Neoncsövekkel megvilágított hosszú és néptelen folyosón vezették végig, majd betuszolták egy szűk irodába, ahol egy férfi az íróasztala mögül, tompított fényű lámpa mellett a falra szerelt televíziót nézte. Felettébb ingerülten tekintett fel az érkezőkre.
- Vendéget hoztunk - mondta Korondi kisérőinek egyike.
Az íróasztal mögött ülő férfi egy futó szemvillanással szemügyre vette a bekísért embert.
- Késő van - mondta aztán türelmetlenül. - Az orvos sincs már itt. Nem tudok mit kezdeni vele. Kisérjék a százhetesbe, ott van a folyosó másik végében. Aztán maguk is mehetnek a dolgukra. Ezt a jóembert meg majd elintézzük holnap reggel.
A kisérők megvonták a vállukat, és eleget tettek a felszólításnak. Elvezették foglyukat a százhetes szobáig, s nem éppen gyengéd mozdulattal belökték az ajtón.
Korondi egy asztal előtt találta magát, amelynek másik oldalán egy sápadt arcú, sovány férfi kártyát vetett. A kisebb robajjal érkező váratlan vendég láttán felemelte fejét, és a kezében tartott kártyalap mögül mondta:
- Na, ugye megmondtam, hogy hamarosan új ember érkezik! - Hangja egykedvű volt, akár az olyan emberé, aki hangsúlytalanul és érzelemmentesen beszél mindenről, lett légyen az trágár vicc vagy személyes tragédia. Felhúzott szemöldöke, meg a homlokán gyűrődő keskeny ráncok jelezték csak, hogy igazának tudatában elégtételt érez. - Gyarapszik a senkik intézménye.
A szobában két másik ember is tartózkodott, Korondi megjelenése beszélgetésüket zavarta meg, ami cseppet sem bántotta őket, vélhetőleg közömbös dolgokról esett szó, mert a vállasabb, ereje teljében levő középkorú ember szemei vidám pislogásba kezdtek, láthatóan örült, hogy megszokott, s talán már unalmassá vált társasága új taggal bővült. Rántott egyet átnedvesedett, ujjatlan atlétatrikóján, és lomha mozdulattal feltápászkodott az ágyról. Korondi elé lépve bemutatkozott.
- Starecz Mihály vagyok, ha elhiszi.
- Miért ne hinném el?
Starecz a nagy darab emberek öblös hangján felnyerített.
- Itt mindenki az mond, amit akar.
Korondi értetlenül meredt az előtte álló szélesvállú férfire, aki ujjatlan trikójában és bő alsógatyájában úgy festett, akár egy munkájában elfáradt hordár.
Az asztalnál ülő keszeg emberke felállt a székéről, odabicegett behemót szobatársa mellé. Ő legalább fel volt öltözve, vastag, sötétkék inget viselt, sőt hosszú ujjút, mintha sovány, idegesen mozgó karjait még a szoba fülledt melegében is takarnia kellene.
- Giovanni vagyok - mondta szomorkás mosollyal.
- Maga olasz?
- Nem. Attól persze még lehetek Giovanni. - Mosolya kiszélesedett. - Maga nagyon megilletődött képet vág, s nem valószínű, hogy a nevem miatt. Úgy veszem észre, nem tudja hova került.
- Fogalmam sincs róla - mondta Korondi. Az elmúlt egy-két óra eseményei olyan gyorsan zajlottak le, miközben gondolatai makacsul és állandóan visszatértek felesége eltűnésének körülményeire, hogy azon, mi történik vele, hova is hozták, egy pillanatig sem töprenegett. Nyilván valami félreéertésről van szó, ami hamarosan tisztázódik.
- Egyáltalán miért hozták ide?
- Mert nem volt nálam az igazolványom, s még az ujjlenyomatom alapján sem tudott az a hülye kalauz azonosítani.
- Hm, hm - csóválta fejét Giovanni. Még a száját is elhúzta. - Ez bizony nem jól hangzik. Hol hagyta el a kártyáját?
- A tárcámban volt, azt meg ott hagytam ott a feleségemnél, a vagon lehajható kis asztalkáján, míg kimentem a peronra cigarettázni.
- A vonatokon nem szabad dohányozni - vetette közbe a szoba harmadik lakója, aki még mindig az ágyán heverészett.
- Ezt mondta a kalauz is. Talán, ha nem gyújtok rá, nem történik ez a félreértés.
- Nem értem - mondta Giovanni. - Ha a feleségénél maradt a tárcája, miért nem igazolta magát az asszony?
- Mert mire a kalauzzal visszatértem az utastérbe, a feleségem eltünt a tárcámmal együtt.
- Úgy érti, míg maga bagózott, az asszony leszállt a vonatról?
- Ez az amit nem értek - mondta Korondi. Megmasszírozta homlokát, mintha így akarná serkenteni lassan működő agyát. - Amikor ez történt, a vonat kétszáz kilométeres sebességgel robogott. Tudja, ezeknek az új expresszeknek az egyike. A kalauz szerint nem ugorhatott ki a száguldó vonatból, mert az ajtók és ablakok hermetikusan zárva voltak, és még ha sikerült volna is, az expressz azonnal megáll, a külső kamerák minden rendellenességet azonnal jeleznek. Meg aztán, miért is ugrott volna ki?
- Veszekedtek?
Korondi elgondolkodott.
Az utóbbi időben sokat. Viktória nap mint nap noszogatta, tegyen valamit a karrierje érdekében, ne legyen olyan tehetetlen, s ő hiába magyarázta, hogy szó sincs tehetetlenségről, de nem vágyik semmi többre. Mint szabadúszó reklámszakember jól keres, örömét leli abban, amit csinál. Mit kellene még elérni? Kettejük jövedelméből különösebb erőfeszítés nélkül mindent megszereztek, ami anyagilag megszerezhető, s ami tökéletesen elegendő a gondtalan élethez. Boldog házasságban élnek, ő, Korondi Géza legalábbis így érezte. Mi kell még?
Veszekedtek? Nem. Ma még csak nem is vitatkoztak. Nagyon kellemes napjuk volt Szegeden.
- Nem. Semmi okunk nem volt veszekedésre.
- Hát itt valami sántít - mondta a behemót Starecz, és sajnálkozó pillantást vetett Korondira. Mint aki biztosan tudja, valami nem stimmel, és elkeseríti, hogy mások ezt nem látják. - Itt bizony sántít valami.
A keszeg emberke idegesen leintette.
- Az utastérben ülők nem látták, hova indult a felesége?
- Rajtunk kívül csak egy férfi ült a vagon másik végében, de annak annyira lekötötte figyelmét a laptop komputere, hogy azt sem vette volna észre, ha ellopom mellőle a kézitáskáját. A kalauzzal végigjártuk a vonatot, ám az asszonyt nem találtuk sehol. Közben az expressz beérkezett Pestre. A kalauz ujjlenyomatot vett tőlem azzal a kis azonosító készülékkel, és… Nem értem… még most sem értem. A digitális kijelző nem mutatott semmit. Ez egyszerűen lehetetlen! És hiába magyarázkodtam, az a hülye rám szabadította a biztonsági embereket, akik behoztak ide. Nem értem… ez… ez… egyszerűen… Ne haragudjanak, de ideges leszek, hacsak rágondolok.
Az ágyon heverésző szeplősképű férfi is megszólalt:
- Itt aztán - mondta, s közben jobbkezével legyintett egyet, mint aki e mozdulattal is erősíteni akarja szavainak hatását -, lesz ideje arra, hogy megnyugodjon. Mert hosszú ideig ez lesz a szállása.
- Nem hinném - válaszolta Korondi magabiztosan -, hogy olyan hosszú időre lesz szükség kilétem igazolásához. Lehet, hogy az adatbázisban elkallódott valahol a nevem vagy valami kavarodás történt, de nagyon sok barátom van, akik az első kérésre kiállnak mellettem. Ha kell, eskü alatt vallják, hogy én vagyok én.
- Miből gondolja uram, hogy bárkit is felkérnek majd erre a feladatra?
- Valójában nem kell senkit felkérni. Igaz, nem értem és nem tudom hova lett az asszony, de elhiszem, amit a kalauz mondott, hogy a vonatról nem szállhatott le, nem ugorhatott ki, valószínűleg elkerültük egymást, bár nem tudom, hol és hogyan. De kétlem, hogy nyomtalanul tünt volna el. Előbb utóbb előkerül, sőt nyilván ő fog keresni engem, és akkor, még ha elhagyta volna is a tárcámat, az ő igazolványában minden adatot megtalálnak. Elég áthúzni a leolvasón, egy másodperc alatt kiderül, hogy ki a férje, mikor volt az esküvőnk, hol lakunk, melyik bankban van számlánk, és a többi.
Korondi saját maga meggyőzésére is folytatni akarta, de a szeplősképű megelőzte.
- Maga nem fogja viszontlátni a feleségét, akkor sem, ha az asszony nem tűnt el.
- Mire céloz? - kérdezte Korondi, és meglehetősen rossz érzései támadtak.
- Sándornak igaza van - mondta Giovanni válasz helyett. Visszaballagott az asztalhoz, leült, eltolta maga elől a kártyalapokat. Felkönyökölt az asztal lapjára, csontos állát a tenyerébe támasztotta. - Ez itt a senkik intézménye. Akit ide behoznak, az a társadalom számkivetettjének tekintheti magát, jogok nélkül, erősen korlátozott lehetőségekkel. Tény, hogy nem vagyunk rabok, a szó szoros értelmében, mint a börtönbe vetett bűnözők, hiszen, amint majd látni fogja, itt nincsenek rácsok, nincsenek lelekatolt ajtók, mindenki szabadon mehet, ahova akar…
- Mindaddig, amíg a telepen belül marad - vetette közbe az ágyon heverő alak, akit Giovanni Sándornak szólított. Szeplős arcára vigyor telepedett, bal szemével még kacsintott is, mint aki e pillanatban cinkosává akarja tenni hallgatóját. - Minden, a telep elhagyására tett kísérlet hiábavaló próbálkozás. Meg aztán, nem is érdemes próbálkozni. Higgye el nekem, uram, sokkal jobb ez a senkik világa, mint odakint az úgynevezett való élet.
A behemót is visszatelepedett az ágyra, s amikor leült, vállonveregette a szeplősképűt.
- Tudom, te szívesen tengeted magad itt, de nem hiszem, hogy mindenki olyan nagyszerű helynek véli ezt a rohadt intézményt, mint te.
A senkik intézménye!
Tehát mégis létezik. Korondi hallott már ismerősöket sustorogni erről a helyről, de az volt a véleménye, hogy légből kapott állítás, hiszen az egyszerűen lehetetlen, hogy egy emberről ne legyen valahol valamiféle adat, vagy, ha már az adatbankokból eltünt is minden, a létezését igazoló bizonylat, valaki akkor is ismeri, igazolni tudja kilétét. Egy ember nem válhat egyik napról a másikra senkivé, csak mert neve, személyleírása, ujjlenyomata egyetlen adatbázisban sem szerepel, s ilyenformán - a hivatalok szemében legalábbis - nem létező egyén. Egy ember nem az adatainak köszönhetően lesz valóságos személy.
