Sötét van. Mégis nyugtatóan békés moraj tölti be a teret. Melegség. Karjaim feszülve imbolyognak, keresve valamilyen biztos pontot de a vakságig maró sötétben nincs kapaszkodó. Lassan fordulok oldalamra, nehézzé válik a mozgás. Próbálom kinyújtani lábaimat de valamilyen isteni erő visszaparancsol. Lábaim mélán és kuporodva állnak ellen agyam döntéseinek. Érdekes, meleg van. Ha nem félnék, független a sötéttől, nyugodtan aludnék tovább. Valami morajlik odakinn, valami zúg, dübörög, félelem öleli át a csendes zugot, félelem hívja táncra gondolataim bástyáit.
Talán ha a látnék valami biztosat, utat a sötétben, lámpást a homályban, de hiába. Kezeim görcsben, fejemet megpróbálom oldalra fordítani, makacsul bár, de állam engedelmeskedve megérinti vállamat s örömként könyvelem el, hogy vannak testrészeim, kik még nem lázadtak fel diktatúrám alól. A tegnapra nem emlékszem. Igazából az előtte lévő napokra sem, viszont biztosan tudom, hogy félelmet és gyötrelmet hoz a holnap. Mégis furcsa, egy emlékfelhő kúszik át az agyamon egy meleg, ölelő ütem…tam-tatam…tam-tatam. Most újra hallom, megnyugtat ez a zörej, szinte a fülemen kívül él már ez a hang, olyan, mintha régóta szívem lakótársa lenne.
Újra ez a sötét, fagyott némaság. Sohasem féltem előtte. Soha, semmitől. Most mégis riadva próbálom feszíteni pupilláimat, hogy meglássam a kiutat. Hangokat hallok. Távoliak, idegenek. Rémülve szorítom ökölbe a kezem, ösztönösen védve magam az ellentől. Talán ha hallanám újra a meleg, békés ütemet, talán ha megnyugtatna még egyszer, hogy boldogan hajtsam álomra fejem, nyugtázva, hogy csak képzetem szülte az egész borzalmat, hogy kezem nincs görcsben, lábaim nem feszülnek ugrásra készen és nem ölel mélán a sötétség! Furcsa, de valami történni fog, vészjóslóan közeledik az idő, a pillanat, mikor a változás berobban a térbe. Tam-tatam…tam-tatam. Újra a hang, a nyugtató, lágyan simogató isteni ütem. Csendesen morajlik a tér, lágy ringatást érzek, ölelően nyugtató a lét.
S ekkor feszítés lesz úrrá a csöndben, zakatoló folyammá tornyosuló pokol, valami nyomasztót érzek lelkem bugyraiban. Az ütem gyorsul…apró fényt látok a távolban, a lüktetés egyre nő. Szívem vadul hánykolódik mellkasom üregében, lassan sírásra görbül a szám…nem akarok a fény felé menni, nem akarok távolodni a hangtól. Miközben erőlködve próbálom magam kiszabadítani görcseim fogságából s parancsolóan ordítok végtagjaim lomhaságát nézve, érzem az erőt, mely a fény felé présel. Már nincs visszaút. Tudom. Egyre messzebb hallom az ütemet, a nyugtató dallamot, már csak emlék a hang, tam-tatam… tam-tatam. Minden egyre gyorsul, a fájdalom süvítve hatol agyam sejtjeibe, a fény egyre húz…ordítva préselem testem, feszülve pattan lelkem s üvöltök a ragyogó fénybe, elhagyva sötét mégis békés „otthonom”. Valami földöntúli módon lebegek, végtagjaim mozgásnak indulnak, önnön táncot járva, érzem lábam tapossa a teret. Lassan ereszkedek le egy dombra…fázom, oly hűvös minden. Körülöttem hangok…idegenek. Majd lassan, tényleg apró, szinte észrevehetetlen módon miközben lehajtom fejem az apró dombra…érzem, hallom…tam-tatam…tam-tatam. Az isteni hang. Most már nyugodt vagyok, békés, boldog. Mert tudom, ő velem van mindig…mindig.
Így születtem meg.
