Akárhogyan is illegették magukat a lányok, bármennyire szépítkeztek és mosolyogtak huncut szemekkel, mindannyian tudták, hogy a faluban Anna a legszebb. Törékeny, légies lány volt, hosszú, sötétbarna hajjal és ábrándos tekintettel. Ha végigsétált a legszélesebb utcán, teste, kecses járása bearanyozta még a vén, poros utat is. Meghajoltak előtte az akácfák és illatától elbódultak a margaréták. Csodálták szépségét a felhők, és még a patak is vidám csobogásba kezdett, ha végigballagott a partján.
– Kié a szíved, Anna? Kit szeretsz? – sóhajtoz-ták a fűzfák, de a lány csak mosolygott. Szabad volt a szíve, gondtalan és vidám, mint a madarak.
Szeretett egyedül lenni. Gyakran üldögélt a vízparton, szoknyája alját az ölébe hajtotta, és gyönyörű, messzi országokról álmodozott. Életében csak kétszer volt távol a falujától, de szeretett volna sokat utazni. Egyszer a közeli nagyvárosban volt édesanyjával, máskor pedig a szomszédos faluban, dédapja temetésén. Vágyakozott látni a nagyvilágot, hatalmas, ringatózó hajókon akart utazni, amilyeneket a könyvekben látott.
– Aztán mit csinálnál te a tengernél, kislányom? – kérdezte egyszer szomorú szemű édesapja.
– Hogy mit? Nézném a vizet, megpróbálnám megérinteni a fodrozódó hullámokat és hallgatnám a tenger énekét – felelte Anna, és ezt hallván még édesapja is elmosolyodott.
– A vizet nézegetheted itt, a falunk szélén is, nem kell ahhoz elhagynod a szülőföldedet – mondta, és a lány így is tett.
Minden délután, amikor végzett a ház körüli munkákkal, elmosta az utolsó cseréptányért is, kezével lesimította a haját, és kipenderült a konyhából.
– An-na, An-na – ketyegte a falióra, és nevét kopogták a cipősarkak is.
– Anna megy a patakhoz – mondták egymásnak az öregasszonyok, akik ebéd utáni pihenőre húzódtak az útszéli fák alá.
Szombat esténként mindig nagy táncmulatság volt a vízparton. Még a közeli falvakból is jöttek fiúk és lányok, akik Annát is jól ismerték. A lányok irigykedve figyelték pompás alakját, bársonyos bőrét, minden mozdulatát, a fiúk pedig igyekeztek folyton a közelében lenni.
– Anna, szépséges Anna, gyere velünk táncolni! – kérlelték, hívogatták, de a lány csak a fejét rázta. Nem szeretett táncolni senkivel, legfeljebb egyedül, amikor más nem látta. Jobban szerette nézni a többieket, örült fergeteges jókedvüknek, de sohasem állt be közéjük.
– Majd később – felelte mindig mosolyogva, de mire a többiek térültek-fordultak, ő már köddé vált. Amikor a leghangosabban szólt a dal, és izzott a fű a táncosok lába alatt, Anna csendesen ellépkedett a part menti tisztásról, és egyedül sétálgatott a patak mellett.
– Szeretem ezt a nagy-nagy nyugalmat – súgta a karcsú nádszálaknak, és sohasem tudott betelni a nyár színeivel...
Aztán ősz lett, mézédes szőlőket érlelő, piros bogyókat hintáztató gyönyörű ősz. Majd beköszöntött a tél is, Anna hosszú, rojtos kendőt terített a vállára, amikor lement a patakhoz. Vastag jég borította a vizet, árván meredeztek a lombjukvesztett fák.
– Ripp-ropp, ripp-ropp – csikorogták a kis csizmák, és a lányon kívül nem járt senki az erdőben.
Aztán eljött egy különösen kongó, jéghideg januári reggel. Sűrű, kemény hó takarta a kertet, és Annának nem volt kedve felkelni a jó meleg ágyból.
– Beteg vagy, kincsem? – kérdezgette gyengéden az édesanyja, és csak főzte, főzte nagy bádogkannájában az illatozó hársfateát.
– Sohasem fogom meglátni a tengert – sóhajtozott Anna, és óriási, piros lázrózsák nyílottak az arcán.
– Jaj, dehogyisnem, dehogyisnem, kislányom – sírdogált az édesapja, aki akár ócska kalapjában is elhozta volna egyetlen gyermekének az összes tenger vizét.
– Ez a járvány – mondta tanácstalanul az orvos, amikor meghallotta a lány köhögését, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót.
Anna lehunyta a szemeit. Nem látta már a szobát, nem hallotta a szülei hangját, sem a kint süvítő szelet. Nagy-nagy melegséget érzett, és kék meg halványlila virágokkal telehintett rétet látott. Futott, szinte repült, kavarogtak körülötte a virágszirmok. Hirtelen kiért egy nagy víz partjára. Ameddig a szeme ellátott, mindenütt a víz kékje csillogott, szikrázott a napsütésben.
– Hát ilyen a tenger? – kérdezte ámulva a lány, és belemerítette mindkét kezét. Ujjai között hagyta kifolyni a hűs cseppeket, finom és sikamlós volt a víz, cirógató és különös illatú. Feltűrte a ruhája alját, és beljebb, egyre beljebb lépkedett. Körülötte fidres-fodros fehér habok kergetőztek, és úgy érezte, szinte nem is kell lélegeznie, anélkül is habköny-nyű lett a tüdeje.
– Anna!! Anna! An... – hallatszottak valahonnan a távolból egyre halkuló kiáltások, ám a lány hiába nézett a part felé, nem látott senkit. Sőt, azt vette észre, hogy maga a part is eltűnt, körös-körül csak a csodálatos tenger duruzsolt.
– Ki szólított? – kérdezte, s egy pillanatra megállt a térdig érő vízben. Hajába belekapott a szél, és hajszálaival egyenként ölelkezett.
– Te voltál? – mosolygott Anna a szélre, de az csak hamisan kacagott. Kék-ezüst vízcseppek emelkedtek fel a tengerből, és körbefogták a szépséges lányt.
– Kit szeretsz, Anna? Mondd, kié a szíved? – suttogták a hullámok Anna fülébe. – Gyere, gyere utánunk, már vár rád a tengerek királya...
A lány egyre beljebb gázolt a vízben. Boldog volt. Nem gondolt már a kis patakra, nem emlékezett a fűzfákra és az édes virágokra. Ment, ment, míg csak olyan könnyűnek nem érezte a szívét, mint egy szivárványban hempergő apró kis buborék...
Akárhogyan is illegetik magukat a lányok, bármennyire is szépítkeznek és mosolyognak huncut szemekkel, mindannyian tudják, hogy élt egyszer a faluban egy Anna nevű lány, akiről azt mesélik az öregek, hogy sosem láttak nála szebbet. 17 évet sem élt. Mondják, különös lány volt, beszélgetett a virágokkal és a fákkal, tenyerével mindig megsimogatta a patak vizét. Szülei úgy emlékeznek, hogy még utolsó pillanataiban is a tengerről beszélt.
– Kié a szíved? Mondd, Anna, kit szeretsz? – kérdezgetik azóta is a kecsesen hajladozó fehér tulipánok, de többé sohasem kapnak feleletet.
