Péter mélyet sóhajtott, és a kollégiumi szoba belső ablakpárkányra támaszkodott. Bámulta a kint zuhogó hideg őszi esőt, miközben Júliára várt. Lent az utcán átlátszó esernyők alatt emberek beszélgettek egymással. Egy lány haladt el közöttük sietve, aki nem védte magát az esőtől, kezeit mélyen zsebeibe süllyesztve fogta szorosabbra kabátját, és vállaival tört utat magának. Ő volt Júlia. Péter felnézett a felhőkre, mintha azok együttérzésükkel biztosítanák őt a létezésében. Teste és lelke gyötrődve tiltakozott a szakítás ellen, a feltóduló mély érzései szinte könnyre fakasztották szemeit, de hirtelen magához tért a hangos kopogásra. Törülközőért nyúlt és ajtót nyitott a lánynak.
-Szia.
-Szia – Júlia esőáztatta csókot adott Péternek, majd elvette a törülközőt, és a haját kezdte szárítani. Péter nem szólt, bámult, falta szemeivel a lányt, annak minden mozdulatát kiélvezte, és újra elraktározta magában, a többi emléke közé. Júlia a székre dobta a törülközőt, levetette a kabátját, amit Péter a fogasra tett, aztán karjait a fiú nyaka köré fonta és újra megcsókolta hosszan és szerelmesen. Leültek az ágyra.
-Megkaptam az állást – mondta Péter. Júlia a haját kezdte igazgatni.
-Nem megyek veled – válaszolta majd hosszú csend következett. A szomszéd szobából éneklés hangjai jöttek át a falon, egy magas férfihang követte a rádiót.
-Ha így döntesz, nagyon szomorú leszek. Szeretlek – szólt Péter bágyadtan.
-Én is, de nem tudsz meggyőzni, hogy oda menjek. Megmondtam. Ha kellek, akkor maradj itt, vagy vigyél el délre, és élj velem boldogan.
-Nem lehet. Odautazom.
-Ne tedd! Ne tedd – suttogta Júlia, és Péter arcára helyezte a tenyerét, majd csókolgatni kezdte újra. Belemelegedtek a csókolózásba, ahogy azt szeretkezés előtt szokták tenni.
-Meg kell tennem. Ez a jövőm. Nekem ez többet jelent nálad is.
-Tudom – Júlia lelohadt.
-Ne haragudj.
-Nem fogok.
-Tartjuk a kapcsolatot? – kérdezte Péter felbátorodva.
-Inkább ne. Úgy sokkal szebb marad az emléked. De ha akarsz, majd bármikor megtalálhatsz.
-Várni fogsz rám?
-Megvesztél? Férfi nélkül egy hétig sem bírom – nevettek mindketten. Júlia lekapcsolta a lámpát, Péter könnyezett. Kezük lassan összefonódott, majd békés ölelésbe kezdett. Péter kezdte a csókot, aztán levette a lány blúzát, kikapcsolta a melltartóját, és nyelvével a két keményedő mellbimbóját nyaldosta. Júlia hanyatt dőlt az ágyon, és várt, hogy a fiú a hasához érjen, majd kigombolta nadrágját, és hagyta magát levetkőztetni. Péter levetette a pólóját és a lány fölé hajolt. Csókolóztak, fejükből elszálltak a keserű gondolatok, szabad utat engedve az örömöknek, de nem repültek azok messzire, talán épp ott lebegett a fejük fölött. Júlia simogatással viszonozta a lágy csókokat, melyek újra a melleire tévedtek...
Zavartan élveztek el. Az igazi hangulat elveszett már a vizsgák előtt, amikor nem tudtak közös nevezőre jönni arról a kérdésről, hogy délen tehetnének többet az északiakért, vagy ha helyben szolgálják tudásukkal a megmaradt maroknyi közösségeket ott északon. Vitájukban, a déliek valós önzőségéről, még bele sem kezdtek - amely feltételezés a politikusoktól, oly vitára sarkallta a két térség közt elhelyezkedő társadalmukat, hogy az szinte a vita kezdetén azonnal két táborra szakadt, és attól fogva egyik sem engedett az érveiből fikarcnyit sem. Júlia nem engedett a stílusából, sznob volt, mindig sikerült kitűnnie a társaságból, ahol ezért sokan körül rajongták őt, jól tanult, keményen atletizált a sporttelepen, és még gitározásra is jutott az idejéből, így egy ragyogó életművésznek számított az iskolában. Péter az egyszerűség és a nihilizmus egyes elemeit tartotta maga előtt, mint egy pajzsot, ami megvédte az egyéni érdekhez alkalmazkodó elvárásoktól. Nem csak a tudást tartotta fontosnak, hanem a személyes tapasztalatot. Így tudta magához csábítani Júliát is, amikor nem dőlt be szépséges vonzalmának, hanem a mögötte rejlő racionalitást puhatolta, ahogy számon kérte Júliától csalódásainak számát az esti klubban, ahol először látták egymást. Attól kezdve folyton súrlódtak elveik, de sosem veszekedtek erről addig, amíg fel nem merült Péter munkalehetősége egy távolabbi városban. Szerelmük szinte megszakadt, és csak a megszokás tartotta össze őket az elutazásig. Szenvedélyes szeretkezésük eltompult. Péter hiába akart egy felejthetetlen utolsó élményt, behatolása a lányba puhányra sikerült. Júlia végül ledobta őt magáról.
-Szánalmas az erőlködésed. Ne szeress már ennyire – morgolódott Júlia.
-Igen – Péter lenyelte a következő mondatot. Csendben feküdtek egymás mellett.
-Szeretlek, és hiányozni is fogsz. Kicsit – vallotta be Júlia.
-Kicsit.
-Nagyon megváltoztál. Nem tudlak követni édes. És azt hiszem nem is akarlak. De sosem felejtelek el.
Bezártalak mélyen az emlékeimbe - vallotta be a lány.
-Ezek nem a te szavaid Júlia! – szomorkodott Péter.
-Nem, mert elhagysz. És ilyen szar közhelyek jönnek ki belőlem.
-Mert közönséges vagy. Rég lemondtál rólam.
-Le! – vágott vissza Júlia.
-Holnaptól eltűnök az életedből. Valószínű így is lesz jó – Péter mélyen a szemébe nézett. Júliának könny csordult le az arcán, több is egymás után, de hangját elfojtotta.
-De nyálas vagy – ölelte át Péter, és magához szorította. Aztán elaludtak, de Júlia az éjjel kiosont a szobából, és hazament. Ettől kezdve Péter bármerre járt, egy jó ideig őt látta maga előtt felderengeni a tájban, és ahány lánnyal csak találkozott, az számára mind Júliára hasonlított.
Péter reggel korán felkelt, rendbe szedte magát, felöltözött, és mielőtt útnak indult volna a távoli város felé, még fél órát bámulta összetörten Júlia fényképét az asztalon, majd kiszedte azt a képtartóból, és a mellényzsebébe rakta gondosan.
