Lassan poroszkáltak a lovak. Szárazon sercegett a vöröses homok, amerre ellépdeltek. Bágyasztó nyári délután volt. A férfi jobban szemébe húzta a kalapját. Rezzenéstelen arccal ült a lován, egykedvűen, mint hogyha nem érdekelné senki és semmi. Olyan egyenesen tartotta a hátát, mint egy oszlop. Bármelyik fiatal megirigyelhette volna a testét.
Keze alig ért hozzá a kantárhoz. Ismerte jól a lovát, és az is őt. Elég volt, ha kissé összeszorította a combját, a pompás állat máris felemelte a fejét. Olyan volt, mintha azt kérdezte volna:
– Na mi az, mit akarsz, mit tegyek?
A férfi mélyeket lélegzett. Félig lehunyta a szemét, de még így is látta sűrű pilláin át az előtte ballagó lovat és utasait. Látta, bár jobban szerette volna nem látni. Fiatal férfi vitte a feleségét. Az asz-szony fodros szoknyája teljesen szétterült a ló hátsó részén. Meg sem mozdultak a csipkés fodrok, csak abban az ütemben, ahogy a ló lépett.
A férfi elfordította a fejét. Az út menti zöldesszürke bokrokra nézett, és érezte, ahogy finom por száll alá a tüdejébe. Elnézett a távolba, a látóhatár szélén gömbölyded felhők szegélyezték az eget. Erről megint eszébe jutott az előtte menő asszony. Feje újra előre fordult, és hasító fájdalmat érzett a mellkasában, ahogy ránézett a nőre. Csak fekete kontyát látta, benne a virágot, keskeny hátát és azt a sok-sok fodrot. Úgy érezte, szinte fáj a látvány, de mégis, annyira kedves volt a szívének.
Érezte az asszony minden mozdulatát. Még azt a leheletnyi rezdülést is, ahogy a haja szálát meglegyintette a szél. Felemelte a kezét, és végigsimította a nő karcsú testének kontúrjait. Elképzelhetetlenül szerette...
Megint szemébe húzta a kalapját, és lehajtotta a fejét. Nem is kellett néznie ahhoz, hogy lássa. A sötét szemű, gyönyörű asszony már a bensejében volt.
Lassan beesteledett. A cigányok letáboroztak. A férfi is leszállt a lóról. A nap utolsó sugaraiban bronzosan csillant meg a bőre. Félt az estéktől, a sötétben még vadabbul rátörő, kínzó vágyakozástól. Nem ült le a többiekkel a tűz mellé, hiszen őt magát belülről égette a láng. Elsétált hátra, a fák közé, ahová a lovakat kikötötték. Mereven bámult az égre, úgy érezte, mintha elvarázsolták volna. Könnyű lebegésfélét érzett, ugyanakkor valami ólomnehéz súlyt a szíve táján. Szeretett volna meghalni, mert tudta, hogy nem élhet együtt azzal, akit kíván. Hallotta társai vidám nevetését a távolból, és látta, hogyan fénylik a tűz az éjszaka bársonyos sötétjében. Látta megint a fodrokat is, a fodrokat királynője szoknyája alján. Szíve körül tekeregtek, átfonták az egész lelkét és életét. Olyan szeretettel és gyengédséggel gondolt arra a fodros ruhára, mint valami kegytárgyra. Becsukta a szemét, és megpróbálta elképzelni az asszony ízét, illatát. Gondolatban már-már elérte a nő száját, de álmodozásaiból felriasztotta a lovak horkantása.
Egy pillanat alatt talpra ugrott, és zsebéhez kapott, hogy megvan-e a kése. Egy fodros szoknya foszlányait látta elsuhanni a fák között. Olyan hevesen kezdett verni a szíve, hogy csaknem rosszul lett. Mintha kalapáccsal ütötték volna a dobhártyáját. Nagyon halk és finom akart lenni, de a csizmája alatt ropogtak az ágak, és úgy érezte, szörnyű lármát csap.
De nem kellett sokáig mennie. Ott állt előtte az asszony, szemtől szemben, kezeit a háta mögé rejtve. Nem látta az arcát a sötétben, de válla ívéből, dereka karcsúságáról rögtön tudta, hogy ő az. A nő is szaporán vette a levegőt, hevesen fel-le járt a mellkasa. Nem szólt semmit, de a férfi tudta, hogy miért jött. Tudta, bár sohasem remélte, hogy egyszer így lesz. Vagy valójában mindig is ezt remélte...
Óvatosan kezei közé fogta a nő keskeny, puha arcát, és rettenetes szenvedéllyel megcsókolta. Sosem csókolt még így, és tudta, hogy az asszony sem. Olyanok voltak, mint két eszét vesztett őrült, tépték és szaggatták egymás száját. Aztán a nő elhúzta a fejét, és nekidőlt a fának. Lassan ringatni kezdte az egész testét, és fuldokló hangon csak annyit mondott:
– Istenem, istenem...
A férfi minden ízében reszketett. Olyan forróság öntötte el, hogy képtelen volt uralkodni magán...
– Hajnalban legyél a pataknál – mondta azután az asszonynak, és kemény, bánatos léptekkel elindult a tűz felé. Szemébe húzta a kalapját, és nem tudta, az öröm vagy a keserűség árad-e szét az ereiben. Leült a fűre, félig háttal a többieknek, és átadta magát a gondolatainak. Képzeletben újra, ezerszer végigélte az egészet, minden egyes sejtje érezte az asszony lenyomatát. Nem tudta, hová fogja vinni reggel, csak azt, hogy minél messzebbre, olyan messze, ahol soha többé nem találnak rájuk.
Egy szemhunyásnyit sem aludt, még pirkadat előtt elment a lováért. Alig látott valamit, a lóra bízta az útkeresést. Kis kerülővel értek a patakhoz, és a férfi tele volt várakozással. Egyenes háttal ült a lovon, kalapját kissé feltolta a homlokára, és meredt szemmel figyelt abba az irányba, ahonnan az asszonyt várta. Ahányszor meglátta, hogy rezdül egy ág vagy hajlik egy levél, mindig azt hitte, hogy a szoknya fodra villan. Kétségek gyötörték, izgatottan fészkelődött a nyeregben. Lova nem tudta mire vélni a viselkedését, nagyot rántott fejével a kantáron. A hirtelen mozdulattól valami a földre esett. A férfi nem látta jól, mi lehet az, ezért leszállt a nyeregből, hogy felvegye.
Egy tenyérnyi fehér csipkefodor volt, az asz-szony szoknyájáról való. A férfi mereven nézte a kantárról aláhullott szomorú üzenetet, és pillanatokon át nem is tudta felfogni az értelmét. Először zsebre tette a kése mellé, aztán újból előhúzta és újra az arca elé emelte.
Felült a lóra, és találomra elindult az egyik irányba. Felkelt a nap, és megcsillantotta fényét a vöröslő andalúziai tájon. Könnyű pára szállt fel az elnyúló dombokról, és sercegett a homok a ló patái alatt.
A férfi kezében szorította a fodrot, kalapját nagyon mélyen a szemébe húzta, és azon gondolkodott, lesz-e még valaha olyan asszony, akit ennyire fog szeretni.
Szálfa egyenesen ült a nyeregben, és lovát gyorsabb ügetésre fogta.
