettem, mert még egyszer megkérdezte:

- Zavar téged?

- Ja? Nem, nem! Semmi, csak elbambultam. – hebegtem, és elindultam utána.

Kiértünk a házból, onnan rögtön a mellette elterülő park felé vettük az irányt.

Baktattunk, baktattunk, semmi különösről nem esett szó, én csak merengtem a férfiak furcsaságain, ő meg nem tudom, hogy mire gondolt, de egyszer csak egy hatalmasat szellentett. De akkorát, hogy a madarak felröppentek a fákról ijedtükben. Beledurrantott a romantikus, andalgó csendbe. Megcifrázta, aztán rámnézett. Én döbbent arccal néztem vissza rá.

- Aminek ki kell jönnie, annak ki kell jönnie. Csikart. – mondta teljesen természetes hangsúllyal, egy cseppnyi zavar, vagy bocsánatkérő mosoly sem látszott az arcán.

Ott, abban a pillanatban kiábrándultam belőle. Felgyorsítottam a randi tempóját, majd megkértem, hogy ezentúl találkozzunk ritkábban, mert iszonyú elfoglalt leszek. Egy hónap után, amikor különböző kifogásokat találtam ki a mindig következő randi időpontjára, kirúgott. Azt mondta, hogy komolytalan vagyok, nem hiszi, hogy nekem mindig dolgom van, és elege lett ebből a magyar felelőtlenségből. Huh. Soha életemben nem örültem még ennyire a szakításnak. Jóban maradtunk azért, főleg, mert nem bántottam meg a hiúságát, megadtam neki a lehetőséget, hogy úgy érezze, ő szabadult meg tőlem. Hihetetlen, hogy egyesek mennyire furcsán értelmezik a társadalmi érintkezést. Íratlan szabály, hogy első, de még második randin sem pukkantjuk le a partnerünk fejét, mert az illetlenség, és antiszociális magatartást feltételez. Én senki előtt nem szellentek, még Rudi előtt sem tettem sosem, pedig vele hét évig jártam. Kibírtam, arrébb mentem, meg mittudomén. Megoldottam. De az első randin? Milyen önbizalommal kell rendelkeznie valakinek ahhoz, hogy egy ilyet meg merjen tenni az áhított nő vagy férfi előtt? Ettől válik valaki természetessé, vagy szabaddá? Hogy azt tesz, amit akar, és a viselkedési szabályoknak fittyet hány? Vajon Jürgennek volt nője előttem? Volt nője valaha? Van olyan nő, akinek nem tépi ketté romantikus érzelmeit egy hatalmas puki? Mit puki! Robbanás. A lúdtalp oké. Bárki lehet lúdtalpas, arról nem tehetett. Kicsit tényleg fura volt, ahogy zokniban csatangol a parkban, de én képes vagyok tolerálni a másságot. De a szellentést az első randin nem. Azt képtelen voltam.
Akkor már nagyon kifelé állt egyébként is a szekerem rúdja, jöttem volna haza, nem akartam már kinn maradni úgy, hogy nem tanulhattam, Rudi még ott molyolt körülöttem, de már nem érdekelt, és a barátnőim is folyton csábítottak, hogy itthon izgalmasabb az élet.

Nem lettem szerencsésebb a szerelem terén akkor sem, amikor otthagytam Németországot, és hazaköltöztem.
Kinn akkor a mokaszin volt a divat, a lenvászon, és a laza cuccok. Itthon a miniszoknya, a patacipő és a feszes, mellbedobós ruhák dívtak. Úgy néztem ki a barátnőim mellett, mint egy libapásztorlány, ők meg próbáltak rávenni, hogy öltözzek egy kicsit dögösebben, mert itt a természetességből nem nagyon lehet megélni. Legjobb a tiszta poliészter. Nem foglalkoztam ezekkel az érvekkel, hordtam tovább a papucscipőimet, és a könnyű ruháimat. Buliról bulira jártam Ancsival, de én bármennyire is igyekeztem, nem tudtam vékony, szőke, hosszú hajú, és babaarcú lenni. Ancsi viszont az volt, úgyhogy a legkevésbé sem volt jó bulipartner nekem, mert minden pasi vele akart megismerkedni. Még hogy nem számít a külső! Ilyet is kizárólag a bombanők, és a férjezettek mondanak. Igenis számít, ugyanis az ember meg sem akar ismerkedni olyasvalakivel, aki külsőre nem vonzza. Attól fogva kit érdekel, hogy szép-e a lelke? Egyszer annyira besokalltam egy szombat este, amikor a szórakozóhelyen minden valamirevaló ürge Ancsival akart „társalogni”, hogy zokogva kirohantam a helységből. Ancsi persze utánam, és nem értette, hogy mi a bajom. Persze, hogy nem értette. Neki sosem kellett megküzdenie azzal a fajta féltékenységgel, ami engem mardosott akkor. Emlékszem, megfogadtam, hogy akkor sem leszek szőke cica, ha a fene fenét eszi, és dafke nem fogok magas sarkú cipőt hordani, mert egészségtelen.

Amióta nem Ancsival járok bulizni, kiszőkíttettem a megnövesztett hajamat, magas sarkú cipőkben járok , és már a pasizás is jobban megy. Kihozom magamból a legtöbbet, amit lehet. Ha nem teszem meg, nem érzem jól magamat a bőrömben. Tudom, hogy fogynom is kellene, sajnos az nehezebb téma, született dundi vagyok, de remekül megtanultam, hogyan rejtsem el az elrejtenivalókat, és hogyan hívjam fel a figyelmet a felhívnivalókra. Csak az egy alkalomnál nem jutunk tovább sosem a pasikkal. Vagy egy kávézás, vagy egy szex, vagy egy vacsi, aztán csá. Semmi. Ez miért van? Olyan vagyok, mint egy átjáróház, senki nem akar letelepedni nálam, senki nem akar sátrat verni bennem, csak jön, aztán ha dolgát végezte megy. Vagy mint egy nyilvános vécé. Kábé az is ennyire van leszarva, mint én.
***

Így volt ez Tomival is, akit még a szülővárosomból ismertem, és Ancsinak elég jó barátja volt. Tetszett. Festőművész lett belőle, és vonzó férfivá érett. Ugyan a fülei kilencven fokban álltak el a fejétől, nekem mégis bejött. Régen, még gimis korunkban az egyik osztálytársammal járt, már akkor is figyeltem, de tudtam, hogy Adél mellett esélyem sincs, úgyhogy megmaradt ábrándnak. Ancsi egyszer véletlenül találkozott vele, eldumálgattak, és kiderült, hogy nincs senki komoly az életében, viszont nagyon vágyik rá, hogy legyen. Ancsinak sem kellett több, rögtön felajánlotta neki, hogy összehoz bennünket. Emlékszik-e rám? Azt válaszolta, hogy persze, és boldogan randizik velem. Azt tudom, hogy Ancsi megfenyegette, ha kihasznál engem, akkor a barátságuknak egy életre annyi, úgyhogy viselkedjen rendesen. Tehát megkapta a telefonszámomat, és élt is ezzel az információval. Majdnem rosszul lettem, amikor felhívott. Olyan zavarba jöttem, hogy igenen és nemen kívül sok mindent nem sikerült kinyögnöm. Nagyon izgultam. Úgy kész voltam, hogy gyorsan legurítottam egy deci vodkát, hogy bátorságot gyűjtsek a másnapi randihoz, és hogy megnyugtassam az idegtől háborgó gyomromat.

Ezt másnap, indulás előtt is megtettem, mert beválni látszott, mégsem tudtam megszólalni. Amit kérdezett, arra válaszoltam, amúgy meg ültem, mint aki dugót nyelt. Ez néha előfordul velem, főleg, ha valaki nagyon tetszik, de sajnos nem tudok tenni ellene, lehet, hogy egy pszichiáter segíthetne rajtam. Amint elmúlik a zavarom, rögtön beszédessé válok, de addig… kész katasztrófa. Nyilván ez egyedüllétem egyik oka, hogy el sem jutunk igazán a megismeréshez, a férfiak rögtön az után ítélnek, ahogyan az első randin viselkedek. Mert mi után ítéljenek, ugye? Már beszámoltam erről boldog boldogtalannak, gyakoroltam Ancsival a különböző helyzeteket, nem beszélve a fürdőszobatükörről, ami ha beszélni tudna, leginkább halálra röhögné magát, mégsem sikerült megválnom ettől a gyengeségemtől. Amíg valaki nem érdekel, mint férfi, addig csevegek bármiről, politikától a gazdasági helyzetig, a művészeteken át a fociig, de ha valaki bejön… Nohát, Tomi bejött, és én lassan, a vacsora alatt zavaromban megittam egy üveg fehérbort. Az, és a bátorságvodka megtette a hatását. Amikor Tomi kérdezte, hogy felmegyek-e hozzá megnézni a mittudoménmijét, vigyorogva bólintottam, és kacsázó léptekkel követtem a kocsijához.

Klassz helyen lakott, erre emlékszem. A lakása kicsi volt, de nagyon barátságos, és modern. Mindenütt az ő festményei lógtak a falról, melyek közül a biciklit ábrázoló hozott zavarba a legkevésbé, és a csótány méterszer méteres portréja a legjobban. Most mit mondjak egy ilyen képre? Hogy szép? Ezen agyaltam, és felvihogtam – nyilván ordenáré hangon – mert Tomi mögém állt, és levette rólam a blúzomat, ami nem ellenkezett. Ott álltam cicifixben és a tuti leszorítós fekete gatyámban, és vártam mélán, hogy mi fog történni. Idáig tiszta a dolog, aztán nem nagyon emlékszem. Tomi azt mondta, hogy nagyot szexeltünk, majd miután végeztünk, én azon nyomban elaludtam. A reggel éles fénnyel vágott az agyamba, s a szégyen, amit éreztem leírhatatlan volt. Úgy ébredtem, hogy semmi ruha nincs rajtam, és Tomi rázogat, hogy térjek magamhoz, mert el kell mennem, neki dolga van. Magyarán kidobott, mint egy koszos macskát. Gyorsan körbetekertem csupasz testemet a paplannal, és kirohantam a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe, és halkan felsikoltottam. A tükörből egy szétesett arc nézett vissza, szanaszét álló hajjal, lecsúszott sminkkel, és bűzös lehelettel. Gyorsan megmosakodtam, és villámsebesen leléptem.

