A vasárnapi sütés-főzés fáradalmai után éppen a kanapé sarkában lévő párnába akarta fúrni a fejét, mikor meglehetősen türelmetlen csengetés riasztotta fel.
– Még jó, hogy nem vetkőztem le teljesen – suttogta maga elé – és már kászálódott is, hogy megnézze, ki lehet a látogató. Férje valahol a másik szobában olvasott, vagy bóbiskolt, a rántott-csirke és az almás-lepény jóleső emlékével a gyomrában.
A csengő egyre erőszakosabban szólt.
– Ki lehet az a marha ilyenkor, még utóbb felébreszti Ferit – pillantott ki az asszony az ablakon, de a függönyön át nemigen látott ki, csak annyit tudott meg, amit a csengetés is jelzett, hogy valaki áll a kertajtó előtt, a japánbirs takarásban.
Két kézzel beletúrt a hajába, hogy némileg elsimítsa a csapzott fürtöket. A pár nyitva maradt gombot már menet közben gombolta be a ruháján. Csak utólag, órákkal később jutott el a tudatáig, hogy a harisnyája körben meg volt csavarodva és a legócskább, félretaposott papucsában slattyogott ki a kapuhoz.
Egy ismeretlen férfi várakozott a kertajtó előtt. Mivel a ház egy templom és egy egészségügyi központ között állt, gyakran előfordult, hogy valaki tévedésből nyomta meg a csengőt, mert vagy orvosra, vagy papra volt hirtelen szüksége. Ilyenkor türelmesen el szokták igazítani az idegent, merre, hová kell menni. Sárit most mégis valami rossz érzés szállta meg, mikor meglátta a kapu előtt álló férfit.
– Kit tetszik keresni?
– Virág Ferencet. Itt lakik?
– Igen. – biccentett az asszony és előkotorta a zsebéből a kulcsot.
Míg a zárral matatott alaposan megnézte a férfit. Vállas, zömök alakját elegáns ruha emelte ki, hideg kék szeméből érthetetlen elszántság tükröződött.
– Odor. Dr. Odor Bódog vagyok.
Az ismerős név hallatára, az asszonynak egy pillanatra egy teljesen oda nem illő, lehetetlen kép villant át az agyán. Gyerekkorában látott egy szerencsétlen egeret, amit a csarnokos a sarokba szorított és egyéb fegyver híján a húszliteres tejeskannát fordította a nyakára. Az egérke két apró szeme kétségbeesetten forgott, aztán hirtelen vége lett. Most ugyanazt az émelygést érezte, mint akkor.
– A férjem alszik… Lehet, hogy alszik. – hebegte bizonytalanul.
– Majd fölébred!– jelentette ki vészjósló hangon a férfi és már nyomakodott is befelé az udvarba.
A szobába érve Odor doktor úgy helyezkedett el, mintha egy színház páholyában ülve várná, hogy végre felhúzzák a függönyt, de egyelőre csak Feri hangja hallatszott:
– Jött valaki?
Most már le se lehet tagadni, hogy itthon van – gondolta Sári és résnyire kinyitva a szárnyas ajtót átszólt a másik szobába:
– Téged keresnek!
A vendég tekintete körbejárt a szobában, minden egyes képet megnézett, ami a falon függött, de csak a szeme járt, arca a szárnyas ajtó felé fordult merev várakozással.
Az asszony tanácstalanul állt a szoba közepén.
Végre belépett a házigazda.
– Szervusz Ferikém!
– Szervusz. Mit akarsz itt?
Odor tömzsi ujjaival az asztalon dobolt, talán hatásszünetet tartott, vagy zavarta az asszony jelenléte. Aztán elszánta magát, hogy kimondja, amit előre eltervezett.
– Ferikém, jól beleszartál te az én házasságomba!
Feri kinyitotta a száját, aztán becsukta. Pár pillanatnyi döbbent csend után Sáriban hirtelen valami harci tűz lobbant fel. Villogó szemmel támadt a vendégre:
– Hogy jön ez ide ...? Ferin akar számon kérni valamit? Mit csinált volna a helyében? – félszemmel a férjére pislantott – Egy öregedő férfinek felkínálkozik egy tíz évvel fiatalabb nő… Maga talán kihagyta volna? …és pont most jut eszébe idejönni, mikor annak az ügynek már hónapok óta vége!
– Vége? Asszonyom, ezek önt becsapták.
– Ne önözzön engem, nem a bíróságon van!
– Becsapták. Most is naponta küldik egymásnak a szerelmes leveleket, amikben a következő találkozót beszélik meg. – bólintott párat, mintha ezzel akarna nyomatékot adni szavainak. Amikor újra megszólalt, a hangjában végtelen szomorúság csengett – Tudja, ki közvetíti a leveleiket? Az én egyetlen, aranyos kislányom…
Sári ettől nem hatódott meg. Sőt!