Korondi még mindig a szoba közepén állt, szemben a lefüggönyözött ablakkal. Nem értette, mit keres itt ebben a viszonylag tágas, bár szállodai szobákra emlékeztető helységben, ahol a klímatizálás sem működik, vagy ki van kapcsolva; ahol a besűrűsödött levegőtől gyöngyözik az ember homloka, mint Stareczé; ahol a mennyezeti lámpa csak láthatóságot biztosít, de fényt nem ad, s ahol ismeretlen emberek terpeszkednek el, éppen csak a szükségletet kielégítő, jellegtelen bútorok között, és olyasvalamiről beszélgetnek, ami egyszerűen felfoghatatlan.
Előbb az ablakot eltakaró vékony, de sötét függönyre meredt, titkolt bizakodással várva, hogy a szél fellebbenti majd, és látható lesz az a világ, amelyikből idehozták, csak ki kell nyúlni az ablakon, és máris tapinthatóvá, érzékelhetővé válik. Aztán hol a szoba egyik, hol a másik lakójára nézett, reménykedve abban is, hogy valamelyik majd csak elneveti magát, s kiderül, mind a hárman viccelődnek.
A nevetés azonban elmaradt.
Korondi egy ideges mozdulattal cigarettát húzott elő. Rágyújtott. Mélyet szívott a cigarettájából, aztán letelepedett ő is az asztal mellé, szemben Giovannival. - Van valahol egy hamutartó?
- Nincs - hangzott egy kurta megjegyzés az asztal másik oldaláról. - Egyikőnk sem dohányzik.
- Bocsánat. Meg kellett volna kérdeznem, zavarja-e magukat a cigaretta füstje?
- Tudja mit - szólalt meg Starecz -, adjon nekem is egy cigarettát. Nem is tudom már, hogy milyen az íze. - Kihúzta az éjjeliszekrényének fiókját, s kiemelt belőle egy zöld tégelyt, amelynek alján még volt egy kevés vajszínű krém. Feltornázta magát az ágyról, a tégelyt odatette Korondi elé. - Ezt használhatjuk hamutartónak.
- Szabad itt egyáltalán dohányozni? - kérdezte Korondi bizonytalanul, miközben átnyújtott egy cigarettát Starecznak.
- Nem tiltja senki - mondta az ágyon heverésző Sándor. - Nem tiltanak itt jóformán semmit. Ezért is nagyszerű itt az élet.
- Megtudhatnám miről beszélnek maguk? Amit eddig hallottam, az elég zavarosan hangzik
Starecz válaszolni akart, de elfogta egy köhögési roham, szavak helyett csak füstöt köpködött ki szájából. Giovanni szólalt meg helyette:
- Ki itt belépsz, hagyj fel… Ismerős? Aki idekerül, szabadon mozoghat, tehet, csinálhat, amit akar - mondta. Az ablak felé bökött. - Most sötét van, nem lát semmit, de reggel majd meglátja, milyen hatalmas ez az intézmény. Rengeteg mindenre van lehetőség. Nem messze ettől az épülettől van egy kisebb ipartelep, jól felszerelt, különféle műhelyekkel, mert dolgozni azért itt is kell. Nincsenek őrök…
- De van csip - jegyezte meg Starecz, legyűrve végre köhögési ingerét.
- Miféle csipre céloz?
A vézna emberke szólalt meg Starecz helyett. Elhúzta tenyerét az álla alól, s most két kezét karbafonva dőlt az asztalra. Úgy festett, mint egy göthös tanár, aki diákjaiba próbál értelmet verni.
- Odakint, ugye, mindenkinek van egy igazolványa, egyszerű kis plasztik lapocska, amibe minden elképzelhető adata be van táplálva, jó és rossz szokásaitól kezdve, az orvosi leletein át egészen az átlagos, vagy éppen különc ízléséig. Nyilván maga is tudja, sőt most már a saját bőrén is tapasztalhatja, nem is az ember számít, hanem a kártyája. Hiszen mit is kezdenének magával kártya nélkül? Lehet lelke, lehetnek gondolatai, érzelmei és elképzelései, ám az igazolványa hiányában mégis csak egy mozgó hústömeg és semmi más, akiről senki nem tud semmit. Márpedig a társadalom tart az olyan emberektől, akikről semmit sem tudnak. Akik éppen ezért kiszámíthatatlanok, s akiket emiatt el kell különíteni.
Korondi tett egy tiltakozó mozdulatot. Ingerülten mondta:
- Gyakran előfordul, hogy valaki elveszíti az igazolványát. Ettől még nem válik, ahogy maguk mondják, senkivé.
- Igaz - vette át a szót Sándor. Bólogatások közepette felült az ágyon, pattanásos állát vakargatta beszéd közben -, de maga mondta, hogy sem az ujjlenyomata, sem a neve alapján nem tudták azonosítani. Maga ki van iktatva a nyilvántartó számítógépekből. Ne higyje, hogy ez olyan rossz. Én például egy szakember barátom segítségével töröltem ki minden adatomat. És tudja miért? - Egy pillanatra elhallgatott, de kérdésére már nem várta meg a választ. - Gondolja meg. Ön, uram, vesz egy autót, kenyeret a péknél, cipőt az árúházban, természetesen a kártyájával fizet, hiszen manapság, a huszonegyedik század közepe felé, már ez a fizetőeszköz, az útlevél, az orvosi kórlap, egyszóval minden. Nagyon praktikus, az ember nem is hinné, hogy több adat elfér ezen a kis kártyán, mint amennyit az agyában tárolni képes. Csakhogy van ennek hátulütője is. Felszáll a metróra, vagy a maga esetében a vonatra, kártyáját használja jegy helyett. Kész. Máris regisztrálva van, hol volt, honnan jön, s hova igyekszik. Akit érdekel, s higgye el nekem, sokkal több embert érdekel, mint azt ön, uram gondolná, többet tud meg magáról, mint amennyit az ön édesanyja valaha is tudott.
Rövid szünetet tartott, időt hagyva Korondinak felfogni a hallottakat, s megvárva, hogy az utolsó slukk után eloltsa cigarettáját. A tégelyből kellemetlen szag áradt, mintha vajat olvasztanának egy tűzhelyen.
Aztán folytatta:
- Vagy más. Fizetésemelést kap, kitüntetést vagy megrovást, a főnöke ezt is továbbítja az adattárolóba. Ezeket az adatokat is nyilvántartásba veszik, felkerül a kártyájára. Minden mozdulata, az önnel kapcsolatos minden intézkedés szinte azonnal fel van jegyezve valahol. Életének minden mozzanata, eseménye. Így aztán nyomon követhetik nem csak egészségének, de hangulatának és ízlésének változását is. Hanem, tudja mi a félelmetes, uram? Az ön adatai letagadhatatlan tények. Elvégre ön sem titkolja vagy tagadja, hogy kenyeret vett, vagy felszállt a metróra, a fizetésemelésének meg egyenesen örül, tán még dicsekszik is vele. Nincs is ezzel semmi baj. Az azonban már elgondolkodtató, hogy ki és miként vélekedik önről az adatai alapján. Milyen következtetést szűr le azokból. S a következtetései nyomán milyen elhatározásra jut. Arra esetleg, hogy ön alkalmatlan a munkájára, mert túl gyakran szabadjára engedi a fantáziáját. Vagy megbizhatatlan, mert mindenféle követhető trend nélkül, szeszélyesen és összevissza vásárol. Ezek alapján akár dönthet is az ön sorsa felől. Egy vadidegen ember. Nos, ebből én nem kérek.
Sándor elhallgatott. Fészkelődött kicsit az ágyán, mint aki a nyugalmához megfelelő poziciót keresi; hiszen elmondta, amit akart, véleményébe ágyazva tanácsait. Hallgatott, de már nemigen figyelt.
- Ez a maga dolga - mondta Korondi. Újabb cigarettára gyújtott, s most már nem csak a hangja volt ingerült, de keze is remegett, amikor az öngyújtót a cigaretta elé tartotta. - Azt azonban nem hiszem el, hogy a huszonegyedik század közepén ne tudják valakinek az adatait előkeríteni, ha akarják, meg ha az illető maga is kéri.
Starecz helyeslően bólogatott, mint akinek titkos reményeit erősítik meg a hallott szavak. A keszeg emberke felemelte kezét, figyelmeztetően ingatni kezdte mutatóujját.
- Ez a lényeg, kérem - mondta, s keskeny, vértelen szájával csücsörített. - Ha akarják! Nekem azonban úgy tűnik, hogy nem akarják. Ha maga elveszíti az igazolványát, és jelenti ezt az illetékes hatóságnál, nincs semmi baj. Percek alatt kap egy másikat. Csakhogy magát rajtakapták valami turpisságon, ráadásul sem az ujjlenyomata, sem a neve alapján nem tudták azonosítani. Mondja, egyáltalán van magának felesége?
Korondi egy dühös mozdulattal elnyomta cigarettáját, felpattant a székről. Starecz is megmozdult, készen arra, hogy megakadályozzon egy készülődő tettlegességet.
- Mit képzel maga? - kiáltott fel Korondi, két kezével görcsösen megmarkolva az asztal lapját, mintha így akarná visszafogni kitörő indulatait. - Azt gondolja, hazudok? Csak azért, mert itt, legalábbis maguk szerint, mindenki azt mondhat, amit akar?
A vézna Giovanni, mintegy védekezésképpen, székkel együtt hátrább tolta magát az asztaltól.
- Csak lassan a testtel! - mondta csitítólag. - Én csak azt a gondolatot közvetítettem, ami az ellenőr agyában megfordulhatott. Végtére is, az ellenőrnek semmivel nem tudta bizonyítani, hogy valóban a nejével együtt szállt a vonatra. Én hiszek magának, semmi okom nincs kételkedni a szavában. Ez esetben viszont csak arra tudok gondolni, hogy ami magával történt, azt valaki tudatosan és tervszerűen megrendezte. Hogy ki, azt nem tudom, de minden valószinűség szerint az ön felesége. Esetleg összejátszott az ellenőrrel, akinek igaza volt abban, hogy a felesége nem ugorhatott ki a robogó vonatból. Ezt az észlelő kamerák azonnal jelezték volna, s a vonat pillanatokon belül megáll.
Korondi lehiggadt, visszaült a székre, s most ő is az asztalra támaszkodott, homlokát tenyerébe temetve. Törte az agyát, megpróbált visszaemlékezni mindenre, ami a vonaton történt. Giovanni rövid töprengés után folytatta.
- Mondja csak - kérdezte, lassú, tagolt beszéddel - maga is benézett minden mosdóba, vagy csak az ellenör?
Korondi felemelte fejét, s rémülten, mint aki egy óriási disznóságra döbben rá, nézett a szemben ülő keszeg emberre. Starecz előredőlt a székén, kíváncsian várta a választ, mintha azzal saját, régen elfeledett titkai is napvilágra kerülnének. Sándor arcán is észrevehető volt némi érdeklődés.
- Egy-kettőbe én is beláttam, de mindegyikbe… Nem.
- Nem lehetetlen tehát - folytatta eszmefuttatását Giovanni -, hogy a kedves felesége mégiscsak megbújt valamelyik mosdóban.
- De hát miért tette volna?
Giovanni széttárta sovány kezeit.
- Ezt magának jobban kéne tudni.
- Semmi oka nem volt arra, hogy ilyesmit tegyen!
- Mégis megtette - szólalt meg Sándor az ágyról. - Ha meg így van, akkor magának itt van a legjobb helye. Nekem elhiheti.
Starecz egy rosszalló pillantást vetett az ágy felé, egy sajnálkozót pedig Korondira, mint aki átérzi, milyen gondolatok cikázhatnak a másik agyában.
Sándor nem zavartatta magát.
