Voltál már Berlinben? Egy vacsora a tv toronyban! Felejthetetlen... lehet. Engem a társaság férfitagjai előzékenyen az ablak melletti helyre akartak tessékelni, ahonnan a legszebb a kilátás, de én az egyenjogúságra hivatkozva elhárítottam minden ajánlatot. Ablak? Üvegfal! Mintha egy óriási buborékban lebegne az ember a város felett és ez a csodálatos alkotmány még forog is. Forog, lassan...méltóságteljesen. A vacsora végére teszi meg a 360 fokos fordulatot. Pontos, mint az óramutató, de szédítő... Alig mertem felnézni a tányéromról, és ha mégis, akkor csak a horizont szélét kutattam. Lefelé ? Az istennek se! Így is olyan érzésem volt, hogy a torony karcsú zsiráfnyaka képtelen megtartani a hatalmas gömbfejet és mi asztalokkal, tányérokkal, pincérekkel együtt menthetetlenül a mélybe fogunk zuhanni...
Ha Bécsben jársz, szánj egy estét a Práterre is. Az óriáskerék kabinjaiból csodálatos a kivilágított város látképe. Biztos, hogy csodálatos, mert az utasok lelkendezve ugráltak egyik oldalról a másikra, hogy mindent lássanak. Vidáman biztatták egymást, lelkes "Nézd! Ott, ott!" kiáltásokkal. Engem is be akartak vonni ebbe a nagy közös ámuldozásba, én azonban megkapaszkodtam azon a helyen, ahol indulás előtt elhelyezkedtem. Ha az életembe került volna, akkor se lettem volna képes elmozdulni onnan. Csak akkor oldódtam fel kissé, mikor már éreztem, hogy közeledünk a biztonságot jelentő föld felé.
Tériszonyom van. Irtózom a mélységtől, magasságtól, a széles, forgalmas terektől. Repülőgépre hatökörrel se lehetne feltuszkolni —ahogy mondani szokás. Nem tudom biztosan, hogyan kezdődött, azt sem, hogy mi okozta.
A középiskolában még kutya bajom se volt. Legjobb barátnőm a 4.emeleten lakott. Teraszukról számtalanszor néztük együtt a tér forgatagát. Máskor a lépcsőház korlátjának támaszkodva beszélgettünk életről...halálról, vagy bámultuk a csigalépcső izgalmas tekervénye közé zárt, szédítő perspektívát.
Nem emlékszem rá, melyikünk ötlete volt egy délután, hogy másszunk át a karfán, de egyszer csak ott csimpaszkodtunk mindketten a korláton kívül és a mélység fölött kapaszkodva, szinte élveztük a veszélyes produkciót, átélve a borzongás gyönyörűségét a gondolatra, mi lenne, ha… mi lenne, ha … elengednénk az izzadó tenyerünkbe simuló korlátot. Ha akkor valaki elkezd számolni: egy-kettő-há…, hát akkor most nem írnám ezeket a sorokat. Ebben teljesen biztos vagyok.
Sem bűntudat, sem aggodalom nem volt bennem, sem előtte, sem utána, pedig lehetett volna.
Jól tornásztam. Odahaza, kiskoromban, gyakran az ablakon keresztül közlekedtem az utca felé.
Most a magasság hasonlíthatatlanul nagyobb volt, de tudat alatt bizonyára megvolt a biztonságérzet, hogy képes vagyok megtartani magamat. Barátnőm azonban fél fejjel alacsonyabb volt nálam, zömökebb, olyan kis ügyetlenke, tornaórán a sorban mindig hátul botladozott s még a többiekkel egyszerre lépni sem volt képes. Akkor, ott a magasban, egy pillanatig sem féltettem, eszembe se jutott, hogy leeshetne…
Nem tudom felidézni, mennyi ideig tartott ez az észbontó függeszkedés és arra sem emlékszem, hogyan másztunk vissza, könnyedén átlendülve, vagy görcsös igyekezettel… Örültünk, hogy megúsztuk, mint egy veszélyes kalandot. Hiszen az is volt! Már a biztonságos folyósón állva, lesütött szemmel, pirulva vihogtunk, mintha valami első, idétlen szexuális próbálkozáson estünk volna át. Soha többé, egyikünk sem hozta szóba.
Valami mégis elromlott. Csak még nem tudtam róla.
Pár évvel később, Szegedre utaztam matematika versenyre a pécsi csapat tagjaként. A versenyen délelőtt túlestünk, minden szorongás, izgalom elmúlt, már mindent megbeszéltünk, akár a kártyások a parti után, ki mit, hogyan csinált, mit lehetett volna, hogyan lett volna egyszerűbb, célszerűbb. Tudtuk, hogy a tényleges eredményeket és az elért helyezést, csak hetek múlva ismerjük meg. Már nem volt tét. Legalább érezze jól magát mindenki... Természetesen közösen végigjártuk a város nevezetességeit. A szegedi dóm sem maradhatott ki. A felszabadult öröm ellenére igyekeztünk a helyhez illően viselkedni, de azért hol innen, hol onnan hallatszott egy kis kuncogás, viccelődés. Egészében azért szépen, libasorban mentünk fel a toronyba. Már majdnem felértük, mikor az előttem haladó fiú kinézve a keskeny ablakon, felnevetett:
–Mi lenne ha én itt kimásznék?
Lehet, hogy csak tréfált, de rajtam kitört a pánik:
–Ne! Ne!
A többiek heccelték:
–Mássz ki Pista! Nem mersz kimászni? Nem vagy magyar!
Már sírtam.
–Ne, ne! Ugye nem?
Persze, hogy nem mászott ki. Később azt mondta, hogy nem is akart…
Tériszonyom van.
Talán ott kezdődött Szegeden… vagy sokkal régebben… azon a csigalépcsőn, a negyedik emeleten…