Hazafelé menetben sírtam. Szégyelltem azt is, mert az emberek a verőfényes napsütésben megbámultak, de nem tudtam tenni ellene. Sírtam szégyenemben, csalódottságomban, és dühömben. Igen. Leginkább dühös voltam, és nem Tomira, hanem magamra. Mert ennyire lehetetlenül viselkedtem, mert ennyire közönségesnek nézhetett valaki, mert hagytam elfajulni a dolgokat, és még csak azt sem tudom megmondani, hogy jó volt-e, mert nem emlékszem rá, hogy mi történt. Hatalmas égés volt. Felhívtam Ancsit, és szóltam neki, hogy azonnal jöjjön át hozzám, mert baromi nagy gáz van. Ő már előre tudta, hogy mi történt, mert Tomi telefonált neki előttem.

- Megmondtam, hogy ne feküdj le vele? Megmondtam basszus? – kérdezte tőlem haragosan, amikor belépett az ajtón. – Mi a fenének kell neked mindenkivel ágyba bújnod, aki rád mosolyog?

- Ne buzerálj már légyszi, pont most nem erre van szükségem.

- Megmondtam neki, hogy többet nem állok vele szóba. – mondta Ancsi hőzöngő hangnemben.

- Köszi, de nem kell. Én vagyok a hibás. – pislogtam rá könnyes szemmel.

- A francokat vagy te hibás! Az a gennyláda kihasználta a helyzetedet. Pedig megmondtam neki…

- Jól van na! Már megtörtént. Mindegy. Inkább csak nézzünk együtt tévét, vagy valami, jó?

- És legalább jó volt?– derült fel az arca egy pillanatra.

- Sajnos nem emlékszem. – motyogtam. – Totál matt részeg voltam.

- Mikor keféltél utoljára józanul Marcsikám? – kérdezte némi savat csöpögtetve rám a barátnőm.

- Hát nem most volt Ancsikám. – mondtam, de vigyorogtam, mert hirtelen szánalmasan komikusnak éreztem magamat. – Lassan már csak részegen tudok kettyinteni. Akkor legalább nem vagyok zavarban.

- Aha! És az élvezet? Az smafu? – vigyorgott ő is.

- Lehet, hogy szar volt, úgyhogy jobb is, hogy nem emlékszem rá. – mondtam egyre derűsebben. Ancsi mindig felvidított.

- Oké! Akkor szarni rá, le van szarva! – röhintett, én meg valamiért sokkal jobban éreztem magam. Sokkal jobban. Abban a pillanatban.

- Adj egy cigit Cicabugyi! – szólítottam fel.

- Nem is dohányzol, hülye! – mondta, és nem nyúlt a táskája felé.

- Ma egy kicsit dohányzom, úgyhogy adjál! Vagy menjek le a boltba? – kérdeztem, tudtam, hogy úgyis ad.

Benyúlt a táskájába, és megkínált. Adott tüzet is, majd ő is rágyújtott. Összenéztünk a füst fölött, és kitört belőlünk a vihogás. És csak nevettünk, nevettünk úgy, hogy még a könnyünk is kicsordult. Az ember néha nagyon tud röhögni kínjában, meg a saját nyomorán.
***

Amikor kábé egy éve voltam itthon, megjelent az életemben Attila, a nős pasi. Hónapokig puncsolt nekem, bejárt a munkahelyemre, csokrokat küldözgetett, majd jól levett a lábamról. Pedig tisztában voltam a ténnyel, hogy nős.

Három évig használtuk egymást. Vagy szerettük. Én legalábbis szerettem. Ő meg úgy csinált, vagy a fene tudja, lehet, hogy nála ez a szerelem. Telefonon, sms-ben, szóban, mindenhogy üldözött, azt mondta, hogy olyan a csókom, mint a selyemkendő röppenése a tavaszi szellő hátán. Hát ennyire költői volt. Azt is hangoztatta, hogy tökéletes vagyok, nincs nálam szebb nő a földkerekségen, és a testem is úgy gyönyörű, ahogy van. Csak azt nem tudom, hogy akkor miért vett nekem aerobik bérletet, meg squash ütőt ajándékba. Ő elvárta, hogy ne csaljam meg, én pedig ennek boldogan eleget tettem, bele voltam esve, mint a ló a gödörbe, bármit is jelentsen ez a közhely. Eleinte csak ki akartam használni, már elegem volt abból, hogy minden pasi engem használ ki. Megadott nekem mindent, amire egy nő vágyhat, mosógépet vett, hűtőt, beszállt az új konyhabútoromba, aranyat kaptam a szülinapomra, parfümöt csak úgy, kizárólag azt nem kaptam meg, amit egy idő után mindennél jobban vágytam: őt magát. Azt mondta ugye, hogy szeret. Én meg azt gondoltam, hogy hiszi a piszi, akkor nem a feleségével élne, meg a két gyerekével. Aztán mégis elhittem neki. Talán akkor, amikor először vitt magával nyaralni.

A barátnőim annyira rühellték, hogy nem is eresztettem őket gyakran össze. Ancsika szerint nyálasszájú, felkapaszkodott, sznob kis pöcs, Kira szerint pedig egy feminim beütésű álmacsó volt. Hát most már, így utólag szerintem mindkettőnek igaza volt, de amikor Törökországba vitt szörfözni, akkor ezek a jelzők még véletlenül sem jutottak az eszembe. Amikor megvette nekem az aranyutcában a legszebb aranyszettet, akkor meg különösen jóképűnek és kedvesnek láttam. Persze én ezeknek az ajándékoknak a begyűjtését nem tartottam negatív dolognak, azt gondoltam, hogy nekem ennyi jár, amiért nem nyafogok a felesége miatt. Tényleg nem nyafogtam. Egyetlen egyszer sem hoztam fel azt az egyébként engem nagyon is foglalkoztató tényt, hogy ebben a kapcsolatban egyel többen vagyunk, mint számomra elég. Hallgattam. Többnyire. Attila ugyanis a leggyakrabban szájmenést kapott, amikor találkoztunk, és szóhoz sem hagyott jutni. Mire megszólalhattam volna, addigra már le is tepert, aztán annyi. A véleményemre nem nagyon volt kíváncsi, inkább csak ő beszélt, leginkább arról, hogy ő mekkora ász, milyen király nagy bizniszt hozott össze, és hogy milyen sok pénzt sikerült keresnie megint. Vagy még esetleg arról, hogy milyen görény, buta nő a felesége, és hogy mennyire unja már, hogy el kell tartania. Ez persze szöget ütött a fejembe, mert ha annyira ócska a neje, akkor mit keres mellette, ugye. Hát erre is volt válasz, mégpedig a vagyonmegosztás. Mindent ő keresett, de a felét a nőnek kellett volna adnia a váláskor, és a gyerekeket is elvitte volna, amit pedig Attila nem viselt volna el. Megettem az egész dumáját, úgy ahogy volt. Hogy voltak-e erkölcsi aggályaim, amiért szétdúlok egy családot? Hát nem nagyon. Bevettem, hogy a feleség egy pióca, szegény pasas pedig hurcolja, mint egy keresztet, mint egy hatalmas terhet, melyet viselnie kell, nem tehet mást. Annak idején becsületből elvette, mert teherbe esett, aztán a nyakán maradt. Én pedig, a gyönyörű, okos, és szellemes szerető, csak egy kis boldogságot, szerelmet lopok sanyarú életébe. Hetente háromszor, kilenctől éjfélig tartott a randink – akkor ő edzésen tartózkodott a felesége tudomása szerint - hétvége kizárva, karácsony, szilveszter kizárva… Minden alkalommal eljött az éjfél, és ő, mint hím Hamupipőke a távozás hímes mezejére lépett.

És én továbbra sem dumáltam. Valóban belezúgtam. Még az sem érdekelt, amikor Ancsi azt mondta, hogy tisztára úgy viselkedek, mint egy ribi, eladom magamat a javakért. Én ezt nem így láttam, és most sem így látom. Azokat a dolgokat én nem kértem, hanem kaptam. Ja, hogy Attilának a lelkiismerete megnyugtatására kellettek azok az ajándékok, az az ő dolga. Az, hogy ő ezzel bebiztosította az én hallgatásomat, az viszont nem igaz. Én nem akartam előjönni a válás kérdésével. Attól féltem, hogy akkor kidob, mint egy koszos macskát, átlagos nőnek titulál, olyannak, mint a felesége, aki képtelen várni, amíg ő megemészti a szerelmet, és magától jön rá, hogy nem tud nélkülem élni. Próbáltam megfelelni neki, annak az elvárásnak, hogy kedves legyek, jókedvű és csinos, és ne akarjak még okoskodni is. Vártam, hogy magától rádöbbenjen, én vagyok élete értelme. Így nem is hozta fel soha a válást. Azt hitte, hogy nekem ez a helyzet megfelel, hisz sosem pampogtam miatta. Valószínűleg itt követtem el a legnagyobb hibát. Hogy taktikáztam. Ha sárkány lettem volna, ha követeltem volna, akkor talán még ma is együtt lennénk, akkor talán már el is vált volna, és elvett volna engem. Bár Ancsinak erről is megvolt a véleménye:

- Kutyából nem lesz szalonna, Marcsika, ennek mindig volt mellékutcája, ezután is lesz. Miből gondolod, hogy téged nem fog megcsalni?