- És maga még minden áron ki akar jutni innen? Vissza egy olyan asszonyhoz, aki ezt tette magával? Itt is vannak ám asszonyok! Ne higyje, hogy a senkik társasága csak férfiakból áll.
Korondi az ágy felé fordult, tiltakozólag felemelte kezét, egy kicsit előretolta a levegőben, mint aki mindenáron távol akarja tartani magától az ilyen gondolatokat, sőt még azt az alakot is, aki ilyesmit kifejezésre juttat.
- Ne haragudjon - mondta, s kifordított tenyerével, fejének lassú ingatásával is próbálta jelezni, hogy mondandójában nincs semmi sértő szándék -, nem akarom magukat megbántani, de nekem nem itt, hanem odakint van a helyem. Munkám van, amit el kell végezzek, és igenis, az asszony is hiányzik!
Most, hogy ezt kimondta, úgy érezte összeszorul a torka. Felesége tizenöt éve mégiscsak a társa, együtt voltak jóban-rosszban. Bármilyen logikusnak hangzott amit hallott - s ezek alapján felesége megérdemelné, hogy sorsára hagyja -, mégis…
Mi történt Viktóriával? Mi baja eshetett? Az nem lehet, hogy csak úgy eltünik, mint a kámfor!
Nem, nem! Ő lett sorsára hagyva, s nem pedig az asszony.
Torkában egyre nőtt a gombóc, mély lélegzetet vett, hogy legyűrje. Mondani akart valamit, de Giovanni megelőzte.
- A tárcája… Hogy került az asztalra? Az emberek zsebükben vagy táskájukban hordják a tárcájukat.
- A feleségem kérte, hogy tegyem ki, arra az esetre, ha jönne a kalauz vagy ellenőr, amíg én a peronon dohányzom.
A sápadt arcú ember csak hümmögött, de nem szólt egy szót sem.
- Tévedés történt, higgyék el nekem. Nem olyan nagy tévedés azonban, hogy ne lehetne helyrehozni.
A másik három sokatmondóan hallgatott, s Korondit megrémítette ez a hallgatás.
- Vagy úgy gondolják, hogy…
- Nincs sok esélye - szögezte le a Giovanni határozottan. Starecz is elhúzta a száját, rábólintott. Még mindig reménykedve nézett azonban Korondira, mintha ez az újonnan jött ember az ő sorsára is hozott volna megoldást. Sándor elvesztette érdeklődését, sőt úgy tűnt, mint aki egy kicsit meg is sértődött, amiért senki sem hallgat az ő józan véleményére.
Giovanni folytatta: - Egy napja van, aztán a maga fejébe is bekerül a csip.
- Az isten szerelmére! - csattant fel Korondi -, árulják már el, hogy miféle csipet emlegetnek folyton?
A behemót lehorgasztotta fejét, és a vézna kis emberkének is, mintha sírósabb lett volna a hangja.
- Holnap reggel, de a nap folyamán biztos, a maga fejébe is beültetik azt a csipet, amiről beszélünk. Ide hátra - mondta, s ujjaival tapogatni kezdte fejét a tarkója fölött. Korondi megrökönyödött képét látva gyorsan hozzátette: - Ettől nem kell félni. A csip mindössze gombostűfej nagyságú, a műtét szinte jelentéktelen, egy cseppet sem fájdalmas, észre sem veszi, de azután…
Korondi türelmetlenül közbevágott.
- Mi lesz azután?
- Tulajdonképpen semmi, csak nem hagyhatja el a telepet. Akkor válik csak igazán senkivé! Ez a csip állandóan és folyamatosan, centiméterre pontosan jelzi a maga tartózkodási helyét. Ahogy maga elhagyja ezt a telepet, rögtön risztva van az őrség. A következő sarokig sem jut el, már hozzák is vissza.
- De hiszen ez képtelenség! - kiáltott fel Korondi rémülten. - Ez mégiscsak rabság! Ráadásul teljesen alaptalanul. Jogtalanul!
- Ugyan már! - mondta Sándor. - Szó sincs itt rabságról. Azt csinál itt, amit akar. A telepen belül senki sem korlátozza önt a szabadságában. Helye, ideje lesz mindenhez, amihez csak a kedve tartja. Nem rabság ez. Éppen ellenkezőleg. Ameddig nem tesz kisérletet a telep elhagyására, itt szabadon, és főleg nyugodtan élhet, távol a külvilág mohó, türelmetlen és irigykedő kíváncsiságától. Mit akar még? Ennél jobb életet el sem képzelhet magának.
A keszeg emberke a kártyalapokkal kezdett babrálni, mint aki így akarja a többiek tudomására hozni: ő világosan és érthetően elmondta, amit kellett, ennél többet nem tehet. Starecz mereven maga elé bámult.
- Lehet ez akár a világ legjobb helye - mondta Korondi -, nekem akkor sincs itt semmi keresnivalóm. - Lehúnyta szemét, töprengett valamin, aztán ismét kinyitotta, körbejáratta tekintetét a szobán, majd reménykedve megkérdezte: - De azt talán mégiscsak tudják, kihez fordulhatnék az adott helyzetben. Maguk csak jobban ismerik itt a dörgést.
A választ ezúttal is a keszeg emberkétől kapta.
- Reggel mehet Stipulához, ő az igazgató. Szívesen meghallgatja magát, nagyon türelmes és udvarias ember. De azt már most megmondom, jó előre, a kisujját sem fogja mozdítani magáért. Ahogy értünk sem tett soha semmit.
Korondi elgondolkozott, s mint aki valamiféle megoldást vár a választól, megkérdezte:
- Maguk tulajdonképpen miért kerültek ide?
Starecz és Giovanni egymásra néztek. Most Starecz igyekezett a válasszal:
- Hasonló okból, mint maga. Valaki meg akart szabadulni tőlem…
- Na, na! - tiltakozott Korondi. - Az csak egy feltételezés, hogy tőlem is meg akar szabadulni valaki.
- Mindegy - legyintett a behemót ember -, a lényeg az, hogy a saját öcsémnek voltam útjába. Szüleink örökségére egymaga akarta rátenni a kezét. Mit mondjak? Sikerült neki.
- És maga nem tett ez ellen semmit?
- Maga talán tett valamit?
- Nekem csak az ellen kell tenni valamit, hogy idehoztak - mondta Korondi csendesen, de rögtön élesebb hangnemre váltott. - És ebbe nem is fogok csak úgy belenyugodni.!
A keszeg emberke letette az ujjai között morzsolt kártyalapot, szóra nyitotta száját, de időközben meggondolta magát, mert beszéd helyett dobolni kezdett az asztalon.
- Remélem - mondta Starecz, és szavai őszintén hangzottak -, maga több szerencsével fog járni. Én is megtettem, ami tőlem tellett. Csak a szerencse nem állt mellém.
- A bolond! - szólalt meg Sándor az ágyról. - Még Ottót is meg akarta környékezni.
- Ki az az Ottó?
- Ottó egy zseni. Komputer mérnök. Mint már említettem, uram, itt mindent szabadon csinálhat, egyedül komputernek nem juthat még a közelébe sem. Elvégre semmit nem tudnak magáról, így azt sem tudhatják, mit tud kihozni egy komputerből. Talán még az adatait is vissza tudja menteni. Persze ehhez nem sok idő áll a rendelkezésére, mert ha egyszer beültették fejébe a csipet…
- És ha kiderül, hogy mégis tévedés történt? Hogy valaki esetleg elnézett valamit? Netán zavar keletkezett a komputerekben. Sok minden lehetséges. Még az is, hogy csak holnaputánra, vagy csak egy hét múlva derül ki, hogy valami félreértés áldozata lettem.
- Akkor már késő - mondta Giovanni.
- Már akkor is késő volt, amikor behozták önt ide - szögezte le Sándor. - Innen nincs kiút. Minek is lenne?
Starecz alsó karjával letörölte homlokáról az izzadságcseppeket, lehúnyta szemét, majd a távolba révedezve mondta:
- Azok meg, akik idejuttatták magát, gondoskodnak róla, nehogy maga kijusson innen. Ha már idejuttatták, akkor maradjon is itt. Nehogy már a levesükbe köpjön.
- És az az Ottó? - kérdezte Korondi.
- Egy szuperhacker - válaszolt Sándor. - Neki jó helye van itt, éppen ezért nem is lehet megkörnyékezni. Él-hal a komputerekért. Éjjel nappal ott ül a monitor előtt, szünet nélkül babrál a billentyűzeten. Ez az élete. Benne persze meg is bíznak. Szabad kezet kapott, sokkal többet megtehet, mint odakint bármely cégnél, vagy akár állami vállalatnál, ennek fejében aztán eladta magát. Kétség sem férhet a lojalitásához. Tulajdonképpen boldog ember, és igaza van. Engem sem tudnának megkörnyékezni. Higyje el uram, itt van a szabadság, és nem odakint. Jó, jó, először talán szokatlan, mint mindenki számára az új környezet, de ha egyszer már megszokta, esze ágában sem lesz elkívánkozni innen.
- Badar beszéd - dörmögte a behemót bosszúsan.
. - És hol van ez az Ottó?
- Éppenséggel pont fölöttünk lakik - vette vissza a szót a keszeg emberke -, de úgy ahogy Sándor mondja, vele semmire sem jutna.
- Nem bizony - hagyta jóvá csüggedten Starecz.
- Egyáltalán mire képes az az ember?
- Hát… a komputeren mindenre. Fogadom, hogy néhány perc alatt visszaállítaná a maga adatait, de ne reménykedjen.
Korondi eltöprengett a hallottakon.
Egyszerűen hihetetlen, amit ezek az emberek mondanak. Nem vagyok bűnöző, sohasem vétettem a törvény ellen, még szabálysértést sem követtem el soha, gondolta. Nem létezik, hogy ilyesminek ne járjanak utána, vagy éppenséggel ne higgyenek a feleségének. Mert Viktória keresni fogja őt. Ma már talán nem, de holnap. Vagy legkésőbb holnapután. Akkor mit mondanak neki? Letagadják, hogy tudnak róla? Lehetetlen.
És ha mégis igaz, amit ez a három ember állít?
Akkor minden perc várakozással csak az idejét fecsérli. Ha most nem tesz valamit, holnap talán már tényleg késő lesz. Nincs más választása, beszélnie kell ezzel az Ottóval. Az emberek többsége könnyen ítélkezik, s Ottó talán nem is annyira megkörnyékezhetetlen, mint ahogy ezek állítják. Bármennyire él-hal is a komputerekért, attól még szorulhatott belé egy kis megértés, igazságérzet. Egy kis jóindulat. Meg kell próbálni.
De hogyan?
Ottó itt lakik a fejük fölött. Korondi emlékezett rá - noha nem figyelt meg mindent, amikor idehozták -, hogy a folyosó közepén egy lépcsőház mellett haladtak el. S mivel - ahogy eddig hallotta - az emberek itt, a telepen belül, szabadon járnak kelnek, semmiből sem áll felsétálni az emeletre.
Igen ám, de ha abban a szobában is hárman vagy négyen laknak? Honnan tudja majd, hogy melyik közülük Ottó? S vajon szóba fog-e állni vele mások jelenlétében? Legfeljebb kihívja a folyosóra, hiszen mások előtt ő sem mondhatja el, mit akar.
Ha elhagyni nem lehet, mégiscsak börtön ez a telep, szándéka pedig szökési kisérletnek számít. Márpedig szökési terveiről jobb, ha nem beszél nyíltan az ember. Áruló, besúgó mindig, mindenütt akad.
