Egyszer volt, hol nem volt, talán még az Óperencián innen, a távoli Normandiában volt egyszer egy jácintoktól illatozó erdő. Amikor megjött az áprilisi szél, édes virágillat lengte át a rügyező fákat, aromás pára szállt az erdei utak felett. Vízkék felhők úsztak az égen, érezni lehetett a tenger közelségét.
Az erdő egyik szélén egy kedves, régi kastély állt, sok-sok szikrázó ablakszeme visszatükrözte a tavaszi nap pajkos fényét. Az épület parkjában állt egy magas fenyőfa, amelyik naphosszat beszélgetett az erdei szomszédokkal. Ennek a fenyőnek az odújából pottyant ki egy áprilisi szombat délelőttön egy aprócska mókus.
– Hopszlá! – kiáltotta, amint az üde, hajlékony fűszálakon földet ért, és próbált úgy tenni, mintha direkt zuhant volna alá a családi fészekből, és a világért sem vallotta volna be senkinek, hogy mennyire megütötte a lábacskáit. Már ha egyáltalán lett volna valaki a közelben. De a kis mókus nem látott senkit. Próbált nagyon bátran viselkedni, felborzolta a farkacskáját, de valójában fogalma sem volt, hogy hol van és hogy hogyan fog hazajutni.
„Mókusmama már biztosan hazatért az élelemgyűjtésből és keres engem” – kezdett szepegni a kis vörösbarna szőrcsomó.
– Mi az, ki van itt? – kérdezte egy mérges hang, és hamarosan előkerült a gazdája is a fa mögül. Egy nagyfülű fehér nyuszi volt a kérdező.
– Én, én – felelte bátortalanul a mókuska, és ámulva nézte a nyulat. – Te miféle mókus vagy? Hogyhogy ekkora a füled? – kérdezte aztán csodálkozva, a nyuszi pedig erre még dühösebb lett.
– Móóóókus!!! Én móóóókus... Na, de kérem!!! Én nyúúúúl vagyok, a Tapsifülesek több ezer éves dinasztiájának leszármazottja. Már ha mond ez valamit az ilyen kis vakarcsoknak... – dünnyögte még az orra alá, amit úgy mozgatott, hogy a kicsi mókusnak inába szállt minden csepp bátorsága.
– Hát igen, elnézést kérek, persze, a Tapsifülesek, khm... khm, igen, igen... – válaszolta, de nem tudta, hogy kik azok. – Tetszik tudni, nálunk, a fenyőfán nem laknak ilyen... izé, ilyen dinasztiák...
– A fenyőfán? Mert te talán a fenyőfán laksz? Ott csak a madarak tanyáznak, te kis együgyű – felelte a fehér nyuszi, és már éppen arra készült, hogy odébbálljon, amikor a kis mókus azt mondta:
– Kérem szépen, legyen kedves hazakísérni, mert én még nagyon kicsike vagyok, ön pedig..., hát, ön pedig úgyis több ezer éves...
– Hallatlan! Méghogy több ezer... – méltatlankodott a nyuszi. – Mindig gondoltam, hogy a mókusok ostoba népség. Hogyan kísérhetnélek haza, amikor azt sem tudod megmondani, hogy balra laksz-e vagy jobbra?
A mókuska elgondolkozott. Ezt tényleg nem tudta.
– Kérem, én azt sem tudom, mit jelent a bal és a jobb. Mókusmama már megígérte, hogy megtanítja nekem, de sohasem jutott rá ideje, mert mindig fontosabb dolga van. Hol fenyőmagot gyűjt, hol makkot, hol pedig erdei bogyókat. Nagyon elfoglalt anyuka, de... – nem tudta befejezni, mert a nyuszi közbevágott:
– Elég-elég, én is roppant elfoglalt nyuszi vagyok, most is éppen a sárgarépaevő versenyre kell sietnem. Tehát nem tudod, hogy jobbról jöttél-e vagy balról, esetleg a föld alól?
A mókuska elmosolyodott.
– Dehogyis, én éppenségből az ég felől érkeztem. Kiestem az oduból. Nem tetszik tudni, hogyan mászhatnék vissza?
A nyúl tovább fontoskodott.
– Gondolom, a fa törzsén kellene felkapaszkodnod, ha így áll a helyzet. De én nem foglak elkísérni, mert... mert... Amint mondtam, fontos dolgom van és punktum.
A mókuska nagyon megértő volt, úgyhogy elindult a fenyőfa törzsén felfelé – egyedül. Nagyon nehéz volt a mászás, ilyen megerőltetőnek még soha, semmit sem érzett, még azt sem, amikor a magvakat rakosgatták mókusmamával az odú polcain. „Leesni sokkal könnyebb volt. és mennyivel gyorsabb...!” – gondolta, bár ha sajgó lábacskáira gondolt, akkor nem volt kedve több hasonló zuhanáshoz.
Mászás közben megállt kicsit pihenni, lenézett, de a fehér nyuszit nem látta már sehol.
Mókusmama izgatottan futott kisfia elé, már nagyon aggódott, hogy hová lett a kis odúlakó.
– Itt vagyok, mókusmama, ne aggódj, ha tudnád, hogy mennyi, de mennyi érdekes dolgot tanultam ma! – újságolta a kis mókus.
– Drágám, hol jártál? És mit tanultál, meséld el, gyere, ülj ide az ölembe, ropogtassunk egy kis fenyőmagot – mondta gyengéden az édesanyja.
– Új szavakat tanultam, megismerkedtem a Tapsifülesek közül eggyel, már kezdem érteni, mi az a jobbra meg balra, és... és..., mama, képzeld, még repültem is ma!
– Repültél?! Ó, te kis mókuskölyök, csak nem zuhantál ki ebből a jó, puha kis odúból? – rémüldözött mókusmama, és elhatározta, hogy legközelebb mindig rábízza kisfiát a szomszédos fán lakó varjúra.
Beesteledett már, és ők még mindig beszélgettek és eszegettek. A parkban álló kastély közben lehúnyta ablakszemeit. Tapsifüles nyuszi is hazatért a sárgarépaevő versenyről (sajnos, nem ő lett a győztes). A jácintszőnyeggel bélelt, gyönyörű tavaszi erdő pedig csak illatozott, illatozott egyre. Olyan édes illata szállt, hogy még az áprilisi égbolton hunyorgó, apró csillagok is érezték a normandiai táj finom leheletét.