– Szép kis család! Az asszony kurva, a lánya meg a kerítő…?
A férfi még fel se fogta ezeket a kegyetlen szavakat, az asszony már folytatta:
– Maga soha nem csalta meg a feleségét?
Bódog szinte büszkén húzta ki magát:
– Én? Megcsaltam. Meg bizony!
– Na látja! Akkor mit akar? Luca visszaszolgálta. Kvittek. Egy szava se lehet! Egyedül nekem van sérelmem, mert én nem kezdtem ki soha, senkivel.
Bódog értetlenül nézett körül.
– Hát mindig és mindenért én szenvedjek? Ma is! Megfőztem az ebédet, merem a húslevest az éthordóba. Mondom Lucának, hogy ezt vigye el az anyámnak. Erre szó nélkül bokán rúg. Hát mi vagyok én? Nézzék meg a lábamat! Csupa kék-zöld. Ha valami nem tetszik neki, egyszerűen belém rúg a magas sarkú cipőjével. Nem üthetem vissza, mert amilyen kis vékonyka, csontja törne, ha megverném.
– Ez nem rám tartozik. Intézzék el egymás között. Most menjen! Nem hallja? Menjen innen! Mit akar még?
A férfi nem mozdult. Sári a férjéhez fordult:
– Hagyj magunkra kicsit!
Feri, aki eddig is csak tétován állt az ajtó mellett, most szó nélkül kiment. Az asszony Bódoghoz lépett:
– Nyugodjon meg! Ami rajtam múlik, azt megteszem, hogy ez a kapcsolat ténylegesen véget érjen.
– Ismeri Lucát?
– Ismerem. Persze, hogy ismerem, csak mostanában nem vagyunk köszönő viszonyban. Illetve… ő nem köszön. – keserűen felnevetett – Sajnos ő a fiatalabb. Nem várhatja, hogy előre köszönjek neki. Pláne a történtek után… Jól nézne ki, nem mondom!
Bódog ezen kicsit elgondolkodott, aztán elindult az ajtó felé. Sári fellélegzett, de úgy érezte, hogy talán kellene még valamit mondani.
– Nézze, én szeretem Ferit! … és tudom, hogy mindennek ellenére, ő is szeret engem. Soha, senkiért nem hagyna el.
– Luca azt mondta, egy szavába kerül…
– Luca téved…
A férfi, aki már a kilincs után nyúlt, hirtelen megpördült:
– Mondja meg neki! Mondja a szemébe! Autóval vagyok, elviszem a lakásunkra és mondja meg neki! Tisztázzák egymással a helyzetet!
– Mit képzel? Dehogy megyek!
– Nem-e? Majd meglátjuk. Tudja, mit csinálok, ha nem jön? Holnap reggel bevágom Lucát a kocsiba és kihozom ide. Belököm Feri munkahelyére! Hadd legyen botrány! Nekem már mindegy. Itt mindenki mindenkit megért? Senki senkire nem haragszik? Akkor éljenek hárman együtt, és engem hagyjanak békén!
– De kérem…
– Megteszem! Meg én! Számíthat rá! Holnap reggel! Na? Jön, vagy nem?
A férfi tekintetéből most már sütött az elkeseredés, a bosszúvágy, és saját ötletétől megittasulva sziszegte az asszony felé:
– Jöjjön, vagy holnap akkora botrány lesz itt, amilyen még nem volt…
Sári azonnal látta, hogy a végén valamit nagyon elrontott és a fölény, amivel az egész vitát kezelte, máris semmivé vált.
– Megyek, de nem ülök a kocsijába. Majd Feri bevisz.
– Előttem fognak menni, hogy meg ne lógjanak!
– Menjen és várjon a kocsijában. Át kell öltöznöm.
Sári a legelegánsabb ruháját vette fel, rúzs, szemfesték és egy kis fésülködés után úgy nézett ki, mintha egy filmben a győztes asszony szerepét kellene eljátszania, belül azonban teljesen összetört, elbizonytalanodott és minden erőfeszítése csak arra irányult, hogy legalább Feri ne vegye észre gyengeségét. Pár szóval elmagyarázta a kialakult helyzetet. A férfinek nem volt ellenvetése. Lassan készültek, arra számítva, hogy a doktor úr megunja a parkolóban a várakozást és hazamegy. Tévedtek.
Elindultak a közeli város felé. Odor pár kocsihosszal lemaradva követte őket, csak az út végén gyorsított annyit, hogy szinte egyszerre érjenek a pontház elé, ahol lakott.
Sári ismerte a házat, de benn még soha nem járt. A kopott csigalépcsőhöz érve Odor gúnyos udvariassággal tessékelte előre a házaspárt:
– Menjél Ferikém, menjél! Ismered te jól az utat... nem először jársz itt.
