Világéletében csúf kis hernyónak érezte magát, és ezért gyűlölt tükörbe nézni. A fiúk mindig csúfolták az iskolában, és a lányok sem szívesen barátkoztak vele. A tanárai pedig lépten-nyomon megalázták, amiért nem találták elég életképesnek. Az egyedüllét zárkózottá tette, s egy idő után már nem is kívánkozott társaságba. Négy fal között tengette az életét, és hol az olvasmányaiba menekült, hol pedig maga is írt. Abban a világban, amit romantikus képzelete segítségével megteremtett, igazán boldog volt. Ott csak a szépség létezett. Az a fajta szépség, ami az ember bensőjéből sugárzik, és eltakar minden külső hibát. Szereplői bőrébe bújva átélhette egy fiú igazi szerelmét, amiről sokáig úgy gondolta, tán sosem tapasztalhatja meg. Mert a valós életben csak a plátói szerelmet ismerte, de azt nagyon. Sokszor volt ugyanis viszonzatlanul szerelmes, valósággal bálványozva kiszemeltjét, bár sosem reménykedett érzelmei kölcsönösségében. Önbizalma romokban hevert, s ezt még tovább tetézte anyjának erősen kritikus természete. Mást sem hallott tőle, mint hogy milyen kövér és csúnya, folyton rágja a körmét, azon kívül lúdtalpas, és rövidlátó. Ő volt a legcsúnyább és legszerencsétlenebb lány a világon. Ó hányszor gondolt arra, hogy jobb lenne meghalni! Éjszakánként vizesre sírta a párnáit az aznapi megaláztatások miatt, és sokszor elképzelte milyen lehet szépnek lenni, vagy legalábbis átlagosnak, akit befogad a közösség.

A csoda nem egyik napról a másikra történt. Egy idő után azonban észrevette az emberek közeledését. Mintha már nem tartanák őt olyan csúnyának, mint korábban. A közösség felfedezte, hogy nagyon jó természete van, kedves, barátságos és segítőkész. A környezete felismerte átlagon felüli intelligenciáját, és egyszerre többen is pályáztak a barátságára. A fiúk egyelőre csak messziről mustrálták, mert nem mertek felé közeledni, a visszautasításától félve. Aztán egyszer csak jött valaki, és áttörte azt a falat, ami közte és a világ között húzódott 18 éven keresztül. A szüzességével együtt azonban végleg elveszítette hernyó-jelmezét is. Újonnan szerzett finom kis szárnyait kezdte próbálgatni, bár egy ideig csak nagyon röviden és alacsonyan repült. Aztán egyszer csak levetette magát egy szikláról, és boldogan tapasztalta, hogy oda repül, ahová csak akar. Az egész világ az övé! Az emberek sütkéreznek a szépségében és kedvességében, mindenki a barátságát keresi, és boldog lesz, akire csak rámosolyog. Az utcán megbámulják a férfiak, de még a nők is különös tekintettel néznek rá. Ő belülről sugározza azt a szépséget, ami minden embert magával ragad, akivel csak kapcsolatba kerül. Ma sem szép, és legkevésbé sem tökéletes, mégis mágnesként vonz férfiakat és nőket egyaránt, szeretetének fényében füröszt bárkit, aki megáll, és egyetlen percre elmerül tekintetének varázsában, hogy felismerje a külső álarc mögött rejtező igazi lényeget. Azt a szépséget, ami kivétel nélkül mindannyiunkban ott van, de amit félelemből vagy tudatlanságból mégis elfedünk. Fordítsuk hát ki ezt a kérget, mert mások csak azt látják belőlünk, amit magunkból megmutatunk.

Cím: Metamorfózis
Kategória: Esszé
Alkategória:
Szerző: Szakács Adrienn
Beküldve: October 19th 2006
Elolvasva: 2878 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Esszé főoldalára | Megjegyzés küldése ]