Alex Bailly gyorsan ereszkedett az antigravitációs rendőrautóval, és nagy port kavarva szállt le a mezőn, az embercsoport közelében. Egy pillantást vetett a mentőautóra. Két mentős hordágyat húzott ki belőle, és az embergyűrű szétnyílt előttük. Kikapcsolta a villogó kék fényt, felcsapta az ajtót, és ő is odasietett. Egy pillantással felmérte mi történt, nem először látott már Szárnyalót a földön fekve. Ez alkalommal egy tizenöt év körüli srác volt az áldozat, magzati pozícióba gömbölyödött össze. Neönzöld hőszigetelő ruhába, vastag, prémes kabátba és sísapkába beöltözve veszettül vacogott a huszonöt fokos kellemes tavaszi napfényben. Pontosan úgy, mint aki néhány perce mínusz hatvan-nyolcvan fokban majdnem megfagyott.
A doki mellette guggolt, éppen a ruháktól próbálta megszabadítani, hogy injekciót szúrhasson a karjába. A hórihorgas ember, mint egy összehajtogatott gólya, lábait maga alá húzva szakszerű mozdulatokkal ürítette a fecskendő tartalmát a kékeslila bőr alá. A fiú mutatóujjára csatolt műszer az életjeleket regisztrálta, és egyszersmind azonosította is, hogy a központi adatbázisból letölthesse az egészségügyi információkat. A kijelzőn rövidesen megjelent a név, életkor, lakcím, vércsoport, meg egy sereg más adat, amiről csak a doki tudta mire való. Baillynek csak a névre volt szüksége: Jack Cabrel. A többi adatot majd letölti később a jelentéshez.
Miközben a Szárnyaló remegése alábbhagyott, a mentősök lekapták róla a ruhát, és a speciális hordágyba bugyolálták, ami fokozatosan melegítette fel a kihűlt testet. Bailly közben a mellettük heverő antigravitációs deszkát vette szemügyre. Nem volt olcsó darab, ez rögtön látszott a hajtóművön és a merevítéseken, ám a nyomozó figyelmét más keltette fel: az a kis szerkezet, amelyet utólag barkácsoltak a vezérlőpanelre. Nem először látott ilyet, elengedhetetlen tartozéka a Szárnyalók deszkáinak. Felülírja az antigrav hajtómű biztonsági protokolljait, megszünteti a korlátokat, és lehetővé teszi, hogy bármilyen magasságba felemelkedjen a deszka. Értelmes ember távol tartja magát ilyen szerkezettől, ha az égbe akar jutni, repülőre ül. A Szárnyalók másképp gondolják, pontosan azt a szabadságot élvezik, amit az egy szál antigrav deszka nyújt, amikor minden védelem nélkül emelkednek magasabbra és magasabbra, dacolva a széllel, a hideggel és az oxigénhiánnyal. A legjobb technika, ha nagy sugarú körben emelkedik az ember, akkor olyan, mintha repülne egyre feljebb és feljebb, egyenesen az égbe, a Szárnyalók mennyországába. Ezért hívják magukat Szárnyalóknak, akik a szabadságot több ezer méter magasan, távol mindentől és mindenkitől, magukra maradva találják meg. Bailly elég lökött srácot hallgatott már ki közülük, hogy pontosan ismerje, mi mozgatja őket. Ő maga jobban kedvelte a jó öreg anyaföldet, szilárd támasszal a lába alatt, arról nem is beszélve, hogy az antigrav deszkázás ezer méter fölött illegális volt. A kijelző most nulla méteren állt, de alatta egy villogó felirat 11622-t mutatott. Esetei között egy sem volt, aki túlélte volna ezt a magasságot.
A csapat némán nézte, ahogy szerencsétlenül járt társukat a mentőbe rakják. Fiatalok voltak, a húsz éves veteránnak számított közöttük. Bailly félrevonta a dokit, aki felállva még ösztövérebbnek tetszett, ellentétben a nyomozó masszív alkatával.
