Csengettek. Átlagos, szerda délután volt, csendes hétköznap, pont olyan, akár a többi. Kati a kimosott ágyneműt teregette, nem várt látogatókat. Letette kezéből az épp soron következő kispárnahuzatot, és kisietett az előszobába. Két ismeretlen férfi állt az ajtóban.
– Jó napot! – biccentett egyikük. – Egy csodálatos üzenetet szeretnénk közvetíteni önnek, egy jó hírt, egy gyönyörű, új Világ eljöveteléről, mely...
– Valóban? – vágott közbe Kati, türelmetlenül. – És kihez van szerencsém?
– Társam, Megneszó Lajos, az én nevem Hudemeg Győző, ön pedig bizonyára Kóborbir Katalin, ahogy a névtáblán szerepel. A tökéletes élet eléréséhez szeretnénk segítséget nyújtani önnek, kedves Katalin, egy olyan élet eléréséhez segítjük, mely eddig csak álmaiban szerepelhetett, mi több, nem csak az ön álmaiban, hanem mindannyiunkéban. Kérem, ne szalassza el a lehetőséget, hallgasson meg minket!
– Jöjjenek be – legyintett Kati lemondóan, gyors villámhadművelettel helyet szorított a szobában uralkodó, otthonos rendetlenségben, majd bevezette nem várt vendégeit.
– Katalin, mi a véleménye a házasságról? – tette fel a kérdést Hudemeg Győző, miközben ujjait egymásba fonta, és kényelmesen elhelyezkedett a kanapén.
– Nem vagyok házas, és nem is tervezem, hogy a közeljövőben férjhez megyek.
– Ez bizonyára azért van így, mert még nem ismerte meg az Igazit. Megértem önt – bólogatott erőteljesen Hudemeg Győző. – Mert hisz milyen a mai férfi?! Ápolatlan, izzadt, hiszen munkanélküli, és mivel munkanélküli, folyamatosan részeg! Önfeláldozó felesége nemcsak végtelen türelemmel és szeretettel neveli a jövő nemzedékét, hanem hajnaltól napestig robotol, mos, főz, takarít, tereget...! És mi a hála?! Egy szál virág? Egy szerető ölelés? Nem!!! Alkoholgőzben oldott durva szavak, és kékeszöld bőrelváltozás. A statisztikák is meggyőzően bizonyítják, hogy az elmúlt ötven évben kiugróan megemelkedett, a családban elkövetett, erőszakos bűncselekmények száma. Mai Világunk telis-tele van erőszakkal, gyűlölettel, és gonoszsággal. Ám ezt az undorító, elkorcsosult Világot hamarosan végleg elönti a szenny, melybe örökre belefullad, és eljön a végelszámolás, majd az új adórendszer korszaka, melyben a kiválasztottak elnyerik kiérdemelt jutalmukat: egy adómentes, boldog életet. Nem is kérdés immár, hogy ön is a kiválasztottak közé szeretne tartozni, és mi sem egyszerűbb ennél, önnek nem kell egyebet tennie, csak kötnie kell egy megfelelő házasságot!
– Mint már mondtam, nem szándékozom férjhez menni – jelentette ki Kati halkan, de határozottan.
– Hisz még nem találta meg az Igazit – vágott vissza Hudemeg Győző, szemöldökét felvonva, mutatóujját pedig sokatmondón, magasba emelve –, a nagy Őt! De mi tudjuk, hogy a nagy Ő igazi neve: Jenő! – ekkor Megneszó Lajos sűrű bólogatásba kezdett, mialatt társa, Hudemeg Győző, egy színes fényképet húzott elő, mellényzsebéből.
– Íme: ő Jenő. Nézze ezt a megnyugtatóan barátságos arcot, ezeket a vidáman csillogó szemeket!
A képen egy alacsony, szakállas, enyhén őszülő Úr volt látható, kis pocakkal és görbe lábakkal, a legújabb divat szerint szabott, fehér öltönyben. Földöntúli mosoly tükröződött arcán, miközben mindkét karját szélesre tárva állt egy vadrózsával befuttatott, négyszintes ház előtt. A ház mellett, a félig nyitott garázsban, ezüstszínű sportkocsi, a kert medencéjében, kristálytiszta víz csillogott. A medence mellett napernyő, nyugágy, ezerszínű, alkoholmentes koktél, egyszínű, fajtiszta öleb, hárfát pengető, göndör, szőke leányka. A harsányan zöldellő bokrok, és dús lombú fák ágai között pacsirták daloltak. A tündöklően tiszta, kék égbolt közepén ragyogó nap fényében, virágzó rétek és aranyló búzamezők hajladoztak a háttérben felsejlő, lankás domboldalakon.
