I.
Kerekes Gyurka dühösen ugrott fel az asztaltól. Utálta már, hogy az anyja mindig rajta köszörülte a nyelvét.
– Emegyek má, ne károgjék anyámasszony! – förmedt rá az összetöpörödött kis öregasszonyra.
– E’ má több a soknál! – kiáltott fel az apja, és Gyurka után ugrott. – Hogy valaki taknyos legíny lítire így beszéljen a tulajdon szülőanyjával! – dohogott a szikár parasztember, és ingujjával leseperte a bajuszára ragadt morzsákat. A felesége azonban lefogta.
– Hadd azt a gyereket, hadd menjék! A’ má nagyon elbízta magát. Azt hiszi, nincs is más a világban, csak az ű Juliskája. Hogy folyton arrúl beszél. Eriggyen csak az ablaka alá, bánom is én! – sopánkodott és siránkozott az öregasszony, idegességében kioldotta és visszacsomózta napszítta keszkenőjét. A kisebb gyerkőcök megszeppenten ültek, ki a kemencepadkán, ki a küszöbön. Megszokták már az efféle veszekedést, mégis megijedtek. Szerették Gyurkát, ő volt a legidősebb, ő már emberszámba ment. Mindig viccelődött velük, az öccseinek apró fakocsit fabrikált, a hugainak meg kukoricacsuhé-ból babát.
– Hová megy a Gyurka? – kérdezte Erzsike, és csöpp kezeit összekulcsolta a mellén.
– Ehagass te, te kiváncsi jószág! Mit ártod bele magad a főnőttek dógába? – rivallt rá az apja, és végre valahára visszaült az asztalhoz, és kikanalazta a gyengécske leves ízetlen maradékát.
Gyurka pedig csak ment, ment, maga sem tudta, merre is tartson. Juliskáék háza elé akart menni, de aztán meggondolta magát, és betért a kocsmába.
– Adj Isten, Pista bátyám! – köszönt egy huncutszemű, vidám kis öregembernek.
– Gyurka ecsém, hogy élsz, mióta nem láttalak? – fordult hozzá a nagybátyja, de tovább nem törődött vele.
– Idenézzen, Miska bátyám – mondta az öregember egy másik öregnek, aki csendben pipázgatott a kocsma sarkában.
– Ezt lesse meg, mit birok én véghözvinni. – Na, ezt már Gyurka is megnézte. Pista bátyja levetette magát a földre, elkezdett fetrengeni, és üvöltözött, jajgatott:
– Jaj, kiskutyáim, meghalok! Jaj, jaj! – Fertelmes kiáltásaira felugrott két kutyája, Bodri és Für-genc, és odaültek melléje, egyik fejtől, a másik lábtól, és elkezdtek szörnyen vonyítani, tutulni, mintha siratnák a gazdájukat. Nosza, lett is nagy nevetés a kocsmában, egyszeriben jó kedve támadt a sok szegény embernek.
– Há, még illyent se láttam, tán még a cirkuszokba se mutogatnak illyen produktumokat, mint maga, Pista bátyám! – mondta Gyurka, és törölgette könnyeit a nagy nevetéstől. Az öregember felugrott az agyagpadlóról, leporolta kopott gúnyáját, és azt mondta:
– Na, fizettek-e Pista bátyátoknak egy jó féde-cit, tán csak megérdömli. – Került hamar egy kupi-cával, és az öreg, mielőtt belekóstolt volna a pálinkába, belemártotta a mutatóujját, és megdörzsölte mindegyik szemét a szesszel.
– Idesüssetek, fiatalok! Így köll ápolnotok vaksi látásotokat, má idösapám is megmonta – harsogta az öreg, és lett megint nagy nevetés.
– Na, Gyurka fijam, mi a bajod, üljél ide mellém, aztán beszílj! – mondta Pista bácsi, mikor elült a kacagás, és a szegény cselédemberek visszaültek asztalukhoz, a fröccsük mellé.
– Nagy bajom van, bátyám, engömet má otthun elemésztenök – sóhajtott Gyurka, és fejét barna, kérges tenyerébe temette.
– Beszílj, fijam, ne hallgass, hát hunnan tanál-jam ki a gondolataidat? – biztatta az öreg, és eléje lökte a pálinkás poharat.
– Igyá, fijam, hadd erősödjék az emlíkezőtehet-séged!
Gyurka felhörpintette a kortyocska nedűt, és belekezdett bánata feltárásába.
– Tudja, bátyám, van egy jány, a Juliska, a Faragó bátyám jánya. Hát űrúlla vóna szó...
Pista bácsi nevetősen ránézett a fiatal, szép arcú legényre.
– Hát, ecsém, a szerelem nehíz dolog. Nem akar tán a jány?
