Válaszút





Az utcák már elcsendesedtek, csak az ő kemény léptei kopogtak ütemesen a hideg aszfalton. A fagyos téli szél kíméletlenül átjárta hosszú, fekete szövetkabátját, s összekócolta a halántékánál már-már gyérülő haját, de ő nem törődött vele. Sálja hanyagul a nyaka köré dobva lógott, s zsebre dugott kézzel határozottan baktatott úticélja felé. Járás közben kissé előredőlt, hogy kisebb legyen a légellenállás, és kicsit úgy nézett ki, mint egy éppen falnak rohanó kos. Időnként felemelte az arcát, s makacsul szembeszegülve a széllel az eget bámulta. A hold tele képe egy áttetsző ködfelhő mögül hidegen mosolygott rá vissza, s szelíd barna szemeinek sarkából szétfutó könnyeit az arcára fagyasztotta. Férfi létére sírt. Most először igazán az életében. Magányosnak és elhagyatottnak érezte magát, mint akinek már nincs hová hazamennie. De ha volt is, nem várta meghitt, szeretetteljes otthon, terített asztal, vagy kedves szavak. Csak megtűrt volt a felesége szemében, egy hitvány alak, aki nem csak szeretetet, de tiszteletet és megbecsülést sem érdemel. Ezért ha tehette, a gyermekeket is igyekezett ellene nevelni. Mintha egy jeges kéz markolta volna össze a szívét, ahogy a gyermekeire gondolt. Oly hirtelen jött el otthonról, még csak meg sem ölelhette őket, el sem búcsúzhatott. Most már a lelke is zokogott, pedig őt még nem látta sírni senki. Sosem mutatta ki igazán az érzéseit, de a felszín alatt valójában egy rendkívül érzékeny lélek sokszínű mélysége húzódott. Ezt az oldalát csak nagyon kevesen ismerték, mert a sérülékeny emberekre jellemző módon nem engedett magához túl közel senkit. Mégis megsebezték, méghozzá olyan nagyon mélyen, hogy már nem is akarta túlélni. Nem volt miért vagy kiért.



Javában a híd kellős közepén járt, amikor hirtelen megállt, és a korláthoz lépett. Remegve előrehajolt és lebámult a szédítő mélységbe. A folyó jeges vize sötéten kavarogva hömpölygött tova a vaskos pillérek között. „Csak egy ugrás a semmibe” – villant át az agyán a gondolat, amitől az első pillanatban maga is megrémült. „Ilyen egyszerű volna? Csak leugrom, és kész? Nincs tovább. E finita la commedia…” – sóhajtotta egy cinikus mosollyal a szája szegletében. Kíváncsi volt, vajon tényleg meg merné-e tenni, ezért egyik lábát óvatosan átlendítette a korláton. S ahogy ott lebegett a semmi fölött a jéghideg vaskorlátot szorongatva a combjaival, megint eszébe a jutott a kisfia arca. Pajkos gyermek, az ő szemét és mosolyát örökölte. Jó lenne látni, ahogyan felnő. Vajon milyen ember lesz belőle, milyen élete lesz? S miként gondol majd az apjára? Egy gyáva figuraként, aki a könnyebbik utat választotta? A tüdejéből feltörő mély sóhaj egy ideig sűrű füstként gomolygott az ajkai előtt, majd szertefoszlott, akár az álmai. Óh igen, az álmai. Mindig is arról ábrándozott, hogy egyszer majd híres lesz, sőt mi több: népszerű. Az emberek lépten-nyomon megállítják az utcán egy autogramért, és idős nénik nyújtják felé fonnyadt kézfejüket elhomályosult tekintettel. Jó lett volna egyszer színpadon állva, kitörő tapsviharban a földig hajolni. Igen, ezt szerette volna az élettől, de már késő. Életének negyvenöt esztendeje alatt nem ért el különösebb sikereket, soha nem is kínálkozott erre semmilyen lehetőség. A regénye is ott lapult az asztalfiókban, nem mutatta meg senkinek. Pedig beleírta a legbensőbb érzéseit, mindazt, ami ő maga valaha is volt. Megírta benne az egész életét. Ha majd egyszer valaki elolvassa, betekintést nyerhet lelkének legtitkosabb rejtekébe, átérezheti belső vívódásait, s talán megérti azt is, miért tette, amit tett.