Persze most már tudom, hogy igaza volt, de akkor… akkor azt gondoltam, hogy csak el akar marni Arnoldtól, mert neki épp nem volt pasija, nekem meg igen. Óriási nagyot tévedtem, Ancsi jót akart, meg akart védeni a későbbi csalódástól, ami be is következett. Éreztem az elhidegülését. Nem tudtam, hogy mi történt, azt hittem, hogy az a baja, hogy kevesebbet találkozhatunk a vizsgáim miatt. Többször elmondtam neki, hogy sajnálom, ennek ellenére ritkultak a találkozásaink. Elmaradtak az ajándékok, a szinte megszokottá vált malomkeréknyi virágcsokrok, a „csak úgy” parfümök, a lazacos, gyertyafényes vacsorák. Éreztem, hogy valami nincs rendben, és rákérdeztem. Ő pedig vallott. Azt mondta, hogy belépett a szcientológiai egyház kebelére, és ott a guruja, vagy mije azt mondta, hogy nem tarthat szeretőt a felesége mellett, mert az elvonja a figyelmét az igazi feladatáról. Ezentúl kizárólag a feleségével fekhet le, különben kizárják az egyházból. Mindezt olyan ájtatos pofával adta elő, hogy majdnem lehánytam. Az első gondoltatom az volt, hogy a pasim elmebajos, biztosan fejen találta egy teniszlabda, vagy beverte a fejét a BMW-je kormányába, és meglágyult az a sznob agya. Csak néztem rá értetlenül, fel nem foghattam, hogy egy ilyen racionalista, földönjáró pénzbubus hogyan csatlakozhat egy szektához. Mert szerintem ez egy pénzgyűjtő szekta, nem más, akárki, akármit mond is. Attilát abban a percben leírtam. Fájt, nagyon fájt, de könnyebb volt így szakítani, mintha azt mondja, hogy megunt, vagy másik nőt talált. Minden barátnőmnek elmeséltem, hogy a pasim mekkora állat, mígnem egy nap, az egyik ismerősöm telefonált, hogy látta Attilát egy hatalmas vörös lobonc társaságában édelegni a legmenőbb budai étteremben.

- Az vajon a felesége? – kérdezte.

- Hát nem. – válaszoltam megtörten. – A felesége szőke, és rövid hajú.

- Akkor átvágott a rohadék Marcsika! Mert ezzel nem a vallásról cseréltek eszmét, az hótziher. – mondta sajnálkozva a lány, én meg döbbenten tettem le a kagylót.

- Ekkorát hazudni, basszus! Milyen egy idióta vagyok! – motyogtam magamban. – Még tisztára sajnáltam, hogy beszippantotta egy szekta. Szemét!

***

Elpanaszoltam Ancsinak, hogy milyen undorító módon vágott át a szemétláda, ő meg csak rázogatta a fejét, aztán azt mondta, hogy a férfiak jó része patkány, a többit meg elhappolták az ügyesebbek. Itt tuti, hogy az exére gondolt, akivel nyolc évig volt együtt, hat évig együtt is éltek, és az olyan csúnyán átdobta a palánkon, hogy Ancsi még mindig ennek a következményeit szívja. Nem elég, hogy két évig csalta egy nem túl okos, de annál szexibb döggel, amit Ancsi nem vett tudomásul, később még a teljes közös vagyonukból is kiforgatta, és földönfutóvá tette a szerencsétlen csajt. Akkor mondta szomorúan, hogy arra gondolt, leszbikusnak kéne lenni, csak kár, hogy nem kívánja a nőket. Nagyon sajnáltam. Elég vagányul eljátszotta, hogy hű, de laza, és nem érdekli, hogy min megy keresztül, de nem volt valami jó színésznő. Akkor fogtunk hozzá csúnyán a bulizásnak, és két évig meg sem álltunk. Magunk köré gyűjtöttük a megmaradt egyedülálló barátnőinket, és belecsaptunk a lecsóba. Nyugodtan mondhatom, hogy két végén égettük a gyertyát. A hétköznapokat sem hagytuk ki, egyedül hétfőn nem mentünk sehová. Az volt a pihenőnap akkor csak otthon trécseltünk. Aztán meguntuk. Meg jól el is fáradtunk. Ancsi összeismerkedett egy jóképűvel, aki nem volt patkány, nem volt nős, nem volt gengszter, nem volt tíz évvel fiatalabb, és nem siflingerkedésből élt. Kész mázli, ritka madár az ilyen. Ancsi megérdemelte, ráfért a boldogság. Rám is rámfért volna, de a két év alatt semmi nem jött össze, csak kukakapcsolatok, azzal meg már tele volt a hócipőm. Hogy mi a kukakapcsolat? Az, amire nem is emlékszel, annyira jelentéktelen, annyira kitörölhető az agyadból. Vége a kapcsolatnak, aztán kukába vele!

Egyetlen dolgot köszönhetek Attilának (persze a materiális javakon kívül), mégpedig az önbizalmat. Olyan gyakran mondta, hogy klassz vagyok, hogy elhittem neki. És láss csodát, elkezdtem tetszeni a férfiaknak. Legalábbis külsőre. Pedig semmit nem változtattam. Kicsit talán többet mosolyogtam, kicsit magasabban hordtam a fejemet, de lehet, hogy még azt sem. Ancsi azt mondta, hogy más lett a kisugárzásom, azért ragadnak a rám pasik, mint a legyek a légypapírra. Ha férfi lennék azt mondaná, hogy sármos lettem, kicsit titokzatos, karizmatikus. De hát nő vagyok, úgyhogy maradjunk a kisugárzásnál. Még arra is bíztatott, hogy menjek el, és fotóztassam le az aurámat, mert tuti, hogy most valami atom kiváló fotó születne, meg azt is meg tudná mondani ez az aurás ember, hogy mi a hibás részem, tehát lehet, hogy kiderülne a párkapcsolati sikertelenségem oka. Először hajlottam rá, de aztán úgy döntöttem, hogy nem költöm marhaságokra a pénzemet, úgy is folyton mínuszban voltam a banknál, anyáméknál, és még Kiránál is. Sosem tudtam gazdálkodni, nekem a pénzzel mindig csak futó viszonyom volt, ahogy jött, úgy el is illant. Hogy hova? Ha én azt tudnám! Tisztára, mint a pasik. Úgyhogy inkább hanyagoltam az aurám fotóztatását, még vártam egy kicsit a hókuszpókuszok bevetésével. Végül is a kukakapcsolatok is kapcsolatok, tehát az alapvető vonzalom megvolt, csak az a jó kis szikra hiányzott, az a valami, ami olyan, mintha belenyúlnál a kettőhúszba, hogy még a hajad is égnek áll tőle. Ezt sajnos nem érezte egyetlen férfi sem irántam, és én se nagyon viszont. Volt néhány erőtlen próbálkozásom, de mindig rádöbbentem, hogy már megint a megalkuváson töröm a fejemet.

Ancsi folyton azzal buzerált, hogy ne legyek megalkuvó, a szerelem majd jön, rám talál és nem ereszt többé, de én már olyan régóta vártam, hogy teljesen belefásultam a nagy szerelemvárásba. Nem hittem benne, hogy a közértben, vagy a villamoson fogok összefutni a nagy Ő-vel, aki ráadásul szintén úgy érzi, hogy én vagyok neki álmai asszonya, ezért azonnal a tettek mezejére lép. Sajnos ilyet csak romantikus filmekben láttam addig, egyáltalán nem gondoltam, hogy velem is megtörténhet az, amiről egyébként minden nő álmodik. Persze. Én is azt szerettem volna, hogy valaki titkon belém szeressen, aztán romantikusan megtalálja az útját, hogy meghódítson. De azzal is tisztában voltam, hogy ha még sokáig tétlenül ücsörgök, ráncos vénasszony leszek, mire valaki rám lel. Akkor meg már minek?

A férfiak manapság szinte elvárják, hogy a nők kezdeményezzenek. Sajnos ezzel a nagy emancipációnkkal nemkívánatos mellékhatásokat is fel kell vállalnunk, úgymint a férfiak félénksége, vagy ne adj isten udvariatlansága, vagy az, hogy a nyolc óra meló után következik a másik otthoni nyolc, amit a kutya sem becsül meg. Ezt akartuk, ezt vállaltuk. Szerintem ezért is rohangál annyi harmincas szingli nő, akinek esze ágában sincs korán férjhez menni, mert nem akar kifacsart, háromgyerekes asszony lenni negyven évesen. Tisztelet a kivételnek. Mert van olyan férfi, aki besegít a házimunkába, de a legtöbb mai fiú már azért is hátba veregetést vár, hogy megnősült, a felesége meg legyen hálás, hogy elmondhatja magáról: ő Ikszipszilonné lehet. Nemhogy nem segít a házimunkában, de még pluszmunkát csinál a nejének, nehogy már unatkozzon az istenadta. Szétdobálja a szennyesét, lemorzsázza a szőnyeget, és lepisili a vécéülőkét. Újra megjegyzem, hogy tisztelet a kivételnek. Sok sikeres harmincon túli nő addig húzza-tolja a férjhez menést, és a gyerekvállalást, míg késő nem lesz, aztán fejvesztve kapkod fűhöz-fához. Ekkor jön a megalkuvás.