Tekintetét körbejáratta három szobatársán. Sándor, ahogy ő maga mondta, jól érzi magát itt, s másokat is arra bíztat, találják meg itt a helyüket. Rá nem lehet számítani. Starecz segítőkészségére valószínűleg lehet alapozni. Korondi úgy érezte, Stareczban megbízhat, ő talán még társul is szegődne a szökéshez. Csakhogy a fejébe ültetett csip rögtön elárulná.
És a kis keszeg?
Őt nem tudta hova tenni, de ez végülis mindegy, mert jobb, ha nem avat senkit a terveibe. Segítség nélkül, magának kell cselekednie. Éjnek idején, amikor a többiek elalszanak, felkeresi Ottót és beszél vele. Hacsak…
Felesége eltünt. Azon most nem is töprengett, hova, hiszen minden bizonnyal már rég előkerült. Viktória szemében ő számít eltüntnek, ez esetben pedig - ismerve őt évek óta - biztosra veheti, hogy haladéktalanul keresni fogja minden elképzelhető helyen. Sorra hívja az ismerősöket. Aztán telefonál a rendőrségre. Csakhogy a rendőrök mindig is lassan dolgoztak. Igaz, ha valaki már hozzáfog ügyének kivizsgálásához, akkor semmi az egész, minden gyorsan halad. Percekbe sem telik megtudni, mi történt vele. Ámde feltételezhető az is, hogy a rendőr arra gondol, szeretőjénél tölti az éjszakát. És esetleg merő férfiszolidarításból megnyugtatja valamivel az asszonyt, így biztosítván egy kis haladékot, holott semmi szüksége nincs az ilyen szolidarításra. Sohasem volt szeretője. A rendőr azonban honnan tudhatná ezt?
Viktóriára nem várhat. Meg aztán, felesége segítsége akkor is jól jön majd, sőt akkor jön jól igazán, ha Ottóval kudarcot vallott.
- Ezek szerint ennek az Ottónak külön irodája van itt a telepen - puhatolózott Korondi.
- Szobája az irodája. Egyedül van a komputereivel, hozzá járnak a hivatalnokok, ha akarnak valamit - mondta Sándor, az utolsó szót egy ásításba fojtva. - Későre jár.
Starecz megértette a célzást. Felállt az asztaltól. A keszeg emberke felsóhajtott, összesöpörte a kártyalapokat.
- Az ott a maga ágya, ha eddig még nem jött volna rá - mondta a bejárat melletti jobb sarokba mutatva, ahol egy érintetlen, méregzöld takaróval borított ágy állt, közvetlen Sándoré mellett. Aztán felállt ő is, lekapcsolta a mennyezeti világítást.
A szobában most már csak Starecz éjjelilámpája világított, épp annyi fényt szórva szét a sötét lámpaernyő alól, hogy botorkálás nélkül mindenki megtalálja helyét. Korondi nem bajlódott a takaróval, ruhástól vetette magát az ágyra. Hamarosan Starecz lámpájából is kialudt a fény, s Korondit, amint a sötétség hirtelen körbefonta, fáradtság és álmosság kezdte kínozni.
Nem szabad elaludni, gondolta, ha elalszom, és csak reggel ébredek fel, már késő lesz. Ottót még az éjszaka folyamán kell felkeresni. Egy pillanatra megfordult az agyában, hogy hülyeség ez az egész várakozás, ha akar valamit tőle, most kell felmenni hozzá. Szobatársai nem fogják megakadályozni, miért is tennék? Akár meg is mondhatná nekik, mi a szándéka. Nekik teljesen mindegy mit csinál, semmiféle érdek nem fűzi őket sem távozásához, sem itt maradásához. Persze idegen emberekben sohasem szabad megbízni.
Aztán a feleségére gondolt. Tizenöt év alatt ritkán fordult elő, hogy nem aludtak együtt, s most nagyon hiányzott neki az asszony melegsége, közelsége. Az az éjszakai asszony hiányzott, aki gyerekesen tudott csacsogni a sötétben, akinek simogatása, mint egy varázsló keze, eloszlatott gondot, kétséget; testének forrósága egyszerre volt nyugtató és vérpezsdítő, közelségéből erőt lehetett meríteni, ölelése kapu volt az álmok birodalmába. Igen, ez az asszony hiányzott, s nem az a nappali, az a kínosan rendszerető, aki mindent mindig szóvá tesz, kijavít, aki mindenkit - de mindenek felett és elsősorban őt - rendre utasít, eligazít.
A szoba csendjét csak Starecz békés horkolása törte meg. Korondi az órájára nézett. A világítós számlapon mindkét mutató túlhaladt már a tizenkettesen. Várt még néhány percet, aztán egy erőteljes, tudatosan határozott mozdulattal felült az ágyon. Számított az ágy nyikorgására, még kezét is - mintegy véletlenül - beleverte az éjjeliszekrény sarkába. A zajra nem változott semmi. Starecz horkolásához változatlanul a másik kettő egyenletes szuszogása szolgáltatta a kísérőzenét.
Felállt, indulni készült az ajtó felé, amikor a szomszédos ágyról pisszegést hallott. Először azt hitte képzelődik, de a pisszegést suttogó hang követte. Megmerevedett, aztán riadtan megfordult. Sándor bámult rá álmos szemekkel.
- Bolondságot csinál, de maga tudja - mondta a férfi fojtott hangon, s mint aki megtett minden tőle telhetőt, átfordult a másik oldalára.
Korondi lábujjhegyen lopakodott ki a szobából, gyorsan és hangtalanul húzta be maga mögött az ajtót.
A folyosó sokkal sötétebb volt, mint este, amikor idehozták. A mennyezeti neoncsövek helyett mindössze három vészlámpa szolgáltatott világítást, elegendő fényt azonban ahhoz, hogy tájékozódni tudjon. A lépcsőfeljárónál megállt, hallgatózott, az épületben uralkodó csend mégsem nyugtatta meg teljesen. Fokonként meg-megállva haladt fel a lépcsőn. A felső szint folyosója semmiben sem különbözött az alantitól. A kőpadlózat, a fehérre meszelt falak, a vészlámpák pislákolása, a szobák elhelyezése ugyanaz volt, mint az alsó szinten.
Lábujjhegyen, a fal mellett settenkedve jutott el Ottó szobájáig, s csak az ajtó előtt villant át az agyán, mi történik akkor, ha az ajtó kulcsra van zárva? Nem dörömbölhet! Az éjszakai csendben felverné vele az egész épületet. De ha már idáig eljött…
Lenyomta a kilincset.
Szerencséje volt. Az ajtó engedett.
Belépett a szobába, s becsukva maga mögött az ajtót, kitapogatta a fali kapcsolót.
Várakozásával ellentétben a szoba nem borult fényárba. Itt - nem úgy, mint az alanti helységben - rejtett világítás volt, a mennyezet sarkaiból áradt az alaposan megszűrt fény. Ahhoz azonban elég, hogy szemügyre vegye a helységet.
A balkéz felé eső falra a szoba teljes hosszában egy méternél is szélesebb polc volt felerősítve. A polcon három számítógép, ugyanannyi monitor, egyéb komputer tartozékok, a monitorok között és mögött, mint egymásba ölelkező kígyók, összekötő zsinórok kusza összevisszasága. A polc előtt egy kerekekre szerelt öblös szék, amellyel a szőnyeget védő műanyaglapon könnyedén lehetett a polc egyik végétől a másikig gurulni.
A szoba másik oldalán egy széles ágy, amelyen egy elhízott férfi aludt mélyen, a megszűrt világítás, de még az éjszakai látogató sem zavarta álmát.
Korondi odament az ágyhoz, megállt az alvó ember előtt. Néhány másodpercet várakozott, aztán megrázta a férfit.
A kövér ember felnyitotta szemét, pislogott, morgott valamit érthetetlenül, lassan ébredt tudatára annak, hogy áll valaki fölötte, s hogy valóban ébresztgetik. Aztán a súlyos test megrándult, a férfi malacszemei értetlenül bámultak a látogatóra.
- Ki maga? - kérdezte, vagy inkább csak morogta Ottó.
- Beszélni akarok magával!
- Éjnek idején?
- Nekem sürgős. És fontos is. Életbevágóan fontos.
Ottó hájas tokája remegett, ahogy szaporán szedte a levegőt. A jövevény - látszatra - semmilyen reakciót nem váltott ki belőle. Félelem, de még csak igazi meglepetés sem tükröződött az arcán, mintha megszokta volna a váratlan éjjeli látogatókat.
- Mit akar? - kérdezte minden érzelmi hangsúly nélkül.
Korondi néhány szóval elmesélte, mi történt vele.
- Azt akarom - fejezte be mondókáját -, hogy kászálódjon ki az ágyából, üljön a komputer elé, és nézzen utána az adataimnak. Úgy hallottam, maga egy született komputerzseni, aki csodákra képes a számítógéppel.
Ottó közömbös arcán most megjelent valami elégedett mosolyféle.
- És miből gondolja, hogy meg is teszem azt, amire kér?
- Emberségből.
- Emberbaráti szeretetből. Az éjszaka kellős közepén.
- Vagy pénzért, ha ez jobban cseng a fülének. Vagy mit bánom én, miért. Csak tegye meg.
Ottó nem mozdult, csak apró disznószemeit húzta összébb, mintha mérlegelné a kérést.
- Tisztában van azzal, hogy illegális, amit kér tőlem?
- Lehetséges. Csakhogy én tévedésből, kétségtelen félreértés folytán kerültem ide, nem hiszem, hogy e furcsa telep szabályai vagy törvényei rám is vonatkoznának.
- A törvények mindenkire vonatkoznak, teljesen mindegy, hogy az illető miként került ide. A falakon belül az itteni szabályok érvényesek. Maga pedig a falakon belül van. Ha ki akar kerülni innen, annak is megvan a járható útja. Holnap szépen felkeresi Stipula urat, gondolom már tudja, hogy ő az igazgató. Stipula úr majd szépen elrendezi a maga dolgát.
- Nem! - tiltakozott Korondi. - Arról szó sem lehet! Nem várhatok holnapig, hogy aztán ki tudja meddig senyvedjek majd itt egy bürokratikus huzavona miatt.
Ottó megmozdult az ágyon, szuszogva, nehézkesen féloldalt fordulva feltámaszkodott. Húsos szája legörbült, kaján vigyorral élvezte az előtte álló ember kétségbeesett igyekezetét. Korondi orrát savanykás izzadságszag csavarta.
- És, ha azt mondom, hogy nem? Hogy nem tudok vagy nem akarok segíteni magán, akkor mit tesz? Kényszerít?
Korondi meghökkent. A kérdés elevenébe be vágott. Kényszeríteni? Erre valóban nem gondolt.
Végignézett az ágyon heverő hájas emberen. Puszta kézzel nem sokra menne. Ottónak vastag karjai voltak, s bár ezt a vastagságot nem izomzat, hanem háj alkotta, mégsem mutatkozott könnyű ellenfélnek. Mozgása láthatóan lassú, nehézkes; termetével, súlyával volt a baj. Hiába vetné magát erre az emberre, megmozdítani sem igen tudná ezt a nehéz, kövér testet.
- Nincs mivel, de nem is áll szándékomban. Kérni szeretném, hogy segítsen.
Ottónak, ha lehet, még jobban elhúzódott a szája. Szótlanul nézett, és gúnyos grimaszából Korondi csak lassan értette meg, jóindulatra nem számíthat. S mintha csak ezt a megérzést akarná megerősíteni, Ottó szájából végre kibuggyant a válasz:
- Rossz helyen kopogtatott. Nem tudok segíteni magán.