Miközben efféle gondolatok kavarogtak a fejében, a testsúlyát áthelyezve centiméterről centiméterre kijjebb csúszott, az egyik lába kívül volt a korláton, a másik pedig még a levegőben. Már csak annyit kell tennie, hogy szépen elengedi a fogódzót, de ez az utolsó lépés valahogy sokkal nehezebbnek tűnt. A tajtékos fekete habokat bámulva szokatlan ürességet érzett a lelkében, s az örvénylő mélység egyre csak húzta, húzta magához. Elképzelte, ahogyan a jéghideg víz magába fogadja tehetetlen testét, és az úticéljukhoz oly makacsul igyekvő hullámok messzire sodorják majd. S ő utazni akart, mindegy hová. „Nem fog fájni”- nyugtatgatta saját magát, s elhatározta, hogy tízig számol, aztán leveti magát a mélységbe. Kékre dermedt ajkai remegve formálták a számok neveit. Mielőtt kimondta volna az utolsót, összeszorította a szemét…



Abban a pillanatban, amikor már éppen elhatározta magát, s csak kezének egyetlen mozdulata választotta el az örökkévalóságtól, egy lágyan zengő női hang szólalt meg a feje fölött, amelynél szebbet még soha életében hallott. – Ne tegye! Nem éri meg! – A korlátról már-már lecsúszó keze most görcsösen belemarkolt a kapaszkodóba, és felnézett. Alatta a tíz méteres mélység és a jeges víz, felette pedig egy angyal gyönyörű arca. Ő pedig csak nézte, nézte ezt az arcot, a varázslatos szempárt, és látta bennük saját magát, amint egy híd oldalán kapaszkodva lóg alá az üres fekete semmibe. Szánalmas egy látvány volt. Hirtelen nagyon elszégyellte magát. – Na, adja a kezét! – mondta a csodaszép hang, és felé nyújtotta a karjait. Már nem akart meghalni. Elfogadta a segítséget, és szép lassan visszamászott a híd belső oldalára. Az angyal ott állt előtte, és kedvesen rámosolygott. Arra számított, hogy pillanatokon belül köddé válik, s kiderül, hogy az egész csak káprázat volt, halálfélelmének lázas szüleménye, de legnagyobb meglepetésére a megmentője nem tűnt el. Ott állt percekkel később is, és végtelenül szelíden mosolygott rá. Válaszképpen a férfi szíve nagyot dobbant. Most vette csak észre, hogy védőangyalának egyáltalán nincsenek szárnyai. Zavartan visszamosolygott rá, majd lesütötte a szemeit. Bájos megmentője odalépett mellé, és lágyan belékarolt.



- No jöjjön, tudok egy kellemes kávézót a közelben. – javasolta rövid tűnődés után a nő, akit az előbb még angyalnak hitt. – Útközben elmesélheti, miért akart véget vetni az életének…

Szótlanul ballagott a nő mellett, és hagyta magát vezetni. A dermedt aszfaltot bámulta közben, ahogy ezernyi csillogó pontként szikrázott a kandelláberek sápadt fényében. Valami szokatlan megkönnyebbülést érzett a szíve tájékán. Olyan érzés volt, mintha újjászületett volna. Gondjai nem léteztek többé. Kapott mégegy esélyt az élettől, hogy mindent újra kezdhessen. Valahol valaki nem akarta, hogy ő ma itt meghaljon, és ez megvilágosította számára, hogy nem áll jogában dönteni halálának ideje és körülményei felől. S ennél meggyőzőbb bizonyítékot sem szerezhetett volna a Gondviselés létezését illetően. Ím, az utolsó pillanatban ott volt az a mentő szalmaszál, pedig nem is kérte. A lelke ujjongott örömében. Erősebben szorította a nő karját, mintha most már végleg őhozzá tartozna, és eljátszadozott a gondolattal, hogy nem is ereszti el. Ha már az útjába küldtek egy vezérlő csillagot, többé nem tévesztheti szem elől. Már nem akart meghalni. Élni akart… Élni… jobban, mint eddig bármikor…

Cím: Válaszút
Kategória: Besorolás nélkül
Alkategória:
Szerző: Szakács Adrienn
Beküldve: October 19th 2006
Elolvasva: 1604 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Besorolás nélkül főoldalára | Megjegyzés küldése ]