Aztán itt vagyok én. Én komoly kapcsolatra vágyom. Nem akarok karriert, nem akarok fékvesztett bulikat, nem akarok kalandokat, én csak egy megállapodott, mély, érzelmes párkapcsolatot akarok.
Erre mi van? Épp az ellenkezője. Meg a kukakapcsolatok. Ekkor határoztam el, hogy lépek. Már többen ajánlgatták, hogy regisztráljam magam a neten valamilyen párkereső oldalon, vagy az összesen, mert akkor még nagyobb az esély megtalálni a herceget. Ráadásul még példákat is soroltak a barátnőim, hogy ez már menyasszony, az meg már össze is házasodott a netes szerelmével. Először úgy voltam vele, hogy olyan szánalmas, ha valaki már csak így képes partnert összeszedni. Kik vannak egy ilyen oldalon? Biztosan egy csomó selejt, arra meg már nincs szükségem, volt belőlük elég életem során. De aztán meggyőztek a csajok. Végül is mi bajom lehet? Ott a pasi fotója, lehet vele levélben, vagy cseten, akár telefonon is kommunikálni, olyan nagyot nem eshet pofára az ember lánya. Nem? Én is felrakom a fotómat, aztán úgyis csak az ír, akinek tetszem.

Ezt így el is határoztam, és első felindulásomban vagy öt helyen regisztráltam magamat. Három fényképet tettem fel, amikre Ancsi azt mondta később, amikor rám keresett az oldalakon, hogy totálisan bénák, és az egyiken kifejezetten úgy nézek ki, mint egy bánatos tehénke, ahogy meresztem a boci szemeimet. Akkor gyorsan fotócsere, aztán vártam. Vártam, hogy történjen végre valami. Egészen kicsire zsugorodott a gyomrom, amikor másnap ránéztem az oldalra, és hat üzenet nézett velem szembe. Alig mertem kinyitni a leveleket. Attól féltem, hogy valami lefitymáló, vagy rosszindulatú szöveget találok, de nem. Mind az öt üzenet udvarias, kedves, és érdeklődő volt - bár kettő valahogy nem megfelelően használta a magyar nyelvet, mert borzalmas helyesírással „örvendeztetett” meg - úgyhogy alig vártam, hogy megnézzem a fiúk lapját, és lássak róluk fotókat. Hihetetlen izgalom fogott el. A szerencsejátékosok, vagy a vadászat izgalmához tudnám hasonlítani, vagy ahhoz, amikor kicsi koromban a nagymamámnál bemehettem a baromfiudvarba összegyűjteni a tojásokat. Na hány tojás lesz ma? Kikotortam a szalmából, és rém boldog voltam velük. Na ilyenek voltak a levelek is.

***
Függő lettem. Vicc, mert szinte mindent kipróbáltam annak idején, amitől keményen lehet függeni, de semminek nem lettem a rabja. Most azonban beszívott az Internet, a társkeresés, az adrenalin szint emelkedés, valahányszor beütögettem valamelyik oldal címét. Hihetetlen hogy sem a kábítószerek, sem a cigaretta, sem az alkohol nem tett függővé.
A cigit már tizenöt évesen kipróbáltuk Ancsival. Egy házban laktunk, ők az elsőn, mi a hatodikon. Amikor apámék elutaztak a nagyihoz egy hétvégére, és engem már otthon mertek hagyni, akkor Ancsi mindig nálunk aludt. Találtunk a bárszekrényben valami szutyok talpas bolgár cigit, és bátran el is szívtuk. Köhögtünk, fuldokoltunk, de megcsináltuk, és közben almabort iszogattunk az ágyban ülve, pizsamában. Megállapítottuk, hogy a cigi szar, büdös, és hányingeres, úgyhogy bagózni nem fogunk.
Azóta sokat cigiztem. Buliban, ha emelkedik az alkoholszint, emelkedik az elszívott cigik száma is, aztán másnaptól megint nem gyújtok rá egy fél évig. Majd újra kirúgok a hámból, és cigizek egy éjszakán át, aztán megint semmi. Csak úgy brahiból. Ancsi rászokott. Napi egy dobozzal elszívott, és nem bírt ki egyetlen órát sem cigi nélkül. Nekem nem hiányzik. Fura az ember. Együtt kezdtük, az egyikünket rabul ejtette, a másikunkat nem. Miért? Bennem biztosan van egy plusz enzim, vagy hiányzik belőlem, vagy valami.
Aztán ott a kábítószer. Németországban Rudi nem csak a játékgépezést szerette, hanem a különböző drogokat is. Ugyan nem lőttem magam sosem, de a party drogokat, füvet kipróbáltam. Nem jött be. Semmi különös nem történt, csak a fűtől például baromi éhes lettem - ami esetemben nem igazán üdvös – és kizabáltam a hűtőt. Mindent megettem, a kolbászt magában, vagy fagyival, meg mindenféle egyébként számomra is döbbenetes variációkat. Aztán eldőltem, és aludtam, mint a tök. Ennyi. Ez a hízókúrázóknak jó szer, én úgy döntöttem, hogy nem nekem való. Amúgy meg nem sok embert ismerek, aki hízókúrázik. Ráadásul azt is hallottam, hogy a fű csak az első állomás a lejtőn, bár ez valószínűleg marhaság, mert igazából semmi köze a többi droghoz. Engem mellesleg a party drogok sem dobtak fel túlzottan, ezért az lett a vége, hogy nem vettem részt az össznépi narkózásban, hanem mással foglaltam el magamat. Minek költsem valamire a pénzt, aminek semmi látszatja?
Az alkohol sem kebelezett be, sosem ittam annyit, hogy még többet akarjak. És akkor jön ez a hülye Net, és elkezdi befolyásolni az életemet, megszabja a programomat, és fenntart hajnalig. Sosem hittem, hogy egyszer bármi is ilyen hatással lesz rám, hogy nem tudok szabadulni tőle. Munkából hazaérve eddig megcsináltam a vacsorámat, leültem a tévé elé, ott megkajáltam, aztán tévénézés közben csináltam ezt-azt a lakásban, vagy tévé helyett tanultam, mindenesetre hasznosan töltöttem az estéimet. Amióta rákattantam a társkereső oldalakra tisztára megváltozott az életem. Na nem azért, mert elözönlötték a szívemet a csak rám váró, potenciálisan megfelelő férfiak, hanem mert nem tudtam elszakadni a képernyőtől. Az első levelekből idéznék:

„Szia! Tetszel a fénykép alapján, meg amit magadról írtál. Én Józsi vagyok, komoly kapcsolatot keresek egy olyan lány személyében, aki házias, és csinos. Találkozzunk? Józsi.”

Megnéztem a lapját, ott a fotóját, és azonnal vágtam, hogy nem az esetem a bácsi. Kábé ötvenöt és hatvan között lehetett, nagy bajusza, és nagy pocakja volt. Egy virágmintás inget vett fel a fotózáshoz, amit hasig kigombolt, hogy szabadon burjánzhasson őszes, dús, kunkori mellszőrzete. Kukába dobtam a levelet, nem féltem, hogy egyszer megbánom.
Kinyitottam a következőt:

„ Hi! Szép vagy a fotón, pont ilyen lányról álmodtam, leszel a feleségem? András”

Kíváncsi voltam, hogy ki az a barom, aki a fotóm alapján megkérte a kezemet, úgyhogy odalapoztam. Nem is nézett ki rosszul, de kiderült, hogy nős, egy kislány édesapja, szereti a feleségét, azonban őt egy partner nem képes kielégíteni, ezért legszívesebben mohamedán lenne, de sajnos római katolikus, ami a törvényes többfeleségesdit akadályozza, nem beszélve a jogrendszerről.

- Na, ez sem az én emberem. –gondoltam.

Nézelődtem tovább, „bontottam” a következő üzenetet:

„Szia! Megtetszettél a lapod alapján, ha van kedved, és szimpatikusnak találsz, kérlek jelezd. Üdv: Laci.”

Hoppá! Egy értelmes levél! Gyorsan utánanéztem, és bár nem volt a srác egy George Clooney, azért helyes volt a maga nemében. Elég magasnak írta le magát, a fotón is látszott, hogy nem töpörtyű, kicsit kopaszodott, de az nem számított, szeretem a kopaszodó pasikat, férfiasnak tartom, ha egy kicsit megcsúszik a napsugár a homlokukon, a testalkata normális volt, az arca kellemes, semmi extra.
Jeleztem neki, hogy „Bingó”, mehet a levelezés. Na itt durvult el a játék. Beindult a csetelés, de nem csak vele, hanem még jó néhány sráccal, éjszakába nyúlóan társalogtunk. Randidömping következett, egyszerűen alig tudtam beosztani a pasikat. Este randiztam, éjszaka cseteltem, nappal dolgoztam, és egyáltalán nem csodálkoztam, amikor a munkahelyemen ráborultam az asztalra, és egyszerűen elaludtam.
Nem tudom megmondani, hogy hány pasassal találkoztam, nagyon sokkal. Párhuzamosan randizgattam három sráccal , cseteltem még hárommal, leveleztem a fél világgal.

Eggyel sikerült valaminek kialakulnia, de végül kukakapcsolat lett belőle. Az első két hétben áradozott hatalmas és olthatatlan szerelméről, szinte együtt éltünk, hol ő aludt nálam, hol fordítva, reggelente úgy kellett lebontanom magamról, hogy el tudjak indulni dolgozni. A harmadik héten azonban már valahogy nem erőltette annyira a találkozást. Éreztem, hogy megváltozott, és igyekeztem nem mutatni előtte, hogy ez nekem mennyire rossz érzés. Már majdnem beleszerettem. Aztán eltűnt. Egy héttel később jelentkezett, hogy bocsi, sok volt a dolga, és nem adnék-e neki az irodánkból egy hivatalos igazolást, hogy járt nálunk munkát keresni, mert be kell mutatnia a munkaügyi központban, különben nem kap segélyt. Elhajtottam a francba, persze az én stílusomban, kedvesen úgy, hogy meg ne sértődjön. Magamban meg forrongtam:

- Takarodj az anyádba, te görényfajzat. Hogy van pofád még szívességet kérni! Hogy rohadna le a májad!