- A szokásos Szárnyaló-baleset? - kérdezte Bailly.
- Minden kétség nélkül. - a doki nagyot bólintott, a feje mintha le akart volna billenni a nyakáról. - Fagyásos és oxigénhiányos tünetek, csoda, hogy túlélte. Hogy a végtagjai megmaradnak-e, az majd kiderül a kórházban - azzal már trappolt is a mentő felé. A jármű felemelkedett, és kilőtt a város irányába. Bailly bólintott, inkább csak magának, nyugtázva a hallottakat, aztán a még mindig ott tébláboló fiatalokhoz lépett. Egy percig csak nézte őket, tekintete mindenkin megpihent egy pillanatra. Egy tucat rémült, dacos arc, néhány ellenséges szempár. A bátrabbjai állták a tekintetét, a többiek elfordultak, vagy a földet nézték. Egy fekete hajú, kissé molett lány halkan sírdogált, arcát kezébe temetve.
- Egy nevet akarok - Bailly határozott és kemény volt. - Egy nevet, aki deszkák megberhelésével veszélyezteti az életeteket.
Még több tekintet fúródott a földbe. Egy magas, rövid fekete hajú fiú szembefordult vele, állát felemelve vetette oda:
- Nem fogja ránk húzni a vizes lepedőt, zsarukám!
Nyilvánvaló volt, hogy ő a vezér. Bailly két lépéssel a srác előtt termett, tekintetét a fiúéba mélyesztette.
- Már most nagy bajban vagytok. - mondta nyugodt hangon. - Az egész bandát bevihetem emberölési kísérletben való bűnrészességért. Tétlenül néztétek, ahogy társatok több mint tizenegy kilométer magasságban fuldoklik az oxigénhiánytól, miközben halálra fagy.
- Ő akart menni! - hallatszott hátulról.
- Igen! Senki sem kényszerítette! - mondták innen-onnan.
- Lehet - Bólintott a nyomozó. - Csakhogy ez illegális és életveszélyes. Ti tudtatok róla, ezért bűnrészesek vagytok.
A hátul állók közül egy szőke, kigyúrt fiú a közelben hagyott deszkák felé kezdett araszolni, azt hitte, hogy észrevétlenül.
- Fölösleges elfutni, - szólt Bailly rá sem nézve - a rendőrautó szkennere már rég beazonosított benneteket, fél órán belül egy őrszobán találnátok magatokat.
A szőke megtorpant, és lehajtotta a fejét.
- Még egyszer megkérdezem: ki módosította a deszkát? - a síri csendben csak a molett lány hüppögése hallatszott. - Rendben. Akkor az egész bandát beviszem kihallgatásra. Egy-két napig eltart, aztán apuci eljöhet értetek, hogy szabadlábon védekezhessetek a tárgyalás során. Valószínűleg megússzátok egy-két év börtönnel. Kellemes lesz az igazi nehéz fiúk között a rács mögött, miközben a haverok élik odakint az életüket. Hacsak nem kapom el azt, aki igazából elkövette a bűncselekményt.
Az első részét, hogy kihallgatásra beviszi őket, komolyan is gondolta de amikor a síró lány szemébe nézett, már tudta, nem lesz rá szükség.
- A gúnyneve bicegős ... ő szokta átalakítani az ...az antigrav deszkákat - szipogta a lány, de a fekete hajú odalépett, hozzá, és a karját megragadva próbálta megakadályozni, hogy beszéljen.
