Ím, halljátok hírét
Mesés Córdobának,
Bülbül-szavú
hangját Hakám
kalifának.
A palotában nagy eseményre készültek. Hakám, a kalifa Bagdadból meghívott, nagyszerű zenészeket és énekeseket várt vacsorára. Finom ételektől roskadoztak a tálak, a díszített falakat át- meg átjárta a fácán- és fürjpecsenye, a dinnye és a szőlő, a fahéj és a vanília illata. A szolgák parfümöt szórtak a szőnyegekre, és még a szökőkutakban csordogáló, friss vízbe is cseppentettek a rózsaolajból.
Hakám felvette aranyszállal átszőtt, fehér selyemköntösét, és hagyta, hogy dús hajára díszes turbánt tekerjenek. Kíváncsian toporgott a fogadóterem bejáratánál, várta, türelmetlenül várta a keleti vendégeket.
Córdobára lassan leszállt az éjszaka. Alkonyi imájában mindenki áldással emlegette Allah nevét, és a Nap átcsúsztatta a világosság utolsó bágyadt felhőcskéit is húgának, a Holdnak. Szerájokba vezették az állatokat, és megpihentek végre az utazók és a piaci árusok. Bezárták szirmaikat a mirtusz- és narancsvirágok, és uralkodni kezdett a sötét éjszaka.
Csak a kalifa palotája ragyogott a város felett, ezer meg ezer mécsessel, fáklyával és olajlámpással kivilágítva, dacolva a sötétség mindent átható erejével. A széles kapun át egyre jöttek és jöttek a vendégek, és megérkeztek hangszereikkel együtt az est főszereplői is.
Hakám – mivel izgatottságát nem tudta leplezni – kisétált a palotakert egyik elhagyatott zugába, és úgy gondolta, ott várja meg, amíg mindenki megérkezik, és majd csak akkor vonul be a terembe, teljesen utoljára, ahogyan az egy uralkodóhoz illik. Föl-le járkált a bokrok és virágágyások között, és a vak sötétben szinte semmit nem látott.
– Hé, te! – szólt egy gyerekes hang. Legalábbis Hakám úgy vélte, de hiába meresztgette a szemeit, senkit nem vett észre a homályban.
– Itt vagyok! – szólt ismét a hang, úgy tetszett, egy fa tetejéről, a sűrű ágak közül. A kalifa továbbra sem látta, hogy ki beszél hozzá.
– Itt vagyok, nézzél a Hold irányába! – mondta ismét a titokzatos valaki, és a kalifa végre megpillantotta a hang tulajdonosát. Nem gyerek volt, hanem egy fiatal lány. Egy macska fürgeségével mászott le a fáról, egyenesen Hakám elé ugrott.
– Mit bámulsz, úgy nézel rám, mintha talán bizony én volnék maga a kalifa – csicseregte a lány, és még a homályban is látszott, mennyire fiatal. Láthatóan fogalma sem volt róla, kivel beszél.
– Nem, nem hiszem, hogy te volnál a kalifa, hiszen te egy lányka vagy – mosolyodott el Hakám, a lány pedig gyöngyözően nevetett.
– De még mennyire, hogy lány vagyok! Énekesnő! – mondta büszkén, és kihúzta magát. Hakám válláig sem ért. – Medinában nevelkedtem, a legjobb zeneiskolában.
– Akkor te a bagdadi zenészekkel érkeztél Cór-dobába, igaz? – kérdezte a kalifa, és sehogyan sem értette, mit keres ez a csalogány-hangú, szemtelen kis madár a palotája kertjében.
– Igen, velük jöttem, de bár ne jöttem volna ide soha! – panaszolta a lány. – Képzeld el, kihallgattam, amint az énekesnők vezetője megegyezett a kalifa nagyvezírével, hogy a szűzlányokat eladja a córdobai palota háremébe. Én ezt nem élném túl! Én nem leszek semmiféle kalifa háremhölgye! Én utazni akarok és világot látni... Én szabad akarok lenni! – mondta, és egészen közel lépett Hakám-hoz. – Ugye, te megérted ezt? Egész értelmesnek látszol... – rebegte, és a kalifa nem tudta, hogyan szolgált rá ennek a különös és bátor lánynak a bizalmára.