Persze nem ezt mondtam, hanem azt, hogy a főnököm sosem engedélyezne egy ilyen igazolást. Nincs is főnököm, csak Németországban, az meg mélyen leszarja, hogy én mit kavarok Magyarország szinten. Nem akartam adni. Essen bele a fene, szerintem meg lehet érteni, hogy miért. De nem tágított. Valamit ki akart belőlem csikarni, nem hagyott élni. Azzal jött, hogy ki akar adni valami lakást, és külföldinek szánja, ezért fordítsam le a hirdetését, és adjam meg a saját számomat, hogy velem kommunikáljon az érdeklődő. Ne ehhez azért pofa kellett. Itt már kerek-perec nemet mondtam, nincs nekem erre időm felkiáltással. Akkor sem azt bömböltem, hogy:

- Hogy képzeled te gennyláda? Velem bármit meg lehet csinálni? Engem bárki hülyére vehet? Nekem még magyarázat sem jár? Annyira nem tisztelsz, hogy még szívességet mersz kérni? Dögölj meg! – Ezt gondoltam, de persze megint csak belül forrongtam, kifelé elbűvölően csevegtem.

Nem vontam kérdőre, nem erőltettem a magyarázatot, szépen elbeszélgettem vele. Miután nem segítettem neki egyik idióta ügyében sem, eltűnt. Aztán még egyszer előkerült, hogy feljönne egy kis entyempentyemre, de nekem azonnal más programom volt. Miért nem tudok durván, keményen elküldeni senkit a francba? Pedig olykor milyen jól esne! Amikor rohadt, szemét módon bánnak velem, én meg kiüvölthetném azt, hogy mennyire rosszul esik. De nem. Én mosolygok, tereferélek, aztán magamban sírok. Mert azt is szoktam. A „nekem semmi sem sikerül” napok borzalmasak. Nem mondom, hogy depressziós vagyok, az nem volna igaz. Sem depis, sem szuicid alkat nem vagyok, egyszerűen csak el tudok keseredni, és rám ül olyankor a világfájdalom, azt gondolom, hogy szar az egész. Pont addig, amíg valami apró jó dolog nem történik velem. Nekem az is öröm, ha csinosan felöltözöm, és az utcán a férfiak arcáról leolvasom, hogy jól nézek ki. Az már egy pozitívuma a napnak, és feldobja a hangulatomat.

***

Rossz tapasztalataim bőven akadtak a netes szerelem terén. Nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy átvágtak, és nagyon sokszor én magam nem akartam újabb randit. Pedig mindenkihez volt fénykép, mégis rengeteg csalódás ért. A kedves, udvarias fiú az életben agresszívnak bizonyult, a jóképű nem is volt jóképű, csak élete legjobb fotóját rakta fel a netre, amin nem is hasonlított önmagára, a babaarcú pattanásos volt, néhánynak felesége volt, amit nem vallott be, vagy régi, szoros párkapcsolata, ami már belefulladt az unalomba. A legtöbb pasi változatosságot keresett, és a legtöbb esetben alkalmi szexpartnert, amit a „komoly kapcsolatot keresek” mondatocska bársonyába csomagolt, így a lányok könnyebben megdőltek, nem érezték magukat annyira léhának. Mint ahogy én sem. Egyszer-egyszer becsúszott egy-egy izgalmasabb fickó az ágyamba, aztán nem lett folytatás. Aki komoly kapcsolatot keres, az többnyire nem akarja lefektetni a nőt az első randin, de a helyzetet a többség kihasználja. Látott már valaki olyan pasit, aki ha kínálkozik a lehetőség, nem él vele? Én mondjuk egyről hallottam, Ancsi mesélt az egyik pasijáról, aki azt hangoztatta, hogy addig nem akar lefeküdni egy nővel, amíg az nem szerelmes belé halálosan. Nem sokat ketyózhatott életében, Ancsival sem jött össze a dolog, mert Ancsi bevallotta neki, hogy erőlteti a szerelmet, erőlteti, de nem nagyon érzi az áramütést, és a szíve sem forrong kitörni kész vulkánként, úgyhogy talán ne rabolják egymás idejét. Vannak ilyenek is, de a többség lazán elfogadja Évától az almát, még ha kicsit rohadt is. Legfeljebb oda harap, ahol még ép a gyümölcs. Néha nekem is szükségem volt egy kis kényeztetésre, és nem csináltam morális problémát magamnak abból, hogy az első randin megszerzem, amit akarok. Persze jobb lett volna, ha folytatása is van némelyik lieszonomnak, de nem számítottam rá, így nem is ért ez ügyben nagy csalódás. Akár hiszik a pasik, akár nem, egy nőnek is vannak szükségletei, bár már arra is rájöttem, hogy ha sokáig nem szexelek, akkor egyszerűen elmúlik a késztetésem. Volt olyan, hogy hónapokig nem jött össze semmi, és teljesen jól eléldegéltem, eszembe sem jutott a szex. Egy idő után már kényelmes is, hisz ilyenkor a fene se viszi túlzásba a szőrtelenítést intim helyeken megspórolva ezzel a másnapi, vagy egyeseknél még az aznapi szúró, dörzsölő kínt. Aztán felbukkan egy pasas, és rögtön előkapjuk a borotvát, fazont nyírunk, trimmelünk, borotválunk, nehogy kényelmetlenséget okozzunk az édes úrnak. Attila ebből a szempontból ideális volt, ő azt szerette volna, ha még a lábamon sem szedem a szőrt, de aztán sikerült vele megértetnem, hogy sem számomra, sem a társadalom számára nem elfogadott manapság a bundás lábszár, és a hónaljkutya. Ráadásul tiszteljük már meg embertársainkat a metrón, buszon egyebeken, hogy nem borzasztjuk őket felemelt, kapaszkodó karunk alól kandikáló szőrcsomónkkal! Furcsa a természet, és az ember még furcsább. Valamiért nyilván odanőtt a szőr, nem véletlen, hogy van, valószínűleg fontos élettani funkciót tölt be, mi meg undorodva szabadulunk meg tőle, amikor még csak egy milliméteres borostácska. A természet követhetné már az emberek szociális, és technikai fejlődését, nem beszélve a divatról, és rádöbbenhetne, hogy nincs szükségünk szőrmére! Van ruhánk! Meg antibakteriális, pH semleges tusfürdőnk. Nincs szükségünk a szőrünk védelmére, kizárólag a fejünkön, de ott is csak azért, mert ott jól néz ki. Egyébként ott sem lenne, mert van ugye kalap, sapka, ami megvéd a naptól, széltől hótól. De a haj azért maradjon, meg persze a szemöldök és a szempilla. A többi mehet!
Visszatérve a netes párkeresésére, érdekes módon nagyon sok fiatal fiú akart találkozni velem, a huszonhat évesek már érett férfiaknak számítottak. Nem értettem kristálytisztán, hogy mit akarnak tőlem a taknyosok, aztán rájöttem.

Egy nagyon helyes fiú segített ebben, bár utólag nem köszöntem meg neki önzetlenségét. Levelet írt nekem, hogy tetszem neki, és beindult a verkli. A srácot Zolinak hívták, és éppen Angliában próbált szerencsét, úgyhogy nem volt túl közel hozzám. Ez nem aggasztott, és őt sem, mert elmondta, hogy rövidesen újra itthon lesz, és már nem szándékozik visszamenni külföldre dolgozni. Addig is ment a csetelés hajnalig, telefonálgatások órákon át, és én nem számolgattam, hogy a gatyám rámegy a nemzetközi telefonhívásokra, annyira elbűvölt. Már egy hónapja tartott a kapcsolatunk, és ő többször megjegyezte, hogy így, látatlanban belém szeretett, biztos, hogy mi leszünk a legboldogabb pár, ha hazajön végre. Nem vagyok teljesen hülye, nem hittem el, de jól esett, és bevallom, hogy egy kicsit elringattam magam az illúziók hullámain. Sokat tanultam az eltelt években, tisztában voltam vele, hogy az ember nem szeret bele csak úgy egy fotóba, és egy hangba, és hatalmas csalódást okozhat a személyes találkozás, úgyhogy jegeltem magamban az érzelmeket. Pedig annyira nehéz volt! Olyan könnyedén beszélgettünk, annyira megértettük egymást, olyan baromi jól nézett ki a fotón, hogy erősen meg kellett magamat erőszakolni, hogy ne képzeljek bele többet ebbe a viszonynak sem nevezhető kontaktusba, mint amennyi valóban benne volt. Két hónapig minden nap beszéltünk és cseteltünk, tényleg ráment a gatyám a telefonszámlára, és akkor eljött a pillanat, a várva várt, jelezte, hogy mikor érkezik.

Iszonyú nagy készülődésbe fogtam, farral felfele álló lakásomat nekiálltam kitakarítani – ami másoknak nem jelent gondot általában, nekem viszont egy havi rendetlenséget kell ilyenkor rendbe rakni – elmentem kozmetikushoz, manikűr, pedikűr, fodrász, gyanta, szóval mindent megtettem annak érdekében, hogy a legjobb formámat hozzam.