- Egy szót se! - förmedt rá a lányra. Az viszont elkeseredésében már túljutott azon a ponton, hogy számítson neki a galeri ranglétrája. Kirántotta a kezét, és kiabálni kezdett:
- De igen! Elegem van! Azt hiszitek vagányok vagytok? Láttátok Jack-et! Ő is azt hitte, és most félholtan fekszik. Nektek ez az élet? Egy frászt! Fogalmatok sincs arról, hogy milyen a normális élet! - kiabálása keserves zokogásba fulladt, egyre a fiú nevét ismételgette. A többiek tanácstalanul tébláboltak, egyikük sem vigasztalta a lányt. Bailly odalépett hozzá, a vállára tette a kezét, és magához húzta. A lány a mellkasára borulva sírt tovább. Néhány perc múlva tudott csak megszólalni akadozva:
- A neve … a neve Barbarossa … vagy valami ilyesmi … valamelyik peremvárosban lakik. … a száma benne van Jack videofonjában. - kotorászni kezdett a zsebében, és a nyomozó kezébe nyomta a készüléket. - Szárnyalásra sosem viszi magával - azzal ismét rázkódni kezdett a válla.
- Ne félj, - nyugtatta Bailly - rendbe jön a barátod! - A videofont a zsebébe süllyesztette, és a srácok csodálkozó tekintetét követve a rendőrautóhoz sietett. Agya már az elfogatási parancson és a letartóztató akción járt.
A fedélzeti számítógépnek néhány másodpercébe került a szám és a név alapján megtalálnia a keresett személyt, és kevesebb, mint egy percbe az elérhető összes adatot letöltenie a központi adatbázisból, különösen a cím volt most fontos. A férfi automata pilótára kapcsolt. Újabb két percen belül már el is küldte az igényt az elfogatási parancsra, és amíg az engedélyre várt, a kapott információkat kezdte böngészni. A személyleírással kezdte: Henry Barbarossa, ötvenhat éves, özvegy, százhetvenöt centi magas, száztíz kiló, kék szemű, rövid barna hajú. A kijelzőről markáns arc nézett vissza rá, amelyet ráncosra gyűrt az élet. Húsz évvel idősebbnek nézett ki. Bailly átugrotta az iskolai adatokat, és a fiatalkori éveket. Szeme egy baleset képein akadt meg. A gravitációs kísérletek kezdetén, a Graviton kísérleti telepén történt szerencsétlenségen. Hárman meghaltak, és tucatnyian megsérültek, amikor az első kísérleti antigrav hajtómű felrobbant. Barbarossa tolószékbe került egy életre. A nyomozó most már értette a balsors barázdálta arcot, és azt is tudta, hogy nem lesz szüksége erősítésre a letartóztatáshoz.
Az autó elhagyatott külvárosi részen ereszkedett le, amikor megérkezett az elfogatási parancs. Alacsony, romos, harminc emeletes épület tetején landoltak. Bailly magához vette a hordozható panelt, és a jelzést követve leereszkedett a huszonharmadik szintre. A lift nagyot szisszenve állt meg, pontosan a keresett lakás ajtajával szemben. A férfi az érzékelőre tenyerelt, bár kételyei támadtak, hogy tényleg üzemel-e. Ha igen, akkor a tenyérlenyomata alapján már azonosította őt, és az adatbázisból letöltötte a speciális engedélyt. Kisvártatva félrecsusszant az ajtó, mögötte Barbarossa görnyedt a tolókocsiban. Ölében sporttáska, az egyik szobából a holohírek hangja szűrődött ki. Nem szólt semmit, csak Bailly-re meredt. Ő az orra elé tartotta a kézi panelt, a kijelzőn az letartóztatási paranccsal.
- Letartóztatom emberi élet szándékos veszélyeztetéséért. Jogában áll hallgatni. Minden, amit mond, tesz vagy testbeszéddel kifejez, felhasználható ön ellen. Megértette?
- Igen. - jött a válasz elhaló hangon. Bailly egy pillantással nyugtázta, hogy a válasz rögzítésre került.
- Indult éppen valahová? - az öreg nem válaszolt, teljesen magába roskadt. Félig megfordult a tolókocsival, még utoljára végignézett lakásán, és lassan kigördült az ajtón, be a liftbe.
- Honnan jött rá? - kérdezte a földet bámulva.
- Baleset történt. Egy fiú majdnem meghalt. A barátnője adta meg az információt. Nagyon kiborult.
- Milyen magasra jutott? A fiú.
- 11622 méter.