– Katalin, tekintse meg figyelmesen ezt a gyönyörű környezetben fekvő, békés otthont, és nyomban megérzi, az ön felé áradó boldogságot! Itt nem létezik harag, gyűlölet, szenny, mocsok, takarítás, mosás, teregetés! Jenő neje nem ismeri a főzéssel járó gondokat, hisz a szájba repülő sült galambnál nincs jobb eledel, látja, ott jobbra, a harmadik bokor felett, és így természetesen a mosogatás is a múlté. És mindez a mi imádnivaló, drága Jenőnknek köszönhető!
Kóborbir Kati miután tüzetesen megszemlélte Jenőt, és a háta mögött elterülő idillt, az íróasztal fiókjához lépett, ahonnan még néhány tucat színes képet húzott elő, majd szétterítette őket Hudemeg Győző előtt, az asztalon.
Mindegyik képen az alacsony, szakállas, enyhén őszülő Úr volt látható, kis pocakkal és görbe lábakkal, ám hol búvárfelszerelést viselt, egy barokk kastély előtt, hol tiszti egyenruhát, egy trópusi oázis közepén, de olyan kép is akadt, melyen mindkét kezével lenge tógájába kapaszkodott, egy szeles szirt peremén.
– Látja – mutatott Kati büszkén a fotógyűjteményre –, nem önök kérik meg először a kezemet. A Katatónikus Kerítők Gyülekezete, a Sitt Gyülekezete, Mohazöld Aszkéta Követői, Bé–, és Célah Gyermekei és a Nudlisták, akik szerint létezik féregvándorlás. És milyen furcsa! Mindannyian hoztak egy-egy képet, Jenőről.
Hudemeg Győző, miután felvette ellentmondást nem tűrő, sötétkeretes szemüvegét, és Megneszó Lajos segédletével, aprólékosan szemügyre vette a képeket, így szólt:
– Kedves Katalin, ezek egyike sem Jenő! Hát nézze meg ezt a sunyi alakot, ebből a behízelgő vigyorból, szinte árad a hazug kétszínűség...! Ez nem Jenő arca, csak hatalomra és földi javakra éhes megátalkodottak által gyártott hamisítvány! És ez a negédes környezet: búzamező, hárfa, tupírozott, aranyhajú gyermek, még tupírozottabb pudli...
– Azt a képet nem önök hozták?! – szakította félbe Katalin, Hudemeg Győző mondatát, mire az elnézést kért, arcán némi pírral leplezve szórakozottságát.
– Lám, lám, éberségünk egy pillanatra sem lankadhat, elég egy aprócska figyelmetlenség, és még akik oly régóta imádják, és oly jól ismerik Jenőt, mint mi, még azok is könnyen belesétálnak az álnok kígyók körmönfont csapdájába! Kérem, drága Katalin, ne higgyen a csalóknak, soha ne engedjen a Gonosz csábításának! Csak nekünk higgyen, mi ismerjük Jenőt és az ő tetteit, mi vagyunk Jenő Tanúi!
Ismét csengettek.
– Micsoda forgalom! Ne haragudjanak uraim – szabadkozott Kati az ajtó felé indulva –, de nem győztek meg, úgy érzem, számomra még nem érkezett el a megfelelő alkalom.
– Sajnáljuk, nagyon sajnáljuk Katalin, de ha eljön az új adórendszer korszaka, ön még inkább sajnálja majd, hogy vak volt. Mélyen meg fogja bánni a mai elhamarkodott döntését, de akkor már késő bánat!
Ezalatt, Kóborbir Kati ajtót nyitott.
– Ó, csak te vagy az?! – kiáltott meglepetten.
Az ajtóban egy alacsony, szakállas, enyhén őszülő Úr állt, kis pocakkal és görbe lábakkal.
– Ismerd meg legújabb barátaimat – szólt Kóborbir Katalin barátságosan az újonnan érkezett vendéghez –, Hudemeg Győzőt, és Megneszó Lajost. Szeretném bemutatni önöknek legkedvesebb szomszédomat, mi is a neved...?
/ 1998. /