A hallba érve Lucát szólította:
– Vendégeket hoztam! – majd hirtelen átvedlett gondos házigazdává – Foglaljanak helyet! Azt hiszem Luca lefeküdt aludni. Főzzek egy kávét?
Feri közvetlenül a bejárat mellé ült, mintha a menekülési útvonalat akarná magának biztosítani. Sári a hall közepén egy fotelt választott, kényelmesen elhelyezkedett, és szinte kihívó pózban átvetette formás lábát, amin füstszínű nejlonharisnya feszült.
– Nem kérünk semmit! – jelentette ki Feri nevében is.
Odor érezte, hogy most újra rajta a sor, mondania, vagy tennie kell valamit, hát kinyitott egy kis ajtót és beszólt a szomszéd szobába:
– Azonnal gyere ki!
Lucát valószínűleg öltözés közben érte a parancs, mert volt ugyan szoknya rajta, mikor előkerült, de blúzt még nem húzott, felül csak egy rózsaszín melltartó és kombiné takarta. Kicsit mintha kábult lett volna. Talán altatót vett be… – gondolta Sári, és szinte sajnálni kezdte vetélytársát. Luca leült vele szemben, az egyetlen még szabad fotelba. Nem nézett Sárira, csak ültek ott a hall közepén szótlanul. A két férfi, mint két ellentétes póluson, tőlük távol helyezkedett el.
– Hallom, nem tudsz köszönni – törte meg Bódog a csendet. Úgy látszik, jobb nem jutott eszébe.
Sárit feszélyezni kezdte Luca félmeztelensége és már bánta, hogy ilyen helyzetbe keveredett.
– Ne haragudj, hogy zavarunk.– mentegetődzött – Soha nem jöttem volna ide hozzád, ha a férjed nem kényszerít rá.
– Én nem akartam neked ártani – kezdte Luca és ettől a mély búgó hangtól pillanat alatt elszállt Sári lelkéből a szánalom. Szinte előre tudta mit fog Luca mondani és azt is, mit kell rá felelnie… és valóban:
– Én nem akartam elvenni tőled a férjedet…
– Nem? Nagyon szép tőled! Köszönöm. Talán meg is magyaráznád, hogy mit értesz ez alatt?
Luca hallgatott. Nem volt felkészülve a kérdésre és nem volt ideje gondolkodni a válaszom, mert Sári most már magabiztosan folytatta:
– Mit nem vettél el? Amit lehetett, mindent elvettél! Az ölelését, a kedves szavakat, a gondolatait… nekem hagytad a koszos gatyáit, a fáradtságát, a rosszkedvét és persze a papírt, amit le se köpsz, mert a magatokét se becsülöd semmire…
– Ezt kikérem magamnak! – jött meg Luca hangja.
Sári felugrott.
– Csak kérd, majd megkapod! – mondta szikrázó szemmel.
Odor a háttérben elégedetten vigyorgott. Hirtelen Feri szólalt meg, most először, mióta a lakásba léptek:
– Sárikám, gyere! Menjünk.
Az asszony még mondott volna valamit, de nem látta értelmét a köszönésnek sem. Mit mondhatna? Viszontlátásra?
Egészen a parkolóhelyig jól tudta tartani magát, de azzal vége volt. Remegett a lába, alig tudott beszállni az autóba.
– Vigyél el innen… Vigyél valahova. Mindegy hova, csak ne kelljen most haza menni.
Arcán lassan végigfolytak a könnyek, zsebkendőt nem is keresett, a kezével törölgette. A szemfesték elkenődött és jókora monoklit rajzolt az egyik szeme köré.
– Hol vagyunk?
– A tónál. Azt mondtad, mindegy.
– Meg kell beszélni… – kezdte az asszony.
– Hagyj…Rosszul vagyok. – Feri valóban falfehér volt. Megállt az út szélén és lehúzta az ablakot, majd mintha sürgősen meggondolta volna – Kiszállok. Ki kell szállnom… – hadarta.
Sári megrémült: Csak nem akar a tóba ugrani ez a szerencsétlen?
A férfi azonban az ellenkező irányba futott és eltűnt a bokrok között.
Megmondták az orvosok, hogy semmi baja se a gyomrának, se a szívének, csak nem szabad idegeskednie. Mért keveredik mindig ilyen ügyekbe? – töprengett az asszony.
Nem ment a férfi után. Nem lehet segíteni rajta – gondolta elkeseredetten. Tükröt, zsebkendőt vett elő, és amennyire tudta, rendbe szedte az arcát. – Hazudott. Azt mondta, vége, de ennek soha nem lesz vége…– állapította meg. Múltak a percek. Alig érzékelte. Aztán megcsikordult a kavicsos út… Fellélegzett, mikor meglátta a sápadtan, verejtékes homlokkal visszatérő férfit. Megsajnálta.
– Jobban vagy? Tudsz vezetni? Akkor most ne beszéljünk semmiről. Szépen, nyugodtan menjünk haza.