Azt mondta, hogy ne menjek elé a reptérre, majd jelentkezik, ha hazaért, és lerámolta a cuccát. Nem akarta, hogy leizzadva, rossz passzban lássam. Azt mondta. Tudtam, hogy egykor száll le a gépe, én kettőtől kiöltözve, glancban vártam, hogy hívjon. Ültem a szobában a kanapén, szép, finom sminkben, a tuti, fekete gatyámban, szexi topban, frankó frizurával, mellettem pezsgőspoharak, a hűtőben pezsgő, Asti Martini, az fincsi, és vártam. Vártam a hívását. A délután estébe fordult, és nem hívott. Másnap délután telefonált, hogy bocsi, de elszaladt az idő, mert a haverokkal elugrott egy sörre, aztán elhúzódott az ünneplés. Megsértődtem. Akkor elkezdett nyalizni, hogy ne legyek már ilyen, hónapok óta nem látta a családját, a barátait, és különben is, rengeteg időnk van még…stb.

Addig-addig mondogatta a hülyeségeit, hogy engedtem neki, és találkoztam vele aznap este. Kicsit leköptem magamat a tükörben a gyengeségemért, de nem tudtam nyomtalanul kitörölni két hónap virtuális vágyakozást az életemből. Pedig baromira ki kellett volna. A kávéházban találkoztunk, ő jól nézett ki, és én is, mert újra végigcsináltam az előző napi készülődést, persze a segédszolgáltatók, úgymint fodrász, kozmetikus, manikűrös kivételével. Elszállt a mérgem, amikor megláttam. Olyan kutya szemekkel nézett rám, hogy nyomban megsajnáltam, aztán elhalmozott bókokkal, beszédes volt, mesélt Angliáról, a családjáról, az életéről, és nekem nem kellett azon paráznom, hogy unalmas vagyok-e, vagy sem, úgysem tudtam volna sokat beszélni tőle. Egy hangyányit dezsavűm volt, olyan Attilás volt a fíling, de azért tetszett. Különben is. Nekem Attila is tetszett, az is jó volt benne, hogy nem kellett erőlködnöm, hogy szórakoztassam. Elszórakoztatta ő saját magát, és még engem is. Locsogott, fecsegett, közben néha eleresztett egy-egy jól irányzott bókot, figyelte a reakciómat, és minél jobban engedtem fel, ő annál közelebb nyomult. Érezte, hogy mikor jöhet beljebb, még egy lépés, még egy lépés… Aztán valahogy nálam voltunk, amit két okból nem akartam, hogy megtörténjen.

1. Akkora kupi volta lakásban, amekkora szokott, de máskor, ha vendéget várok megtisztelem azzal, hogy elpakolok, beágyazok, elmosogatok, meg ilyenek. Egy nap alatt is lehet rendetlenséget csinálni, ha elég pici hozzá a lakás.

2. Nem akartam lefeküdni vele.

Egyébiránt ez ok okozati összefüggésben is megfigyelhető, mert egyszerűen azért nem tettem rendet, hogy még véletlenül se jusson az eszembe Zolit hazacibálni, és ráugrani. Visszatartó erőnek szántam a rendetlenséget. De aki gyenge, az gyenge. És én az vagyok. Amikor két koktél után megkérdezte, hogy folytathatjuk-e az estét nálam, eszembe sem jutott az a kézenfekvő gondolat, hogy megkérdezzem, miért nem folytatjuk nála? Pedig akkor sok minden kiderült volna róla, persze simán hazudhatta volna azt, hogy messze lakik, vagy ott van a húga, vagy a haverja, vagy csótányirtás van, vagy akármit. A lényeg az, hogy bután bólogattam a kérdésre, bár félénken megjegyeztem, hogy olyan a pecóm, mintha bomba robbant volna benne. Ez őt természetesen nem érdekelte, az ő szeme előtt csak egyetlen cél lebegett, és ahhoz nem szükségeltetett a rend. Ez be is bizonyosodott, mert amikor beléptünk a lakásba őrült tempóban tépte rólam a ruhámat. Én ugyan egyszer megnyikkantam, hogy az a top a kedvencem, amit épp szaggatni készül, de láttam, hogy nem lehet vele beszélni, úgyhogy nem szóltam, csak reméltem, hogy egyben szedi le rólam. Elképzelhető, hogy mi lett a folytatás.
Másnap délben távozott otthonomból a Zoli nevű egyén, és többé nem tért oda vissza. Kitombolta magát az ínséges angliai hónapok után, aztán agyő, ment tovább, amerre a farka vezérelte. Talán egy másik lánnyal is bebiztosította a társkeresőben az itthon töltendő idejét. Egyszer még felhívott, gondolta, hogy meglátogat egy kis sakkpartira, aztán miután én elhajtottam a jófenébe, akkor többet már nem jelentkezett.
Hogy ezt miért játssza el minden pasi, akivel egyszer kettyintettem, azt nem tudom. Mármint, hogy egyszer még visszatér. Nem azonnal, hanem egy kis idő elteltével bepróbálkozik, hátha befurakodhat az ágyamba. De ennyi. Nem akarnak szerelmet, nem akarnak semmit, csak egy menetet… talán azért, mert azt hiszik, hogy én nem haragszom, én nem sértődöm meg, mert nekem is szükségem van rá, mert én örülök, ha valaki rám nyitja az ajtót… Talán azért…

Kinyitottam a szememet. Még mindig Ausztriát tapostuk, Kira rám nézett:

- Na mi van? Jól aludtál? Én itt gyúrok a sztrádával, te meg édesdeden szunyókálsz!

- Nem aludtam. Gondolkodtam.

- Ennyi ideig? Min?

- Magamon. Mindegy. Tudod, az a sok szar, ami történt velem eddig… a pasi ügyek…

- Nehogy már most ezen rágódj! Majd lesz valahogy…

- Ja. – mondtam lemondóan. – Majd lesz valahogy. Csak már harmincöt vagyok. Mikor lesz már valahogy?

- Folyton ezen agyalsz. Szerintem érzik a pasik, hogy a kapuzárási pánikodon gyötrődsz. Görcsös vagy. Az a baj.

- Oké. Akkor hogy ne legyek görcsös? Most azt mondd meg!

- Jól van, tudom én, hogy nem könnyű. Ilyen a természeted.

- Le van szarva. Nem érdekel az egész, nem fogom tönkretenni a hangulatomat folyton azzal, hogy sopánkodok. Nem is érdekel. Tudod, hogy Ancsi letette a cigit?

- Tényleg? Hogy sikerült neki? – kerekedett el a Kira szeme. – Vagy négyszer nekifutott…

- Na. Negyedszerre összejött neki. A pasija miatt. Majd akarnak gyereket is, meg rendes kis életet, olyan normálist. Jó, mi?

- Az. Nem hittem volna, hogy Ancsi valakiért lerakja a cigit.

- Én se. Változunk. Úgy látszik, hogy a kompromisszumkészség is a korral jár. Most nyivákol, mert hízott öt kilót. – nevettem. – Képzeld! Öt kiló miatt nyafog. Nekünk hány kilót kéne ledobnunk?

- Együtt, Marcsikám, vagy külön-külön?

- Együtt. Mit tippelsz?

- Ötvenet? – vihogott fel Kira. – És még akkor is messze az anorexia!

- Jah! Kábé. – mondtam vigyorogva.

Éppen megelőztünk egy autót, oldalra lestem és még a vigyori képemmel átnéztem a sofőrre. Ő is rám nézett abban a pillanatban…

***
A srác mosolygott. Én mondjuk nem rá vigyorogtam, hanem ugye a Kirával folytatott diskurzus okán, de nem esett rosszul a mosolya.

- Nézd csak! – bökdöstem meg Kirát. – Milyen helyes kis kopasz pasi!

Kira odasandított, aztán egyetértően bólogatott.

- Helyes, helyes. És kopasz is!

- Most mi van? Tudod, hogy bejönnek nekem a kopaszok…

- Aha! A jó kis biztonsági őr típusúak, mi? Nehéz izomzat, enyhén macis… - nevetett Kira vidáman.

- Na és? Neked meg a nagyorrúak tetszenek! Azt hiszed, hogy az jobb?

- Jooooobb! Hidd el Kisanyám, jobb! – heherészett. – Nagy orr, nagy láb…

- Figyeled? – tértem vissza a sráchoz. – Nem lassít. Leseget át.

- Biztos tetszel neki!

- Ja persze! – mondtam, de éreztem, hogy Kirának igaza lehet, mert a csávó úgy lesett, hogy attól féltem, lemegy az útról.

Aztán belehúzott, és elénk sorolt, majd benyomta a vészvillogót, és lelassított. Nem állt ki előlünk, ott poroszkált hatvannal, mi meg összenéztünk Kirával:

- Ez játszik. – mondta. – Akarsz játszani vele?

- Nem is tudom… - kezdtem, de addigra Kira visszaváltott harmadikba, odalépett a gáznak, és kivágott a fiú kocsija mögül. Kielőzte, aztán beállt elé, és lelassított hatvanra.

- Na most mit lépsz Apafej? – vigyorgott Kira, én meg élveztem a dolgot.

A srác meg akarta ismételni az előbbi manővert, de Kira nem hagyta. Amikor a fiú gyorsított, mi is gyorsítottunk, nem engedtük magunk elé. Aztán Kira belehúzott, és elkezdődött az üldözéses autóverseny. Kira tényleg jól vezet. Nem volt okom félni, mégis egy zabszem nem fért volna a fenekembe, az biztos. A srác üldözött bennünket, kielőzött, aztán mi üldöztük. Mellettünk a táj őrült sebességgel futott, én élveztem a játékot, de féltem is, szóval ambivalens érzésekkel ücsörögtem Kira mellett. Azt hittem, hogy nem fogja észrevenni, amikor feltűnés nélkül bekapcsoltam a biztonsági övemet, de egyből lecsapott:

- Mi van Banyek! Be vagy tojva? Abbahagyjuk?

- Hát… nem bánnám, ez már egy kicsit sok nekem… bár a fickó cuki…

- Na figyelj! Mindjárt megoldom a dolgot! Bízd ide!