Korondi az ajkába harapott, keze ökölbe szorult.
Muszáj!
Legszívesebben leült volna valamelyik számítógép elé, rendezte volna sajátmaga, amit kell, de halvány fogalma sem volt arról, mit és hogyan csináljon. Minden nap dolgozott számítógépen, grafikákat tervezett, hirdetési oldalakat szerkesztett, számlákat írt és fizetett ki; volt már annyi gyakorlata, hogy egy-egy kisebb hibát is korrigálni tudjon - számítógép eleddig még nem fogott rajta ki -, de belépni a központi adatbázisba, s azon belül még korrekciókat is végrehajtani, az már túlontúl meghaladta képességeit. Ahhoz kódszámokat, rejtjeleket kellene tudni; fájlokba behatolni, kódokat feltörni az átlagosnál jóval nagyobb szaktudást igényel.
Elkeseredetten lehajtotta fejét, s miközben egész bensejét majd szétfeszítette a tehetetlen düh és kétségbeesés, lassan megfordult, hogy dolgavégezetlenül elhagyja a szobát. Hallotta, hogy háta mögött megreccsen az ágy, amint az eddig feltámasztott súlyos test visszahanyatlik a párnára, fordul egyet az ágyon.
Előre lépett, s ekkor vette észre a falra erősített polcon heverő drótot, amelyik nem volt csatlakoztatva semmihez. A szürke műanyaggal bevont drót az egyik monitor előtt tekeredett, vége lelógott a polcról. Szkennernek, nyomtatónak, vagy valami hasonló szerkezetnek a csatlakozó zsinórja.
Válla felett visszafordította fejét. Látta, hogy Ottó háttal neki, a fal felé fordul, mint aki jól végezte dolgát.
Egy gyors mozdulattal felkapta a zsinórt, megfordult, s egy szemvillanás alatt ott termett ismét az ágy mellett. Nem gondolkodott, valójában nem is tudta mit cselekszik, nem az agya, felgyülemlett indulata vezérelte, s mire észbekapott, mire cselekedetének tudatára ébredt, a szürke zsinór már Ottó nyaka köré tekeredett. Korondi teljes erejével szorította.
- Ha akarja - sziszegte a fogai között -, kényszeríteni is tudom.
Ottó két püffedt karja a levegőbe emelkedett, kezével tett egy kétségbeesett kísérletet, lefejteni nyakáról a hurkot. Mondani is akart valamit, de csak elnyúló hörgés fért ki tátogó száján.
Korondi lazított a szorításon, éppen csak annyira, hogy a vergődő test levegőhöz jusson, ám készen arra, hogy erőteljesebb szabadulni próbálkozás esetén újra, és még erősebben szorítson.
- Most kikászálódik az ágyából, odaül a számítógép elé és elvégzi, amire megkértem. Ellenkező esetben pillanatokon belül megfojtom. Akkor is, ha ellenkezik, és akkor is, ha kiáltani akar. Cselekedjék egyetlen hang nélkül.
Ottó nagyon igyekezett, de még így is hosszú időnek tünt, mire nehéz testét ülőhelyzetbe tornázta. Dolgát nehezítette Korondi is, aki többé-kevésbé ügyetlenül, de határozottan azon volt, hogy mozgást biztosítson a szorítás enyhítése nélkül. Tudta, csak addig van nyeregben, amíg a zsinórt magabiztosan fogja.
Ottó, a hátára szinte rátapadó Korondival a nyomában odavánszorgott a polchoz, és lezökkent a székre. A kerekeken guruló székkel kis híján fellökte Korondit, aki csak kínkeservesen, a másik torkára tekert zsinórba kapaszkodva tudta egyensúlyát megtartani. E véletlen azonban csak megerősítette a fuldokló Ottót abban, hogy ellenfele nem tréfál. Amint a szorítás engedett valamelyest a nyakán, bekapcsolta az egyik számítógépet. Amilyen lassú volt terebélyes testének mozgása, olyan fürgén dolgoztak húsos ujjai a billentyűzeten.
Korondi lélegzetét visszafojtva, véka alá nem rejtett türelmetlenséggel figyelte a monitort, de csak felvillanó számsorokat, a képernyő szemmel alig követhető színváltozásait látta. A nagy kapacitású számítógép azonnal reagált a billentyűk minden mozzanatára.
Alig telt el néhány perc, a kifényesedő monitorról saját, kicsinyített ábrázata tekintett vissza Korondira. A kép mellett a monitort teljes egészében betöltő szöveg: Korondi Géza, született Dunaharkányban, 1990-ben. 2011-ben nősült, gyermektelen; felesége Sásdi Viktória (szül.: Budapest, 1991) Házasságkötésük időpontja 2011. április 16.
És a többi, egyetlen kattintással előhozható fájl: alkata, alakja, ízlése, bankja, orvosi vizsgálatainak időpontja, eredménye, rokonai, barátai, iskolái, iskolai végzettsége, hobbija, elérhetősége, szokásai, rendellenességei, lakhelyei, és a többi, végtelen hosszúságban.
Korondi megrökönyödött az adatok halmazán. Sohasem hitte volna, hogy az, aki végigolvassa az összes fájlt, talán még többet tud róla meg, mint amennyit ő tudott sajátmagáról. Kísértést érzett rászólni Ottóra, nyissa meg valamelyik fájlt, látni, tudni akarta mit tartalmaznak részleteiben, de józan eszére hallgatott, tudta, az idő sürgeti.
- Visszaállított mindent az eredeti állapotába?
Hörgő, krákogó igen volt a válasz.
Korondi gondolkodott. Ha legalább egy kés lenne a keze ügyében, sokkal könnyebb lenne a dolga. Így azonban képtelen lekötözni, ártalmatlanná tenni ezt a pojácát. Ahhoz el kellene engedni a zsinórt. Mindenféleképpen kockáztatnia kell. Egyszerűen nincs más választása. Néhány másodpercig még töprengett azon, mitévő legyen, végül megszólalt. Suttogott, de minden igyekezetével azon volt, hogy amit mond, a lehető legfenyegetőbben hangozzék.
- Rendben van. Akkor most figyeljen rám, de jól! Elengedem, és abban a pillanatban azt teheti, amit jónak lát. Segítségért kiabálhat, hívhatja az őrséget, bármit tesz, már nem tudom megakadályozni. De egy dolgot nagyon alaposan véssen az agyába! Látja, hogy nem tréfálok, és a jövőben sem fogok. Maradjon nyugton legalább egy óra hosszat, amíg kijutok erről az istenverte telepről. Utána, felőlem azt csinál, amit akar. De addig hallgat, és ki nem teszi a lábát ebből a szobából. Ellenkező esetben, ha itt ragadok, meg fogom találni, higgye el, meg fogom találni, és akkor lőttek az életének. Kikészítem magát, ha addig élek is. Megértette?
Ottó egy fejbólintással és újabb hörgéssel jelezte, hogy igen. Korondi még mindig szorosan fogta a zsinórt. Tétovázott. Egy cseppet sem bízott szavainak hatásában, de nem tehetett mást. Elengedte a zsinórt. Ottó a nyakához kapott, eltorzult ábrázattal tapogatta.
Korondi két öles lépéssel az ajtónál termett és kilépett a folyosóra. Arra még volt gondja, hogy behúzza maga mögött az ajtót.
Nesztelenül, sietős léptekkel igyekezett a lépcsőfeljáróhoz, közben fülelt, figyelt minden idegszálával, hall-e kiáltást Ottó szobájából, vagy meghallja-e netán a riasztott őrség lépteit. Mert akármit mondott is Sándor, hogy szabadon élnek itt az emberek, azért mégis kell legyen valamiféle őrség, nemcsak az az unatkozó fiatalember, akit a bejáratnál látott, mikor ide behozták. Némi megnyugvására azonban, csak saját lépteinek surranó hangját hallotta.
A lépcsőnél megkapaszkodott a korlátban, nehogy sietségében rosszul lépjen és éktelen zajt csapva leguruljon a lépcsőn. A földszintre érve megtorpant. Most merre? Emlékezett a folyosó jobboldali végénél levő bejáratra, ösztönösen arra nézett. A folyosó egy szélesebb előtérbe torkollott, a portás fülkéje felett kékes színű neonlámpa sejtelmesen szórta fényét a tágas előtérre. A sötétből nézve olyan volt, mint egy kivilágított színpad, amelyről épp csak a színészek hiányoztak.
Megkockáztathatná, hogy hétrét görnyedve elosonjon a portásfülke ablaka alatt, ám ha sikerrel járna is, a kaput nyilván zárva tartják. Dühös volt magára, amiért az istennek sem volt képes visszaemlékezni, nyitva volt e a kapu, amikor idehozták, vagy kísérői adtak jelt a kapunyitásra? Persze akkor még nem is gondolt arra, hogy szöknie kell majd innen. Akár így, akár úgy, a kapu számításba sem jöhet.
Az épületet változatlanul uralta az éjszaka csendje, Ottó tehát hallgatott a fenyegető szép szóra.
Vagy mégsem?
Háta mögül, az alagsorba vezető lépcsőről valaki rászólt.
Korondi megrémült, megállt, mintha hirtelen fagy kényszerítené minden izmát a bénaságra. A pillanat egy törtrésze alatt átcikázott az agyán: hiábavaló volt minden erőfeszítése, kisérlete kudarcba fulladt.
Most már mindegy, gondolta elkeseredetten, így is eljutottam már a tettlegességig, ezután sem hagyom, hogy csak úgy, minden ellenkezés nélkül visszatartsanak.
Ismét hallotta a hangot a lépcső aljáról. Most már sokkal tisztábban.
- Erre jöjjön!
Az ijedtség görcse engedett, s most izmait megfeszítve, felkészülve a lehetséges ellenállásra, megfordult.
A korlát árnyékában a keszeg Giovanni gubbasztott. Jobbkezével türelmetlenül integetett, jelezve, merre menjen.
Csapdát sejtett.
Bizonytalanul körbenézett, tétovázott. Végül mégis Giovanni javára döntött. Eddig is a szerencséjére bízta magát, a hely ismerete nélkül ezután sem tehet mást. Elindult lefelé a lépcsőn.
- Hát maga? - kérdezte csodálkozva, amint a lépcső aljára ért.
A keszeg emberke szája elé emelte mutatóujját, másik kezével intett, hogy kövesse.
Az alagsorban még vészlámpa sem világított. Koromsötétben, a falon tapogatózva követte a kis embert, aki ismerhette a járást, mert magabiztosan és gyorsan haladt előre. Aztán teljesen váratlanul megállt, Korondi kis híján felöklelte, ahogy beleütközött.
- Itt kell lennie valahol - pusmogta Giovanni, s Korondi nem látta, csak hallotta kezének neszezését a falon, meg azt, hogy lábait csúsztatva araszol előre.
- Végre! - sóhajtott fel kis idő múltán, néhány lépéssel arrébb.
Korondi először csak egy ritkán használt és lassan tárulódó vasajtó halk nyikorgását hallotta. Aztán friss hársfaillat váltotta fel az alagsor dohos, áporodott levegőjét, s feltekintve meglátott egy magasban fénylő csillagot.
Kint voltak a szabadban.
A hold elé egy felhő feszített narancsszínű fátylat, így csak a felhők között szétszórt csillagok adtak némi fényt a tájékozódáshoz. Egy kertben voltak. Az ajtótól nem messze terebélyes, öreg hársfák sorakoztak az épület teljes hosszában, mögöttük zúzott kővel beszórt sétány, azon túl egy széles fűtábla, néhány csenevész bokorral tarkítva.