- Több, mint tizenegy kilométer!? - kapta fel a fejét Barbarossa. Szemében mintha szakmai büszkeség csillant volna meg, aztán tekintete ismét elkomorult. - Ehh … most már úgyis mindegy. Tudja, nekem sosem volt merszem szárnyalni. Túl gyáva voltam hozzá.
Gondolataiba mélyedt, aztán kérdő tekintettel a nyomozóra nézett:
- Megtarthatom a tolókocsimat? Tudja, odabent. - nem mondta ki a börtön szót, még nem tudta teljesen elfogadni a helyzetet. Az ócska lift lassan araszolt fölfelé.
- Nem tudom. Majd eldönti, aki erre illetékes.
- Nagyon jó kis tolókocsi - simogatta meg a karfát Barbarossa. - Nagyon hozzám nőtt. Sajnálnám, ha meg kellene válnom tőle. Nagyon sajnálnám.
- Majd meglátjuk - adott semleges választ Bailly, végül is az már nem az ő dolga.
Egy pillantást vetett a motorizált tolókocsira. Kapcsolók, botkormány, kijelző, és egy hatalmas akkumulátor, jó sokáig elfurikázhat vele. Óriási akkumulátor, egy teherautót is meghajtana. Barbarossa a kijelzőn matatott, idegesen nyalta meg ajkát, és minduntalan az ajtóra pillantott. Komoly kijelző - gondolta Bailly. Túl komoly egy tolószékhez. A lift döccenve állt meg, az ajtók kinyíltak, és a tető tárult fel előttük, a szabad ég alatt. Barbarossa a botkormányt markolta, és kifelé gurult, amikor Baillynek leesett a tantusz. Két gyors mozdulat volt övéről lekapnia az antigravitációs blokkolót, és a tolókocsira csatolonia. Az öreg feje elvörösödött, arca eltorzult a dühtől, és üvölteni kezdett:
- Ezt nem teheti velem! Érti? Szedje le ezt az átkozott blokkolót! Szedje le! - a keretről reménytelenül próbálta lefeszíteni a szerkezetet. Bailly szótlanul nézte. A másik tajtékzott. - Ehhez nincs joga! Úgy bánni velem, mint egy köztörvényes bűnözővel. Azonnal vegye le!
A nyomozó némán várta, míg az öreg abbahagyja az ordítozást, és kitörése dünnyögéssé csillapodik. Aztán leguggolt, és tüzetesen szemügyre vette az akkumulátort. Lepattintott egy fedelet, és elektronikus kütyük erdeje bukkant elő.
- Ügyes munka! - mondta. - Kár, hogy már sohasem használhatja.
- Még nem is használtam - motyogta Barbarossa a földnek. - Hónapok óta kész, de még nem volt bátorságom kipróbálni.
- Menjünk! - indult Bailly az autó felé, de a másik nem mozdult.
- Ezt maga nem értheti! Van két egészséges lába. Fogalma sincs milyen a tolókocsi foglyaként élni. Milyen az, amikor fürdeni vagy egyszerűen vécére menni külön tortúra. Egész nap az ablakon bámulni kifelé, mert szégyelli az ember, hogy nyomorék. Látni a sajnálkozó tekinteteket, ha mégis kimerészkedik. Nézni a parkban a gyerekükkel játszó apákat. És a futókat, ahogy gond nélkül róják a köröket, egyiket a másik után. Régen élsportoló voltam. Mielőtt .. eh, úgyse értheti meg. Fogalma sincs milyen ebben a börtönben élni, és tudni, hogy a srácok szárnyalnak a deszkákon egyenesen az égbe. - Arcát felemelte az ég felé, és könnycseppek gördültek le az arcán. A nyomozó szótlanul állt.
- Csak egy szárnyalásra készültem - folytatta az öreg. - Csak egyetlen egyre. Az elsőre és utolsóra. Csak egyszer érezni, hogy nem vagyok fogoly, hogy szabadon szállok. Olyan magasságba, ahol még sosem jártam. A szél fújja az arcomat, és csak a madarak a társaim. Először és utoljára.