– Hát, furcsa egy szerzet vagy – mondta tétován, de valami kedves, megnyugtató melegséggel a hangjában.
– Te fogsz nekem segíteni abban, hogy megszökjem innen – mondta magabiztosan a lány. – Kiterveltem mindent. Most a legalkalmasabb, mert most mindenki a trónteremben van, rögtön kezdődik az előadás. Tényleg, te miért nem vagy ott, mit tekeregsz itt a sötét kertben? Talán tolvaj vagy? – kérdezte, de a férfi nem válaszolt, csak nevetett.
– Gyere, tudok egy hátsó kijáratot – fogta kézen a lányt, és maga után húzta ahhoz a titkos kapuhoz, amelyikhez csakis neki, a kalifának volt egyedül kulcsa. Azon át szokott álruhában kiszökni a csillagfényes Córdobába, hogy beszívja szeretett városa álmainak édes illatát...
A kapuhoz közeledve a kalifának kedve támadt alaposabban szemügyre venni a lánykát, még mielőtt az végképp kilép az életéből. Az egyik szökőkút mellé lépett, és kirántott egyet a földbe leszúrt fáklyák közül, és a lány arca elé tartotta. Meghökkent. Mintha kardszúrás érte volna a szívét. A lány káprázatosan szép, nagyszemű, rózsás arcú teremtés volt. A fogai mint az igazgyöngyök, a szemöldöke mint az íj kifeszített húrja. Bőre mint a bársony, alakja mint a karcsú cédrus.
– Allahra mondom, ilyen gyönyörű lányt még sohasem láttam! – kiáltott fel, a lányka pedig gyerekesen nevetve mondta:
– Neked pedig gyönyörű a ruhád. Loptad, vagy mi?
A kalifa erre elnevette magát. Gurgulázva és felszabadultan nevetett, még a könnyei is kicsordultak. Aztán arra gondolt, hány este és hány nappal futott már el az életében anélkül, hogy valaha is szívből, őszintén nevetett volna...
– Itt a titkos kapu. Menj, fuss minél előbb, mert néhány pillanat, és nem lesz már erőm, hogy elengedjelek téged. Járj szerencsével mindenkor, Allah vezesse a lépteidet. Csak annyit mondj még búcsúzóul, hogy mi a neved... – kérte, és megint nagyon nehéz lett a szíve.
– Leila vagyok, vagyis Éjszaka – felelte a lány, és már kívül is termett a kertből.
– Leila, Leila, mindig rád fogok gondolni, ha leszáll a sötétség, velem leszel majd minden éjjelen, halálomig emlékezni fogok a hangodra, a nevetésedre – suttogta a kalifa, de már csak a lány elsuhanó fátylának hullámait látta.
Visszaballagott a palotába, ahol már mindenki őt kereste. Nem tudta könnyű pillangóvá varázsolni a szívét sem az elbűvölő muzsika, sem a mézszavú dalnokok. Csörgött a dob és pengett a lant, suhogtak a selymek és kavarogtak a fűszeres illatok, de Hakám lelkét szomorúság szállta meg, mert szíve foglya lett az egyetlen olyan nőnek, akiről már tudta, hogy sohasem lesz a háreme rabja...
Megszólaltak a kert első madarai, kitárták szirmaikat a világoskék hajnalkák, friss harmatcseppek hintáztak a leveleken, messze kergette az éjjelt a halovány arcú pirkadat. Ám a kalifának nem volt többé kedvese a nappal. Pompájában és álruhában, hűvös szélben és forró nyárban mindig csak Leilát kereste, de mindhiába.
Őrizzétek hírét
Régi Córdobának,
Sebzett szívű, szegény
Hakám kalifának.
Meséljétek tovább
Mindenki fiának,
Hogy lett rabja lelke
Leila mosolyának.