- Jöjjön - mondta Giovanni, s előregörnyedve elindult a hársfák felé, majd a hársfák mentén, de még a sétány innenső oldalán haladt tovább, párhuzamosan az épülettel.
Amikor az épület végéhez értek, a keszeg emberke megállt, lassan körbeforgatta fejét, mint aki bizonyos akar lenni helyzete felől. Aztán nekiiramodott a pázsiton. Futás közben billegett, mintha egyik lába rövidebb lenne a másiknál. De gyors volt. Korondi lehegve igyekezett utána.
Egy vadsóskával befuttatott kőkerítés mellett találták magukat. A kerítés még két méter magas sem lehetett, s Korondi egy szemvillanás alatt a tetejére segítette társát, majd feltornázta önmagát is.
Egy betonjárdára huppantak a másik oldalon.
Korondi ismét megrettent, ismét az a jeges, bénító érzés kerítette hatalmába.
- A csip! - kiáltott fel ijedten.
- Ne féljen - mondta Giovanni, s fejét előre hajtva a tarkója fölé mutatott. Korondi csak egy sötét foltot látott, és nedvesen csillogó, összeragadt hajszálakat. - Ott maradt az ágyban.
- Maga szedte ki? - kérdezte Korondi hitetlenkedve.
Giovanni köhécselő nevetést hallatott.
- Ha akartam, se tudtam volna. Sándor volt a műtőorvos.
- Sándor?
- Na persze! Maga azt hiszi, hogy Sándor ellene van a szökésnek, csak mert amilyen tökkelütött, jól érzi magát ezen az átkozott helyen. De higgye el, hogy tisztességes ember. Ha valaki menni akar, segít is, ha tud.
- Stareczról…
Giovanni közbevágott.
- Hagyja már! Starecz egy álmodozó nagy mafla, még most is alszik, mint a bunda. Álmában ő is szabadon járja a nagyvilágot, ám ébren visszariad a legkisebb kockázattól is. Csak a szája jár.
- És hogy hogy eddig…?
A keszeg emberke egy kamasz szégyenkezésével lehorgasztotta fejét, szinte sajátmagának suttogta:
- Mindenkinek kell egy kis biztatás. Amikor észrevettem, hogy maga kilopózik a szobából, már tudtam mit kell tegyek. Szerencsére Sándornak arany keze van.
- És most?
- Elválnak útjaink.
- Az én utamat egyenesbe hozta az az Ottó, de maga… Kártya nélkül?
- Hogy Ottó mit csinált, azt nem tudom, de egyelőre még magának sincs igazolványa. Ha az adatai igazolják magát, no meg a feleségét is előkeríti, akkor már nincs baj. Addig azonban jobb, ha maga is vigyáz.
Giovanni elhúzta száját, kesernyés mosollyal tekintett fel Korondira.
- Ami engem illet… Nos, talán majd nekem is tesz valaki egy szívességet.
- Egyáltalán, hogy került ide?
- Hosszú történet, arra most nincs időnk, de hogy mégis kielégítsem kiváncsiságát, hát annyit elmondok, belekotnyeleskedtem abba, amihez nem igazán értek. Előnyösebb helyzetbe akartam kerülni és megpróbáltam korrigálni az adataimat. Egyszer csak eltűnt minden rám vonatkozó fájl. Legközelebb, amikor használni kellett az igazolványomat, ugyanúgy mint magánál, a képernyőn nem mutatkozott semmi. Persze, hogy rögtön idehoztak. De ne szaporítsuk a szót, a végén még itt fog ránk virradni.
Korondi tanácstalanul nézett körül.
- Nem tudom, hova akar menni, de arra van a Belváros, arra van a Duna - mondta a keszeg emberke, amikor észrevette Korondi bizonytalanságát. Kezével jobbra mutatott, nyugat felé, arra, amerre sötét esőfelhők takarták el a csillagokat. - Fogadja meg a tanácsomat, és menjen gyalog. Ne próbálkozzon tömegközlekedéssel. Lehetőleg kerülje a nyilvánosságot. Legalábbis addig, amíg a kártyáját vissza nem szerzi.
- Sok szerencsét - mondta Korondi. Kezet fogtak. - És köszönöm. Hanem várjon csak - tette még hozzá visszafordulva, miután már elindultak ellenkező irányba. Ingének felső zsebéből, a cigarettás doboz mögül egy névjegyet halászott elő. Visszalépett, és átnyújtotta a Giovanninak.
- Ha segítségére lehetek, egy percig se gondolkodjon. Hívjon vagy keressen fel.
A keszeg emberke, bánatos mosollyal az arcán, zsebre vágta a névjegy kártyát. Aztán elindult, vissza sem tekintve Korondira, aki még pár pillanatig nézett utána, majd ő is nekivágott a hazafelé vezető útnak.
Indokolatlan igazoltatások nem voltak az utcán, még éjszaka sem, és Korondi tisztában volt azzal, hogy öltözete, kinézete sem ébreszt gyanút senkiben. Mégis, úgy lopakodott kerítések, házak mentén, mint az üldözött, akit egy fél ország fogdmegjei keresnek lázasan. Minden sarkon megállt, óvatosan körülnézett, mielőtt folytatta volna útját. Egy posztoló rendőr láttán visszafordult, megkerült jónéhány háztömböt, és több utcányira ment el a strázsáló rendőr mellett; egy cirkáló rendőrőrjárat elől kapualjba húzódott és sokáig várt, mire újra előmerészkedett.
Semmit nem akart kockáztatni.
Szerencsésnek tudta magát, amiért Ottó - hála a kimondásakor kétesnek érzett fenyegetésnek - legalább az első órában nyugton maradt. Mert afelől kétsége sem volt, hogy a kövér férfi, félelme múltával, ismét kitörölte adatait a komputerből, sőt az őröket is riasztotta. S bár az a sokat emlegetett csip nem árulkodik tartózkodási helyéről, egyáltalán nem lehetetlen egy esetleges, ellene kiadott körözési parancs. Jobb tehát elkerülni mindenkit.
Így, óvakodva, kerülőkkel megtoldva, hosszú volt a hazáig vezető út.
Az éjszakai esőfelhők eltűntek az égről, mire a belvárosba ért. A kánikula már a reggeli órákban beköszöntött. Hétágra sütött a nap, még a delet sem várva meg, ontotta forró sugarait. A járókelők igyekeztek árnyékba bújni. Akinek dolga volt, és gyalogosan ment dolga után, az utcák árnyékos oldalán haladt, aki meg ráért, az akác és platánfák lombjai alatt megbúvó, apró teraszokon szürcsölte reggeli kávéját.
Tizenegy óra elmúlt már, amikor Korondi, hosszas bolyongás után, fáradtan és megizzadva odaért a dunaparti lakóházhoz. Belépett a hatalmas üvegajtón, jóleső borzongás futott végig rajta, amint az átriumszerű előtérben megcsapta a klímaberendezés által cirkulált hűvös levegő. A portás régi ismerősként üdvözölte; a fiatal, libériás egyenruhát viselő férfi barátságos integetése azt éreztette vele, hogy végre megérkezett, helyben van, a lift felrepíti saját otthonába, élete hamarosan visszazökken a megszokott kerékvágásba. Kedve lett volna odalépni a libériás portáshoz, megszorítani a kezét, de a felismerés jutalmául csak a mosolyát viszonozta egy fáradt arcvonással.
A lakásajtó kódja kifogástalanul működött. Amikor belül volt, végigjárta az összes helységet, megtapogatta a bútorokat, könyvespolca előtt hosszan elidőzött, mint aki nem akar hinni a szemének, s mindenféle tárgyi bizonyítékokra van szüksége elhinni, hogy létezik, s ami az elmúlt néhány órában történt, nem volt más, csak rossz és hihetetlen álom.
A konyhában benézett a hűtőszekrénybe. A megbontott meggylés flakon, a szalámi hiánya, valamint a hűtőszekrény melleti mosogatóban árválkodó kistányér és kávéspohár arról árulkodott, felesége járt már itthon, mióta előző nap reggel elutaztak Szegedre az asszony rokonaihoz. A tudat, hogy felesége mégsem tünt el, végleg megnyugtatta. Mohón, nagy kortyokban ivott a meggyléből, teljesen kiürítve a flakont.
A nappaliban megállt az egész falat betöltő panoráma ablak előtt. Mint egy évek óta nem látott, de szívéhez nőtt tájra tekintett ki és gyönyörködött a kilátásban. Balra az Árpád-híd, mintha a Margit-sziget két kitárt karja lenne, jobbra a nemrég épült, s napról napra forgalmasabb Megyeri-híd. A két híd között lassú áradással hömpölygött a Duna, a túlsó parton pedig a budai hegyek egymásra vetettek árnyékot a tűző napsütésban. Behúzta a függönyt. A hirtelen ráboruló félhomályban kiütközött rajta a fáradtság. Leheveredett a diványra, s perceken belül elnyomta az álom.
Ajtónyílásra riadt fel. Megdörzsölte szemét, felült a díványon. Ösztönös mozdulattal megigazította a díszpárnát, nehogy az asszony rögtön veszekedéssel kezdje, amint belép. Első gondolata az volt, ő támad majd az asszonyra, keresetlen szavakkal felelősségre vonja, amiért eltünt, amiért egy kellemetlen éjszakában részesítette. Aztán letett erről a gondolatról, úgy vélte, jobb, ha hallgat, az asszony úgyis elmeséli majd, mi történt. Így még jobb is lesz, a felelősségrevonás csak védekezést, ellenkezést váltana ki belőle, és ha magyarázkodni kényszeríti, a végén még őt fogja hibáztatni, hiszen ő ment ki a peronra a rohadt cigarettája miatt. Ezt úgysem fogja elkerülni, de legalább a viszontlátás kezdeti örömétől nem fosztja meg az asszonyt - természetesen magát sem -, s így talán részese lehet azoknak a ritka nappali pillanatoknak, amikor harmónia és egyetértés uralkodik közöttük, nem pedig az állandó, szavakban kifejtett vagy csak némán jelzett ellenségeskedés, vádaskodás: a te hibád, a te bűnöd, hányszor mondtam neked, miért nem tudsz rám hallgatni, és a többi. Ez, sajnos, úgyis előjön, de néhány perc, ami felidézi a régi felhőtlen szerelmet, egy világgal felér.
A nappaliba egy férfi lépett be.
Korondi mukkanni sem tudott a meglepetéstől.
Egy idegen férfi az ő lakásában! Hogy jutott be? Hogy engedhette fel a portás? És mit keres itt?
A meglepetés bénító rémületbe csapott át.
A telepről jött! Vissza akarják vinni a senkik közé! Csakhogy itt már ő van nyeregben. A portás, a ház lakóinak javarésze, mind igazolni tudják a kilétét; itt vannak - a fali széfben elhelyezve - a lakás tulajdonjogi papírjai, még eggyel több ékes bizonyítéka személyazonosságának. És Ottó a szeme láttára hozta helyre a központi adatbázisban keletkezett hibát, bárki, bármikor utánanézhet. A senkik telepén még nyilvántartásba sem vették, és talán ez volt az oka, nem pedig a fenyegetés, hogy Ottó nem riasztott senkit. Ám akkor kicsoda, és mit keres itt ez az ember?
Idegen?
A férfi, aki szintén megrökönyödve állt az ajtóban, valahonnan ismerős volt. Valahol már látta.