Kira újra megelőzte a fiút, és addig tartotta is az előnyünket, amíg egy pihenőhely nem következett. Előtte benyomta a vészvillogót, utána az indexet, és lehajtott az autópályáról. Szeme a tükröt fürkészte, én meg teljes testtel hátra fordultam az ülésemen, és lestem a reakciót. Amikor azt láttam, hogy a pasi kocsija követ bennünket, felkacagtam.

- Látod? Most mit csinálunk? – nevetgéltem jókedvűen.

- Honnan tudjam? Majd lesz valahogy! – nevetett Kira is. Beparkolt az egyik helyre, kevesen voltak a pihenőben, volt hely bőven. A pasas mellénk parkolt, leállította a kocsiját, és kiszállt. Mi ugyanezt tettük.

- De most mi lesz?

- Ne parázz már! Majd lesz valami! – Kirának nem voltak gondjai az ismerkedéssel.

Hatalmas dumája volt, és félelmetes humora. Minden pasit lebeszélt a lábáról, imádták, hogy szellemes, és értelmes, fel sem tűnt senkinek, hogy nem egy Claudia Schiffer. Bár ez rossz példa, mert ő egyáltalán nem az a típus, akit irigyelnék. Olyan nagy, langaléta, tenyeres-talpas német csaj, akkor már inkább Evangelista, ő különleges. Na mindegy, szóval Kira mellett nem féltem, hogy kínos csend áll be, ha egyáltalán társalgásra kerül a sor. Odapillantottam a fiúra, aki mosolyogva tartott felénk. Tetszett. Nagyon is. Jó magas volt, sportosan elegáns öltözéke jól állt arányos testén, és valóban kopaszodott. Nem vészesen, de pont annyira, hogy ne legyen macsómen. Tudvalevő, hogy iszonyú nagy a különbség a borotvált fejű, kigyúrt, gengszterkinézetű álvagányok, és a normálisan, intellektuálisan hátracsúszó homlok okán egy milliméteresre levágott hajú férfiak között. Az előbbiek többnyire nem a szócsaták rémei, inkább a szoláriumok, és a gyurmázós fittnesz klubok gyakori látogatói, avagy csak alapból keményebbé, félelmetesebbé akarják tenni a fizimiskájukat a simára borotvált burával. Mert valljuk be, hogy egy ilyen típusú műmájer – ha épp nem az esetünk, mert olyan is van, akinek az ilyen férfiemberek tetszenek – az emberből inkább tartózkodást, riadtságot vált ki, nem azt a kissé anyáskodó, simogató érzést, amit meghatottan akkor tapasztalunk, amikor egy szemüveges, vagy kopaszodó ürge a szemünk fénye. Mondjuk belőlem sok mindent kivált például Zinadine Zidane, de az anyaiak nincsenek közöttük, pedig ő is furán kopaszodott meg, ugye. De még mennyire! Nagyon furán. Persze vannak kivételek.

Mosolyogva álltunk szemben a fiúval, aki azonnal nyújtotta a kezét, először Kira felé, majd felém is, és bemutatkozott.

- Sascha vagyok. Remélem, hogy elfogadtok egy kávét, végül is ti győztetek!

Németül beszélt, ez nem volt meglepő, első blikkre kiszúrtuk, hogy német rendszámos az autója. Mi természetesen elfogadtuk a meghívást, miért is ne tettük volna? Először is, ha valamivel megkínálnak, fogadd el, pláne, ha nem várnak cserébe ellenszolgáltatást. Ha nem sikerül a beszélgetés, még mindig nincs semmi, hisz a csávó nem magyar, úgy eltűnik a balfenéken, hogy soha többé nem futunk vele össze.
Sascha előrement, mi, mint a verebek utána, a háta mögött cinkos pillantásokat váltottunk, olyan tipikus női összenézés volt, ami azt jelentette:

- Nem rossz, nem rossz.

Kira felemelte az állát, ami jelezte felém a kérdést:

- Kell?

Én meghúztam a vállamat vigyorogva, jelentése:

- Majd kiderül.

Így társalogtunk meghívónk háta mögött, közben stíröltem a fenekét, mert egy férfi esetében nagyon is fontos, hogy a feneke kerek, és gumilabdaszerű legyen, nem szeretem a fartalan, vagy pláne a nagyseggű pasikat. Van egy jó kis köztes állapot, ami némi izmot feltételez, és melyet a nők iszonyatos munkával próbálnak elérni, egyesek a kisujjukat odaadnák érte. A pasik jó része ilyennel születik, és ez csak olyan hatvan, hatvanöt éves korukban löttyed meg. Mi viszont küzdünk, küzdünk, mégis hájas, nagy, vagy éppen lapos, vagy kicsi, de lógós, vagy körte, vagy alapból lötyi a popsink, néhány kivételtől eltekintve. Régen találkoztam olyan nővel, aki elégedett volt a fenekével, ez valahogy az örök kínlódás tárgya lett. Addig persze, amíg a nők abroncsos szoknyát hordtak, és fűzték magukat nem volt gond a farmérettel, vagy formával, a narancsbőrrel, manapság viszont, amikor már ruha is alig takarja a testünket, minden részünk tökéletesen kiviláglik, nem árulhat senki zsákba macskát. Ma már nem elég egy bájos pofika, pihegő kebel, és amíg Kate Moss, és a tizenhat éves tinisztárok a szépség ideáljai, addig szerencsétlenkedni fog minden nyomorultul átlag, vagy attól súlyosabb, vagy amorfabb alkattal megáldott nőszemély. Már persze az, aki törődik vele. De hogy ne törődne vele az ember, amikor a fehér szűk nacin átüt a cellulitisz, a top pedig nem takarja a háromszoros hurkát a hason!

Saschának jó feneke volt. Viszonylag. Ez, és a magassága, kellemes arca szinte önmagában elég lett volna ahhoz, hogy szívesen ismerkedjek vele, hisz eddig még nem mondtam, de rám többnyire az alacsony férfiak ragadnak, nekem viszont a magas pasi a zsánerem. Na nem a colos, mert amellett hülyén néznék ki a százhatvan centimmel, hanem az a pont jó magasságú, hogy pipiskednem kelljen, ha meg akarom csókolni a száját. Az ilyeneknek általában nem jövök be. Itt egy kivétel végre, a kérdés csak az volt, hogy én tetszem-e neki, vagy Kira, vagy mindkettőnk, vagy egyikünk sem?

***
Újra egy szupermarketben találtuk magunkat, jó szokásuk ez az osztrák sógoroknak, hogy így oldják meg a pihenőhelyek vendéglátóipari egységeit. Az ember bevásárol a marketben, aztán a jól végzett pénzköltés után beül egy kávéra tovább költekezni. Vagy amíg anyu molyol a csecsebecsékkel, addig apu olvasgat egy üdítő mellett. Jó ez, na. Ki van találva rendesen. Megvette nekünk Sascha a kávét, aztán letelepedtünk az egyik kerek, fémből gyártott, álretró presszóasztalhoz, a farcsíkosító rácsos fémszékekre, s Kira azonnal beindította a társalgást.

- Jó kis hajsza volt, igaz?

- Jaja. – mondta Sascha, és mosolyogva belekortyolt a kávéjába. A csésze fölött engem szemlélt, én meg zavarba jöttem csík szeme tüzes pillantásától.

Mit csillogtatja ez rám a szemét? Mit akarhat? Egy gyors menetet? Vagy mit? Így morfondírozgattam, miközben azért aktívan részt vettem a társalgásban, mert bármennyire is irultam-pirultam, a kapcsolat kialakulásának esélytelensége megoldotta a nyelvemet. Azt gondoltam, hogy úgysem lehet közöttünk semmi, kb. ezer kilométerre lakunk egymástól, az azért sok.

- És? Mivel foglalkozol? – tettem fel a tök snassz kérdést, pedig magamban már ezerszer elhatároztam, hogy ha férfi kerül a kezem ügyébe, olyan intellektuális témákat fogok felvetni, mint az irodalom, vagy tudomány, globális felmelegedés, vagy globalizáció, amivel csupán annyi a probléma, hogy magam sem értek e tárgyakhoz, így nem nagyon van mit kérdeznem róluk, esetleg bajba kerülök, ha válaszol a delikvens, ne adj’ Isten visszakérdez.

Aztán azt is kigondoltam már régebben, hogy izgalmas dolgokat célzok meg, például ilyesmit: - Mi a véleményed a lélekvándorlásról? Vagy: - Mit gondolsz, létezik Földön kívüli intelligencia? Ehelyett megkérdeztem, hogy mit dolgozik, mint aki le akarja csekkolni, hogy eleget keres-e egy asszony eltartásához. Rajta nem látszott, hogy zavarná az érdeklődésem, elmesélte, hogy egy valamilyen gépeket gyártó cég utazó munkatársa, mindenhová ő megy Európában, ahol be kell tanítani a bizonyos gép kezelését, vagy ahol meghibásodás történik. Elővett két névjegykártyát, és elénk tolta. Hű de izgi. Mi okosan bólogattunk, aztán egy idióta kijelentéssel megkoronáztam az előző kérdést:

- Nahát! Akkor neked nincs is magánéleted!

Sascha megrázta a fejét.

- Hát nem nagyon. Még a szüleimet is kéthavonta látom, pedig egy városban lakunk.

- Aha! – nyugtáztam, és tulajdonképpen ebből a mondatból azt vágtam le, hogy nincs barátnője, felesége, egyebe, aki otthon sírja tele a párnáját, amíg ő idegen országokban sztárdaflörtöl vadidegen nőkkel.

Kira ekkor felállt, és jelentőségteljesen rám nézett.