– De akar, vagy mit tudom én, akar-e. De az anyám, az nem akarja. Azt mondja, szegíny jány az, rangosabbra feni a fogát. Apám se különb, de-hát mit tud a’ is a világ folyásárúl...! – Gyurka, mialatt beszélt, egészen nekipirult. Hátrasimította barnás, sűrű haját, és megvillantotta kék szemeit. Tűz és víz volt a szemében, fel-le járt a mellkasa, mintha ki akarna ugorni a szive. Pista bácsi látott már ilyen esetet. Ez egy betegség tünete volt, olyané, amit nem gyógyít se pálinka, se kacagás. Ezt a bajt úgy hívják, szerelem...
– Ne törődj vélük, majd megtérődnek a saját kenyerükön – mondta Pista bácsi, de tudta, hogy ő maga sem mond igazat, a szegénység képes még a szerelmet is eltaposni.
– Azt hunnan tudod, ecsém, hogy a jány hajlik hozzád? – kérdezte aztán, és Gyurka kelletlenül válaszolt.
– Tuggya, mikor arattunk, ű volt a marokszedőm. Délben, amikor ettünk, én egy kiszáradt fa alá pakultam le a holmimat, tuggya, azér, hogy kitudakoljam, melyik jány gyün el utánnam a tűző napra.
– Oszt melyik ment? – kérdezte Pista bácsi, aki már második éve nem járt ki az aratáshoz, mióta rossz volt a lába.
– Mindegyik odagyütt – mosolyodott el Gyurka, ahogy az emlékeket felidézte.
– Hát ha mind, te bolond, akkor hunnan tudod, hogy Juliska szeret? Hisz akkó’ szeret a többi is.
– Hát, a’ lehet – hagyta rá Gyurka, és végigsimította pelyhező állát. – Engem a többiek nem érdekülnek, csak ez az egy Juliska. Ű is akarna engem, a bizonyos, mer olyan huncut a nézése.
– Huncut, huncut, de hisz a’ semmi – zsörtölődött Pista bácsi. – Illyen a fejérnép, mind huncutul néz, de színt vallani egy se akar. Eriggy el hozzá magad, oszt kérdezd meg egyenest. Tán csak nem hiába veszkődsz a szüléiddel...– mondta az öreg, és lassan szedelőzködött.
Gyurka is indult, de nem haza, előtte még eloldalgott Juliskáék háza felé. Faragóék is közös cselédházban laktak, de még rosszabban, mint a fiúék. Hat család volt egy konyhára. Juliska együtt aludt szüleivel és öt testvérével az egyetlen kis szobában, nem lehetett hát bekopogni hozzá az ablakon.
„Juliska, mér vagy te ilyen szegíny? Ha nagygazda jánya vónál, milyen jó vóna, hallod-e? Vagyha én vónék valami intézőféle, csak kihajtatnék érted a főd szélire, felemelnélek a hintóba, oszt vennék neked selyemharisnyát meg más efféle haszontalanságokat. Istenem, mondd meg, mér nem lehet a szegíny ember sorsán változtatni? Minek köll ennyi nyomorúságot érni?”– morfondírozott és mérgelődött Gyurka, aztán gyorsan odébbállt, mert valami kutyák átkozottul kezdtek csaholni, attól félt, észreveszik, hogy itt ólálkodik, és kitudódik a titka, mielőtt még Juliskát vallatóra fogná.
II.
Vasárnap volt. Juliska a nővérével frissen felsá-rozta a szobát. Hajlott hátú anyja levágta az egyetlen tyúkot, nagy ebéd készült.
– Kit várunk ma, édesanyám? Csak nem a török császárt? – kérdezte nevetve Juliska, és ujjaival megfésülte szétzilálódott szőke copfjait.
– Csak hagass, te jány, inkább hozd rendbe magad, az ingvállad is hogy kibomolt – mondta az anyja, és kissé kedvesebben hozzátette:
– Majd meglátod, ki gyün, kedves vendég lesz, annyi bizonyos.
Juliska szeme felcsillant. Napbarnította bőre édesen fénylett, szépséges arcán átsuhant a felismerés: talán nővéréhez, Mariskához jön valami kérőféle. Mariska nem volt szép, nyakán maradt vén szüleinek, pedig már 21 is elmúlt. Mindig azt szokta mondani Juliskának: „De jó tenéked, húgom, milyen ibolyavirág a szemed. Milyen mejjes vagy, te biztos elkélsz jó hamar. Én meg, ládd, nem köllök senkinek, senki emberfijának!”
Juliska nagyon szerette volna, ha soványka, himlőhelyes nővére végre férjhez menne, de tudta, hogy a szegénység önmagában is taszító, hát még hogyha csúnyasággal párosul.
„Csakis azért lehet anyánknak ilyen jó kedve, mert Mariska máma kérőt kap” – gondolta Juliska, és táncra perdült, rá is átragadt a vidámság. Táncolt a rossz seprűvel, derékon kapta Mariskát, sőt még apját is megperdítette.
– Ne te, ne, tán csak nem a bálban érzed magad? – fékezte le az apja. – Nyugoggyál el, jányom, nehogy sírás legyen a vége – mondta az öreg, és volt a szeme bogarában valami szomorúság, ami ott bujkált, akárhogy is próbált mosolyogni. Juliska nem tudta megérteni apja szavait.