Aztán beugrott!
Hiszen a vonaton egy pillanatra feltekintett, amikor ő az ellenőrrel visszatért az utastérbe. Igen, a férfi a vonatról! Nem nézte meg magának, abban a helyzetben miért is kötötte volna le figyelmét egy közömbös utas, de fekete, az átlagosnál dúsabb szemöldökének látványa rögződött a memóriájában.
Korondi egymás után hadarta kérdéseit.
- Ki maga? Mit keres itt? Hogy jutott be ide?
Az ajtóban álló férfi arcáról eltüntek a megrökönyödés szőtte barázdák, sötét szemöldöke alól eleddig nyugtalanul vibráló szemei most megállapodtak Korondin. Nyugodtan, a rajtakapott betörőkre cseppet sem jellemző kimért szavakkal válaszolt.
- Mondhatnám, hogy hazajöttem, persze ez ellen ön rögtön tiltakozni fog.
S valóban, Korondi szóra nyitotta száját, hogy vehemensen elutasítsa ezt az abszurdítást, de a férfi egy kézmozdulattal leintette.
- Ön az, akinek itt semmi keresnivalója nincs. Tudtommal a társadalomból kirekesztett senkik között volna a helye. Csodálkozom, hogy sikerült onnan kiszöknie.
- De…
- Semmi de - mondta a férfi határozottan. - Máris intézkedem, hogy visszakerüljön oda, ahova való.
Még ki sem ejtette száján az utolsó szót, már nyomkodta is mobil telefonja gombjait.
Korondit elvakította a méreg. Hirtelen, mindent elsöprő hullámban, elemi erővel tört rá a felháborodás, most nem gondolt személyazonosságát igazoló papírokra, nem gondolt Ottóra, meg arra, hogy az adatbázisban bárki leellenőrizheti kilétét vagy jogát arra, hogy a társadalom tisztességes és hasznos tagjaként zavartalanul élhesse életét. Nem gondolt semmire, indulataitól vezérelve cselekedett. Villám gyorsan.
Egy jókora ugrással ott termett a férfi mellett, s még mielőtt annak ideje lett volna felocsúdni, kitépte kezéből a mobil telefont, ledobta a márványpadlóra, rátaposott és tiporta, tiporta, mint egy engedetlen játékára feldühödött eszelős gyerek.
A férfi ösztönösen, de jócskán megkésve kapott a telefonja után. Korondi megragadta a kezét, egy gyors és erőteljes mozdulattal hátracsavarta, lábával gáncsot vetett ellenfelének, majd lökött egyet rajta. Együtt zuhantak a földre. A férfi kezét még estében is csavarta, hátrafeszítette. Hátára térdelt, bal alsó karját a tarkójára szorította, s nyomta fejét a márványpadlóhoz. A hívatlan vendég tett egy kísérletet, hogy kiszabadítsa magát, de Korondi feszített egyet hátracsavart karján. A férfi felnyögött kínjában.
Lám, lám, mire kényszerül az ember! Pályát tévesztettem, gondolta Korondi cinikusan. Rövid idő leforgása alatt ez már a második ember, akit magam alá gyűrök, holott sohasem voltam verekedős típus. Sőt!
Világéletében írtózott a fizikai erőszaktól.
- Hajlandó végre normális választ adni a kérdéseimre?
- Igen - nyögte a férfi a hideg kőpadlóról.
- Hogy került ide?
- Itt lakom.
- Na! Nem mondja! És mióta?
- Most költözöm ide.
- Nagyszerű! Örülök, hogy velem is tudatja. Mégis, kinek az engedélyével?
- Viktória…
Felesége nevének hallatán Korondi úgy érezte elhagyja minden ereje.
- Folytassa! - mondta halkabban. Sokkal inkább bizonytalan kérés volt ez, s nem felszólítás, olyan kérés, aminek teljesítését akarjuk is, meg nem is. - Mi van Vikivel?
- Viktória és én…
- Gyerünk! Mondja csak! - biztatta Korondi a férfit a mazochisták önkínzó vágyakozásával.
- Már régóta… Én mondtam neki, hogy van ennek más eljárási módja is. Válás, törvényes úton, de ő…
Megállt a szívverése. Úgy érezte, mintha ő lenne alul, s valami nagyon súlyos tárgy nehezedne mellkasára. Tudta, érezte, hogy a férfi, már csak kényszerhelyzeténél fogva sem hazudik, hacsak a válást illetően nem. Abban holtbiztos hazudik, menteni akarja a bőrét. Az nem lehetett Viki ötlete. Ez a gazember rábeszélte.
Erre a gondolatra teljes súlyát balkezére helyezte, úgy préselte a férfi fejét a márványlaphoz.
De miért? És miért így? Az elképzelhető legaljasabb módon! Hiszen, ha Viki csak egyetlen szóval is mondja, mi a szándéka, akkor ő…
Lebeszéli róla. Kényszeríti, szóval és tettel, minden kézzelfogható eszközzel, hogy változtasson elhatározásán. Talán ezért? Viki tudja, vagy legalábbis sejti, soha nem adná hozzájárulását a váláshoz. Hogy hárpia természete ellenére is ragaszkodik hozzá, nem tudja elképzelni az életét nélküle. Hirtelen átérezte, mi foroghat annak az embernek a fejében, aki inkább megöli élettársát, mintsem átengedje másnak.
Még ezek után is ragaszkodik hozzá? Hogy senkivé akarta tenni, hogy a társadalom, az élet számkivetettjét akart csinálni belőle? Még ezek után is? Most - életében először - érezte úgy, hogy a világban elfoglalt helyéhez jobban ragaszkodik, mint a feleségéhez. Az asszonyhoz talán csak azért, mert együtt építették fel az életüket, és ennek az életnek ők ketten a tartóoszlopai. Vajon e támaszték nélkül az ő élete nem ér egy fabatkát sem? Honnan tudja, ha ki sem próbálta, hogy milyen az élet egyedül?
Már éppen enyhíteni akart a szorításon, amikor - teljesen váratlanul - Viktória lépett be a nappaliba. Egy szemvillanás alatt felmérte a helyzetet, s helyes vagy helytelen, azonnal tudta, mit kell tennie.
Még mielőtt akár a földre szorított férfi, akár Korondi észbekaphattak volna, már le is adta vészjelzését a mobil telefonján.
Korondi elengedte a férfit, aki nehézkesen tápászkodott fel a földről, balkezével hol jobbkarját, hol pedig a nyakát tapogatta, egyelőre túlságosan is magával volt elfoglalva ahhoz, hogy bármi érdemlegeset tudjon cselekedni. Korondi jóval előbb reagált az újonnan kialakult helyzetre, és korábbi kétkedő gondolatait feledve szólt az asszonyhoz.
- Arra ébredtem, hogy behatolt ide ez a jóember. Nem tudom, hogy került ide, vagy hogy mi volt a szándéka, de sikerült ártalmatlanná tennem.
A betolakodóra ügyet sem vetve nézett az asszonyra, mint egy csínytevésen rajtakapott gyerek, aki hevesen magyarázza bizonyítványát, s közben nem is titkon reménykedik meséje elfogadhatóságában, sőt, cselekedetének helyeslését is elvárja. Számít rá.
Az idegen férfi - valamelyest immár rendbeszedve magát - szintén az asszonyra tekintett várakozóan, mintha Viktóriának legalábbis azt kellene eldönteni, ki került ki győztesen a birkózásból.
Csakhogy Viktória nem mutatott vállalkozó kedvet a döntőbíró szerepére, nem úgy állt az ajtóban, mint aki azt mérlegeli, kinek a pártjára álljon, önzetlenül vagy igazságosan. Galambszürke kiskosztümjében úgy hatott, mint egy sikeres díva, aki e pillanatban lépett a színpadra, s most, még mielőtt bármit tenne, a közönségtől várja a megjelenésével kiváltott reakciót. Maga előtt tartott mobil telefonjára meredt, mintha az adna majd jelzést, mikor és mit tegyen.
Percekig csend ülte meg a szobát. Úgy álltak ott hárman, akár egy szoborcsoport a felavatás után, mintha csak arra várnának, hogy - akár a hajnali köd napkeltekor - oszoljon szét a szoba hűvös félhomálya, s a beáradó fénnyel együtt a közönség is megtekinthesse kőbe vésett fájdalmukat.
Ajtócsapodás, sietős léptek koppanása törte meg a csendet. Az előtéren át négy egyenruhás biztonsági őr hatolt a nappaliba, s mint akik megírt forgatókönyv szerint cselekszenek - amelyben a rendezői utasítás alapján a nő csak áldozat lehet, védtelen és biztonságba helyezendő - a két meglepett férfit fogták közre szakavatott gyorsasággal.
Korondi érezte, hogy megragadják a karját, ujjait egy kis készülék lapjára préselik, ugyanúgy, mint a kalauz tette a vonaton, csak határozottabban, durvábban, s látta, amint egy másik - kopaszodó és enyhén bandzsító - biztonsági őr hasonlóképpen vesz ujjlenyomatot a lakásába betolakodó idegentől.
Az a bandzsa biztonsági őr szólalt meg legelőször.
- Hajnal vezérigazgató úr? - kérdezte, holott nyilvánvaló volt számára a válasz, amit azonnal meg is kapott egy fejbiccentés formájában.
Korondi hallgatott. Várta a természetesnek vett kérdést: Korondi úr?, hogy majd azt követően rendezzék el, kinek mi a szerepe ebben a színjátékban.
A kérdés azonban elmaradt. Azaz, egy más jellegű kérdést tettek fel neki.
- Maga hogy kerül ide?
A meglepetéstől nyelt egyet.
- Ééén?! Itt lakom, ez a lakásom. Inkább ettől az úrtól kérdezze meg, mit keres itt.
- Én magát kérdeztem.
- Ellenőrizze csak még egyszer. Mint mondtam, ez a lakás az otthonom. Az enyém. Illetve az enyém is. A hölgy pedig, ott az ajtóban, a feleségem.
A biztonsági őr, egy, a munkáját kellő komolysággal végző, szőke fiatalember udvariasan, inkább a hölgyre való tekintettel, semmint a felszólításra, Viktóriához fordult.
- Ne haragudjon aszonyom, megnézhetem az igazolványát?
Korondi egyre növekvő hitetlenséggel szemlélte, ami ezután következett.
Viktória, mintha már várt volna erre a kérdésre, kosztüm kabátjának zsebéből előhúzta a plasztik kártyát, ami Korondi szemében már önmagában véve is figyelemre méltó dolog volt, hiszen felesége mindig a retiküljében tartotta az igazolványt. A szőke fiatalember elvette a kártyát, áthúzta a kezében tartott kis készülék leolvasóján, és a kijelzőre vetve egy gyors pillantást, alsó ajkának kifordításával jelezte, azt olvassa, amire számított.
- A hölgy hajadon - szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon.
Korondi ki akarta tépni a fiatalember kezéből a készüléket, hogy saját szemével győződjön meg e képtelenségről, de még mielőtt elérte volna, két másik biztonsági őr rávetette magát, lefogták.