- Megértem - mondta rövid gondolkodás után Bailly -, de amit maga tett, az törvénybe ütköző. Emberek haltak meg odafönn a hidegtől és az oxigénhiánytól.
- Szóval a börtönben a helyem? - hajtotta le a fejét az öreg. Bailly hallgatott. - És azután mi lesz? Egy év múlva. Öt év múlva. Még összébb esem a tolókocsiban, már a világ alja népe is csak szánakozva néz rám. Az emberiség legértéktelenebbje leszek, alacsonyabb rendű a söpredéknél, és néhány év múlva vagy megőrülök, vagy belehalok a fogságba. Én ezt nem bírom ki. Egyszer éreznem kell, hogy több vagyok másoknál. Éreznem kell, hogy többre vagyok képes, olyanra amire más nem, hogy kiszabadulhatok a sárból, fölülemelkedhetek az emberek szánakozásán és olyat tehetek, amilyet senki más. Egyszer fel kell szárnyalnom a magasba, itt hagyni a nyomorúságot, és szabadnak érezni magamat. Csak egyszer, egyetlen egyszer. Nem tagadhatja meg ezt egy halálraítélt nyomoréktól! - arcát magasba emelte, mintha messze, a felhők fölé nézne. Nem is akarta letörölni az arcán végiggördülő könnycseppeket.
A nyomozó több mint egy percig némán nézte, aztán lassan az antigravitációs blokkoló után nyúlt.
- Most be kell szállnunk a rendőrautóba. Ahhoz, hogy a tolókocsit betegyem, le kell vennem a bilincset. - Mondta, miközben végig az öreg szemébe nézett. - Egy kis helyet kell készítenem, amíg elfordulok, addig maradjon nyugodtan.
A nyomorék szemében remény csillant, és amikor lekerült a szerkezet, hangtalanul köszönömöt formált a szájával. Bailly az autó felé fordult, és szinte azonnal hallotta a levegő suhogását, amint a tolókocsiba szerelt antigravitációs hajtómű működésbe lépett. A szeme sarkából látta, ahogy az öreg elhagyja a tetőt, és meredek spirálban felfelé kezd emelkedni. Nagyot sóhajtott, és beült a kocsiba. Tudta, hogy ezt a színjátékot még el kell játszania. Az antigrav hajtás felfelé lökte a rendőrautót, és a gyorsan emelkedő tolókocsis alak után eredt. A fedélzeti számítógépen az ügyeletet hívta.
- Antigravitációs üldözést jelentek be - mondta a kijelzőn megjelenő diszpécsernek. - A gyanúsított férfi, átalakított tolókocsival, egyenesen felfelé emelkedik. Antigravitációs sporteszközök módosításával, ezáltal gondatlan emberélet elleni bűncselekménnyel vádolható. A letartóztatás elől elmenekült, üldözése folyamatban. Fegyvere nincs, nem közveszélyes. Erősítésre egyelőre nincs szükség. Bejelentés vége.
- Köszönöm - jött a válasz. - Üldözés regisztrálva, rendőrjármű nyomkövetése aktiválva. Jelentkezzen, ha mégis erősítésre van szüksége.
- Rendben.
Úgy manőverezett, mintha a felhőzet miatt elveszítette volna az öreget szem elől, és gondoskodott róla, hogy késve találjon rá újra. Tizenkétezer méteren érte utol. Közelebb manőverezve látta, hogy az öreg már nem él. Arcára földöntúli boldogságot fagyasztott a mínusz hatvan fok. Még mindig markolta a botkormányt, az automatika szinten tartotta a tolókocsit. Bailly a kapcsoló után nyúlt, és bejelentette, hogy utolérte a gyanúsítottat, aki életét vesztette. Azt nem kötötte az ügyeletes orrára, hogy ez az öreg, nyomorék ember életében egyszer végre szabadon szárnyalt, és szabadon halt meg.
Vége