- Elmegyek a mosdóba. – mondta – Marcsikám! Adj már légy szíves Saschának egy névjegyet, én sajnos az enyémet otthon felejtettem.

Tudtam, hogy nem felejtette otthon. Azt akarta, hogy az én számom legyen meg a fiúnak. Csak azt nem tudtam, hogy minek? Semmi értelme az egész ügynek. Ennek a kávénak sincs értelme, annak sem lenne, ha felhívna. Ezer kilométer baromi sok, de azért előhúztam egy névjegyet, és ráírtam a mobilszámomat. Ha már ő adott, bunkóság lenne, ha én nem adnék. Kira kivonult a klóba, Sascha érdeklődött az én munkámról, arról, hogy mit csinálok, amikor nem dolgozom, én meg szépen elsoroltam neki mindent, kivéve persze, hogy a Netes társkeresőkben nyomulok. Azt azért nem reklámoztam, ki tudja, hogy áll hozzá? Sok ember tartja szánalmasnak a párkeresésnek ezt a formáját, aztán amikor egyedül maradnak, és lehetőségük nyílik, ők is rákattannak ugyanúgy, mint én.

Az ember társas lény, nem szeret egyedül élni, kivételt képeznek ez alól persze a remetetípusú magányos farkasok, és a bolondok. Jó dolog, ha olykor békén hagynak bennünket, kell a szabadság, és kell a nyugalom is, de egy idő után mindenki társra vágyik, valaki olyanra, akire számíthat, akire elpazarolhatja az összes felgyülemlett érzését, szeretetét. Mert azt oda kell adni valakinek, az ki akar jönni, és ha bennragad az fáj, kínoz, és magányossá tesz. Kell valaki, akinek adhatunk, biztos, hogy mindenki képes rá, csak megfelelő befogadó oldal kell hozzá. Tudom, hogy ott van a pofára esés veszélye is - zakóztam eleget - hisz lehet, hogy az, akinek odaadjuk azt a bizonyos érzelemhalmazt, az nem akarja nekünk odaadni a sajátját, akkor meg szenvedünk, mint a ló, mert a viszonzatlan szerelem sokkal kegyetlenebb, mint a semmilyen szerelem. Ez is szar, az is szar. Érzelmek nélkül talán mégis szarabb. Ez is kockáztatás kérdése, folyton kockáztatunk, ledobjuk a páncélt, és felfedjük mellkasunk, ide szúrj!, aztán összecsuklunk, amikor tényleg belénk döfnek. De mi van, ha nem? Mi van, ha a másik ugyanazt akarja, amit mi? Mi van, ha meg sem próbáljuk? Ha annyira félünk attól a rohadék szúrástól, hogy inkább sündisznó pozitúrába gömbölyödve éljük le az életünket rohadt sekélyesen, inger és érzelemszegényen, és a halálos ágyunkon azt mondhatjuk, hogy nekünk nem fájt semmi, bennünket nem bántottak, de nem is szerettek. Hát engem inkább rúgjanak, tiporjanak, de megélem az életem, hogy legyen mire emlékeznem nyolcvan évesen, mert egyszer megnyerem a tutit, az biztos, csak meg kell találni a hozzá vezető utat. Azt meg múmiába bugyoláltan, szemellenzővel, ijedten kuporogva nem lehet…

Amikor Kira visszajött, mi, Saschával már felálltunk az asztaltól. Neki is mennie kellett, és nekünk is. Elbúcsúztunk, megköszöntük a kávét, kifejeztük örömünket a találkozás felett, én pedig bátran, tőlem abszolút szokatlan módon teljes fogsoromat kivillantva rávigyorogtam a szomorúan ácsorgó Saschára, és még kacsintottam is hozzá. Kira úgy nézett rám, mint egy ufóra, ilyet még nem látott tőlem. Rá is vigyorogtam egy nagyot, aztán kilibegtem a marketből.

Egészen hazáig iszonyú jó kedvem volt. Tudtam, hogy tetszettem a srácnak, tudtam, hogy ha a körülmények nem ilyen mostohák, meg is szerezhettem volna. Teljes mértékig tudatában voltam nőiségem totális erejének, és biztos voltam benne, hogy Saschát is lenyűgözte a belőlem áradó valami, amit nem tudok pontosan megnevezni, mert nem kisugárzás, inkább vonzerő, de az meg nagyképűen hangzik. Mégis valami olyasmi, mert amikor vele beszélgettem éreztem, hogy mágnesként vonzom, rám tapad a tekintete, rám csatlakozott. Természetesen el kellett válnunk, semmi nem történt, csak egy pillantás, egy hunyorítás, egy mosoly, de a mellkasom megtelt friss erővel, érzelemmel, új hittel önmagamban, és egy sokkal szerencsésebb jövőben. Micsoda hülyeség. Nem? Egy ilyen kis flörttől kivirultam, mint nyáron a napraforgó, és pörögtem még másnap is. Milyen apróság elég a boldogsághoz…!

***

Sascha másnap felhívott, és aztán egyre sűrűbben. Kiaknáztuk a huszonegyedik század összes kommunikációs lehetőségét, és cseteltünk, webkamerát vettünk, sms-eztünk, telefonáltunk, míg szépen, lassan, teljesen észrevétlenül a kapcsolatunk túlnőtte a barátság kereteit, éreztük, hogy hiányzik a másik közelsége, és szerettük volna megérinteni egymást. Már nem telt el nap anélkül, hogy ne beszéltünk volna, totálisan belebonyolódtunk a virtuális szerelmünkbe, ami nekem persze folyamatos parát jelentett, visszagondolva a Zoli féle kellemetlen élményemre.
Egyik pillanatról a másikra felhagytam a társkereső oldalak mély tanulmányozásával, már alig-alig pillantottam rá a leveleimre, nem érdekelt, hogy milyen pasik írogattak nekem, nem érdekelt semmi, csak vártam, hogy Sascha jelentkezzen. És ő jelentkezett. Még a szakdolgozatomat is ő lektorálta, amit németül kellett megírnom. Eltelt így egy év. Egyik nap Sascha bejelentette, hogy Magyarországra jön üzleti ügyben, és boldog lenne, ha találkozhatnánk. Én örömmel beleegyeztem, de természetesen összecsináltam magamat ijedtemben, ha arra gondoltam, hogy esetleg ez a találkozás tönkreteheti eddigi felhőtlen távszerelmünket. Olyan jól működött. Olyan olajozottan mentek a dolgok. Most meg itt volt a lehetőség, hogy valóban történjen valami, én meg aggódva kapkodtam a fejemet. Mi lesz, ha már nem is tetszem neki? Ha nem ilyennek emlékszik rám? Azóta biztosan híztam vagy két kilót. Ez persze a webkamerán keresztül nem látszik, úgy ülök mindig, hogy csak az arcom legyen képben. És mi van, ha nekem nem tetszik? Ha élőben nem tudunk miről beszélgetni? Ha kínos csendek állnak be? Ha megint dugót nyelek, és nem tudok megszólalni?
Kétségeim ellenére hatalmas készülődésbe fogtam.
Három napra érkezett, és Sopronban szállt meg, nekem is ott foglal szállást. Természetesen külön szobában.
Amint találkoztunk tudtam, hogy nincs itt semmi gond. Ugyanúgy folyt belőlünk a szó, mint telefonon, boldogan nézegettük egymást, végre élőben szemlélhettük a másikat.
Nagyon jól nézett ki. Nagyon-nagyon elégedett voltam mindennel, kivéve saját magamat. Megfogadtam, hogy nem fekszem le vele az első estén. Hát végül is nem feküdtem le vele, csak együtt aludtunk, de másnap reggel akkora szexpartit rendeztünk édes kettesben, hogy ihaj-csuhaj! És nem pattant le. Romantikusan eltöltöttük a három napot, és utána is minden nap hívott. Hoppá! Ennek a pasinak bejövök!
Aztán eltervezte, hogy meg kell ismernie Budapestet, így arra az elhatározásra jutott, hogy nálam tölt tíz napot. Kellek neki!
Ma érkezett. Most együtt leszünk tíz napig, és kiderül, hogy kibírjuk-e egymást…
Jó lenne, ha kibírnánk. Kezdek csúnyán beleesni abba az édes, kopasz fejébe, meg mindenébe, úgy, ahogy van…

***



Utózönge

Szóval itt elmondanám, hogy szerintem az életet tényleg meg kell élni, mert ha elbújunk a különböző fájdalmas érzelmi sokkok elől, akkor nem találkozunk egy csomó mindennel, ami formál, és nevel, és segít eligazodni a világban. Persze kívülállóként könnyű osztani az észt, nem nekem kellett a pukkantós pasit, és a szemétláda festőművész megalázó viselkedését elszenvednem, de persze elszenvedtem mást, mint mindenki. Én mondtam az elején, hogy nem Disney mese a lány élete, de belevágott, megcsinálta, most meg boldog. Hogy meddig? Én remélem, hogy sokáig, de amúgy meg kit érdekel? Valameddig boldog, és ez már jóval több, mint az, aki sosem engedi meg magának, hogy érzelmek hassanak rá, és nem ismeri a szélsőségeket, csak a normális, átlagos életet. Most sokan ingatják a fejüket. Minek végigjárni ezt a sok kínos, kellemetlen, megalázó állomást, ha egyenesen is beleugorhatunk a jóba? Hát azért, mert akkor nem tudjuk, hogy jó az, amibe ugrottunk. Csak akkor tudjuk igazán értékelni a jót, ha megtapasztaltuk a rosszat, de akkor viszont nagyon…

Cím: Hogyan foghatunk pasit, ha nincs lasszónk?
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: Kelényi Angelika
Beküldve: July 7th 2006
Elolvasva: 1355 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]