- Lehetetlen! - tiltakozott Korondi a két biztonsági őr fogságában. Előbb a lakásába behatoló Hajnal úrra nézett, mintha éppen ellenfelétől remélne támogatást, aztán Viktória felé fordult. - Mondj már nekik valamit! Legyen már vége ennek a komédiának! Mondd csak el, hogy tizenöt éve vagyunk házasok, bármit mutat az a kártya, vagy az az elfuserált készülék. Mondd el, megkérdezhetnek bárkit a házban, mindenki tudja, hogy férj feleség vagyunk, öt éve lakunk már itt, mindeki ismer minket. Mondd el, hogy…
Elhallgatott. Tágra nyílt szemekkel meredt az asszonyra, aki rezzenéstelen arccal, már-már közömbösen hallgatta végig minden kiejtett szónál egyre rémültebb és kétségbeesettebb segélykérését.
Az asszony is, a betolakodó is némán álltak. Szótlanul nézték, ahogy a biztonsági őrök elvezetik Korondit, aki odalent, a bejárati átriumban még odakiáltott a portásnak:
- Maga ismer engem. Tudja ki vagyok. Mondja meg ezeknek a pribékeknek is… - Még a kapuból is visszaszólt: - Uram, maga tudja, hogy itt lakom! - de a portás elmerengett a semmibe, talán arra gondolt, jobb nem beleavatkozni a biztonsági őrök munkájába, abból netán még neki is baja származhat.
Korondit betuszkolták egy autóba, s az autó alig valamivel fél óra múlva megállt a már ismert épület előtt. Most, a nappali világosban alaposabban szemügyre vehette a kétszintes, megkopott épületet, amelynek két végéből messzire elnyúló kőkerítés óvta a telepet. A senkik telepét.
Amennyire meg tudta ítélni, részint az előző éjszaka megtett gyalogos kirándulásból, részint egy gyorsan körbevetett pillantásból, a telep a város határában, avagy a városon kívül terült el. Szemben a teleppel gaz benőtte földek terjeszkedtek ameddig a szem ellátott. Csak a távoli látóhatár szélén emelkedett néhány, aprónak látszó családi ház. Az utca, helyesebben szólva inkább országút kihalt, a kerítés mentén haladó keskeny gyalogjárdán sehol egy teremtett lélek, az úton egyetlen egy autó sem volt látható.
Az előcsarnok üres volt, a fülkéjében trónoló portás épphogy csak feltekintett, nem kérdezett semmit, nem adott útbaigazítást, mint aki várta már a biztonsági őrök és Korondi érkezését.
Elhaladtak a lépcsőház előtt, amelynek lefelé vezető lépcsőjén meghúzódva várta őt - nem is olyan régen - a kis keszeg emberke. Néhány lépés után egy szobába vezették be, amely kétségkívül orvosi rendelőként szolgált. A szoba két oldalsó falát beépített, üvegajtós szekrények képezték, tele orvosi műszerekkel, tégelyekkel és üvegcsékkel. Az ajtóval szemközt keskeny íróasztal, előtte háromlábú forgószék. A helység közepén átlátszó nejlonnal letakart, különböző poziciókba állítható fehér műtőasztal, felette vakítóan erős fényű kerek lámpa. Talán a klímaberendezésnek, talán a jól záró szekrényeknek köszönhetően, nem lehetett érezni az orvosi rendelőkre olyannyira jellegzetes éter, jód és fertőtlenítő szagot. Ez a szagtalan fehérség félelmetes volt, mint a végtelen hómező, mely fagyhalállal várja az odatévedőt.
Az elmúlt egy órában lezajott váratlan és érthetetlen események bénító hatással voltak Korondira. Nem mintha megadta volna magát sorsának, de hirtelen kiszolgáltatottsága erősen tompította agyműködését. Minden érzékszervévcl észlelte mindazt, ami vele történik, az agya azonban nem reagált ezekre az észlelésekre. Szótlanul tűrte, hogy a biztonsági őrök hasra fektessék a műtőasztalon. Engedelmeskedett, mint egy könnyen irányítható báb.
Nem látta, csak hallotta, hogy belép valaki más is a szobába.
- Na, itt van az új páciense - mondta az egyik biztonsági őr.
Az orvos, mert Korondi a környezete alapján és a páciens szó hallatán természetesnek vélte, hogy orvos az, aki a szobába lépett, nem válaszolt. Ügyet sem vetve a műtőasztal körül álló biztonsági őrökre, egyenesen az üvegajtós szekrénysorhoz lépett. Egy fémtálcát emelt ki a szekrényből. A tálcán szike, csipesz és egy nagyon apró, ezüstösen csillogó korong volt elhelyezve. A műtőasztal fejéhez erősitett, elforgatható műanyag lapra helyezte szerszámait, majd intett a kisérőknek, hogy fogják le az asztalon fekvő férfit. Aztán munkához látott.
Korondi érezte, amint jeges kenőccsel kenik be a tarkóját, egy rövid szakaszon éles sebészkés hasítja fel a bőrét, fájdalom mentesen és gyorsan. Érezte még, hogy egy kéz matat a nyakán, meg valami tompa nyomást is érzett, aztán csak azt, hogy ragtapasz feszül a bőrére, összehúzva a tarkóját fedő hajszálakat. Ez fájt egy kicsit, olyan volt, mint amikor a fésű beleakad az egymásba ragadt hajtincsekbe, és tőből akarja kiszakítani azokat.
A felcser végzett munkájával, a biztonsági őrök elengedték.
- Elmehetnek - mondta a felcser Korondi kisérőinek, majd némi gúnyos felhanggal folytatta: - Gondolom, tudja hol van a szobája, s amint hallottam, az épületben is ismerős. Kisérőre tehát nincs szüksége.
Korondi felállt, lehunyta szemét. Pár másodpercig várakozott, mint aki azt hiszi, szemét felnyitva majd egy más helyen találja magát.
De ugyanott volt, ahonnan alig néhány órája elszökött. A senkik telepén.
Gépiesen, bár nem tántorogva, mégis, mint egy ittas ember, akinek agyát eltompította az alkohol, botorkált végig a folyosón. A százhetes szoba előtt megállt, s csak itt és most ébredt tudatára valós helyzetének. Szégyenkezés fogta el, akár a magabiztos embert, aki rájön, hogy nagy dúrral és kecsegtetőnek beharangozott vállakozása csődöt mondott. Nevetségessé vált, mert mindezt mások is tudják, látják.
Az esetleges kárörvendő tekinteteknél is jobban félt attól, hogy a szobába lépve Giovannival találja szemben magát, a keszeg emberkének sem sikerült, s így még az az elégtétel sem adatik meg, hogy csőd ide, csőd oda, a vállalkozás mégsem volt eleve kudarcra ítélve.
Bátortalanul nyomta le az ajtó kilincsét.
A szobában nem tartózkodott senki. A helység, lakói nélkül, nyomasztóan jellegtelen volt. A széles ablakon beszűrődő fény bevetett ágyakra, helyére tolt székekre, letakarított asztalra vetődött. A legszembeötlőbb a személyes tárgyak hiánya volt. Még Giovanni kártyalapjai is eltűntek az asztalról. Az esti lámpafénynél, és a többiek jelenlétében, kicsit úgy érezte magát, akár egy társalgóban. Most viszont úgy, mint aki nem lakója, hanem élettelen tartozéka lesz a szobának.
Levetette magát a számára kijelölt ágyra. Megpróbálta ugyan elrendezni gondolatait, de csak kusza képeket tudott elképzelni, mint egy kaleidoszkóp semmitmondó, színes ábráit. Az összefüggéstelen képek kavargása homályos foltba mosódott össze.
Amikor, néhány órával később felnyitotta szemét, Starecz busa feje hajolt föléje.
- Látom, visszahozták - mondta Starecz keserűen. Korondi mégis valamiféle elégtételt szűrt ki hangjából, mintha együttérzésén túl megnyugodva érezné magát, amiért nem ő az, aki hiábavaló kisérletet tett szabadsága elnyeréséért.
Korondi feltámasztotta magát az ágyon, pillantása körbejárt a szobán. Sándor az ablak előtt állt, szeplős arcára alig észrevehető, huncut mosoly rajzolódott ki. A keszeg emberkét nem látta sehol.
- Giovanni? - kérdezte ültében Starecztól.
A behemót vállat vont.
- A jó ég tudja, hol csavarog. Elég nagy ez a telep. Különben is, furcsa ember. Furcsa dolgai vannak. Előfordult már, hogy egy-két napra eltünt. Biztos piszmog a műhelyében, ott is alszik néha. Végeredményben azt csinál, amit akar, ameddig a telepen belül marad.
- Lehet, hogy rálelt a barátnőjére - szólalt meg Sándor az ablak mellől. - Mondtam már önnek, uram, kár innen elkívánkozni. Ez a hely maga a kánaán. Még nőt is talál magának. Giovanni is biztos ott ragadt valamelyik széplánynál. Talán még ott is marad nála. Mert Giovanni sikeres és szerencsés.
- Bánom is én - mondta Starecz. Elfordult Koronditól, leereszkedett az egyik székre.
- Tudja - folytatta rövid szünet után -, lehet, hogy Sándornak van igaza, s talán jobb is, ha beletörődünk a helyzetünkbe. Csippel a fejében úgysem jut messzire. És amint látom, csip nélkül sincs sok esélye.
Korondit felbőszítette ez a kijelentés. Felpattant ágyáról, szapora léptekkel járkálni kezdett a szobában, fel és alá.
- Esélye van mindenkinek - jelentette ki határozottan, majd némi gondolkodás után még hozzáfűzte: - Csak vannak, akik nem tudnak élni ezzel az eséllyel. Vagy képtelenek elég gyorsan alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.
- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Starecz.
Sándor érdeklődő kívülállóként hallgatta a beszélgetést.
- Igaz, hogy visszahoztak - mondta Korondi -, de csak azért, mert azt hittem, mindent vissza tudok rendezni úgy, ahogy volt. Ezzel aztán sajátmagamnak állítottam csapdát. Most már tudom, hogy a központi adattárolóban bekövetkezett változást nem lesz könnyű helyrehozni. Egyedül, megbízható segítség nélkül végképp nem megy. Időközben arra is rájöttem, nekem nem is az igazolvány hiányzik, hanem a szabadságom.
- Itt olyan szabad, mint a madár - vetette közbe Sándor. - Önnek az a baja, uram, hogy túlságosan ki akarja szélesíteni lehetőségeinek korlátait. Ön, uram, egy határtalan világban akar élni, és szabadságát csak a kerítésen túl tudja elképzelni.
- Pedig az a szabadság - révedezett el Starecz -, kártya nélkül fabatkát sem ér. Állandó rettegésben létezni, mikor bukik le, ha meg elég ügyes ahhoz, hogy igazolvány nélkül evickéljen a kinti élet útvesztőiben, akkor az meg milyen élet? Örökös bújkálás, szűkre szabott lehetőségekkel. Én a régi énemet szeretném visszaszerezni. És azzal már a szabadságomat is visszanyerném.
Korondi megállt Starecz előtt. Kissé lehajolt, közel a behemót arcához, és úgy mondta, mintha ez a közelség nagyobb nyomatékot adna szavainak.
- Én a szabadságomat akarom visszaszerezni, akkor is, ha régi énemet nem fogom soha megtalálni. Szabadon az új énemmel is elégedett leszek.
- Maga tudja - mondta Starecz. - Én már csak nem tudok kibújni a bőrömből.
- Én viszont kibújok az enyémből, ha kell! Talán akad is majd valaki, aki segít lehántani magamról ezt a régi bőrt.
Egyenesen Sándorra tekintett. A vörösképű ember arcáról leolvadt a rókamosoly. Komolyan, rezzenéstelenül nézett farkasszemet Korondival.
Percekig álltak így, nézték egymást szótlanul.
Aztán a vörösképű biztatóan hunyorított egyet.