Aztán délben megértette. Megjött ugyanis a vendég. A gazdatiszt öccse, Tóni, akit a háta mögött mindenki csak „nyálas disznó”-nak csúfolt. Csúnya, kövér, párnás húsú férfi volt, jóval túl a harmincon, mindig folyt a nyála, és nagy malacszemei voltak. Erősen kopaszodott, és fújtatva szedte a levegőt.
„Hát őtet vártuk” – gondolta Juliska, és minden vidámsága elszállt. Hát még amikor megtudta, hogy minek jött a nagyfejű uraság. Miután Tóni habzsolva bekanalazta a gyöngyöző leveskét, és lenyomogatta a két pirosra sült combot is, előhozakodott jövetele céljával.
– Nénémasszony, mint tuggyák, azér gyüttem, hogy feleségül kérjem Juliskát – bökte ki, és keze fejével megtörölte a száját.
– Juliska én vagyok – mondta elhaló hangon a szép leány, és abban reménykedett, tán összetévesztették.
– Hát látom én, szentöm, éppen ezér mondom. Ipp ilyen mejjes, helyre kis jány köll nekem feleségnek, aki birgya a munkát meg a gyerekszülést – mondta Tóni, és párnás kezeit dörzsölgetve gusz-tálta Juliskát.
– Idesapám, szóljék mán! – sikoltott fel Juliska, aki egyszeriben lángvörös lett, aztán meg halottsá-padtra változott, mert egyszeriben megértette sötét sorsát.
– Jányom, jányom, hozzá köll menned, mer elcsapnak minket az uradalombul. Mit akarsz mán, azt, hogy fődönfutók legyünk? Jó embör ez. Van nagy vagyona, fődje, majd megszokod... – mondta elhaló hangon az apja, de nem mert belenézni 17 éves kislánya ibolyavirág szemébe.
– Márpedig én nem megyek ehhez a disznóhoz! – kiabált Juliska, és felugrott az asztaltól.
– Dehonnem, jányom, dehonnem – erősködött az anyja, és vasmarokkal fogta meg Juliska kezét, és visszahúzta az asztal mellé. Tóni úr sűrűn pislogott, már kezében érezte a törékeny madárkát.
– Hozzám köll gyünnöd, hogy megmentsd a családodat. Hát milyen jány vagy te, hogy így ellenke-zöl édös szüleiddel? – darálta sipító hangon a férfi, és ebben a pillanatban Juliska úgy gyűlölte őt, mint senki mást a földkerekségen. Ahogy ránézett csorgó nyálára, még a hátán is végigfutott a hideg.
III.
Gyurka belefáradt az újabb civakodásba. Felkapta pörge kis kalapját, és elindult Juliskáék háza felé. Lesz, ami lesz, már nem vár tovább, egyenesen beállít, és megkérdezi a lányt, hajlana-e hozzá. Nem tudta még, mit fog mondani, egy szó nem sok, annyi sem jutott eszébe.
Alig ért ki a nagy utcára, mikor meglátta, hogy a kútnál nagy tömeg verődött össze. Emberek és asszonyok jajveszékeltek, Gyurka is meggyorsította a lépteit. Még oda sem ért, meglátta Faragónét, tán ő siránkozott leghangosabban. Gyurkának összerándult a szíve.
– Mi történt, te? – kérdezte Gyurka az egyik gyerkőcöt, aki ott téblábolt.
– Nem tudja kend? Hát a Faragóék Juliskája kútba ölte magát! Vízért gyütt, aztán...
Gyurka már nem hallotta a többit, eszeveszetten kezdett rohanni a kút felé. „Nem, ez nem lehet igaz!” – zakatolta a benseje, de tudta jól, hogy a lányt már elveszítette. Átverekedte magát a tömegen, és középen, a porba terítve megpillantotta Juliskát. Szemei csukva voltak, a szája széle lila, a haja és a ruhája csuromvizes. Körülötte ugrált a tisztiorvos, és halkan vetette a kereszteket a pap. Gyurka térdre rogyott, és megragadta Juliska kezét.
– Ne halj meg, Juliska, ne halj meg! Juliska, várjál még, mondani akarok valamit! – szűkölt, mint a kutya, de hiába. Szorongatta a lány összeszorított tenyerét, amely a markolászástól kinyílott. Gyurka lábai elé, a porba kigurult egy aprócska, fehér cirádás gomb. A legény ráismert: két hete, az aratóbál óta hiányzott az ünneplő inge nyakáról, és sehogyan sem tudott rájönni, hogy hol veszítette el. Hát itt volt, nála volt, ő őrízgette, a drága lélek!
– Fiam, maga mit akar itt? – kérdezte Gyurkát Juliska apja, és gyengéden talpraállította. – Mit akar a kislányomtól? – kérdezte újra Faragó, szinte súgva, és olyan sötét, beesett volt az arca, mintha ő is meghalt volna.
– Semmit, mán semmit – válaszolta Gyurka, és olyan zokogás vett rajta erőt, hogy még a vállai is rázkódtak bele.
Lassan, nagy sokára beesteledett.
