Napok óta rossz a hangulatom. Igazán nem is tudom mi a bajom.
Valahogy nem…
Reggel felkelek, a fürdőszobában a tükörbe nézve szembesülök magammal, és látom, hogy csúnya vagyok. Máskor sem láttam magamat tökéletesnek, de mostanában nagyon nem…
Szemem alatt karikák, a korábbi huncut mosoly (mások mondták) sarkában mély ráncok. Hervatag, petyhüdt bőr. Tompa szemek, fátyolos tekintet. A szempilláim egyre ritkábbnak tűnnek, a szemöldököm vastagszik… Az orrom szegletében az anyajegy mintha egyre nagyobb lenne. (Igen gyanús. Bőrgyógyászhoz kellene mennem, hátha bőrrákom van. Nem megyek el, mert mi van, ha tényleg. Nem viselném el.) Az orrom is megnyúlt. Jó lenne, ha nem válna krumplivá, vagy még inkább nem olyanná, mint amilyen szegény Antal Imrének volt, amit aztán le kellett farigcsálni. (Egyre többször kell a szőrt is vágni belőle, amit igazán utálok.)
Múltkor le is hámlott, pont miután hazajöttünk Görögországból, és amikor a barnaságommal akartam volna dicsekedni…
Ha felállok a fürdőkádban, látom magam a tükörben teljes alakommal.
Az sem tetszik…
Mintha pocakosodnék. Világéletemben sűrű gyerek voltam, kissrác koromban szó szerint dagadt, csúfoltak is miatta eleget. Azóta kell a súlyomra vigyázni. Sohasem sikerült kellő mértékben. Az interneten a kezdőlapon van egy teszt, azt is kipróbáltam. Koromat, magasságomat, súlyomat kellet beírni, és kimutatta, milyen kategóriába tartozom. Nahát, mondanom sem kell, a túlsúlyosba kerültem. Elkeserítő! Pedig egy kilót letagadtam. Mégis…
Az sem vígasztalt, hogy három kiló lefogyásával a normális kategóriába kerülhetnék. De ez így nem normális. Most kezdjek el fogyókúrázni? Most, mikor a hétvégén jönnek a sógoromék és szalonnát, meg kolbászt sütünk, meg fröccsözni fogunk?
Elkeserítő volna. A hangulatom még rosszabb lenne!
Nem csak a testemmel van a baj szerintem.
Imádok főzni. Ha család vasárnap összejön, én készítem az ünnepi (vagy nem ünnepi) ebédet. A múltkor töltött paprikát rendeltek a lányok. Mindenki nagyon szereti. Ki akartam tenni magamért. Apait, anyait beleadtam, mégsem sikerült úgy, ahogy szerettem volna. Minden jó volt: a töltelék megfelelően fűszerezve, nem volt se kemény, se puha, a paprika nem ráncosodott. A paradicsomszósz azonban hígra sikerült! Nem lett kellően sűrű. Az íze megfelelő, de híg lett!
A legnagyobb szégyen az volt, hogy a szókimondó Bálint unokám meg is jegyezte, hogy az oviban jobban főznek! Mindenki röhögött, én meg majd’ elsüllyedtem szégyenemben. Még az sem vigasztalt, hogy elfogyott, vacsorára egy szem sem maradt belőle.
Az írás sem megy. Azelőtt minden héten legalább egy verset, egy novellát és egy kisregényt írtam. (No jó, nem minden héten) Most meg nem jut az eszembe semmi…
Az önkormányzathoz kellett egy nyomorult kérvényt megírni, és két órán keresztül tökölődtem vele.
Erről jut eszembe: a szex sem megy úgy igazán mostanában. Nem mondom a heti két alkalom összejön, de míg korábban három- négy pózt is bevetettünk, addig mostanában kedvesem a második után már azt mondja, hogy „maradjunk ennél szívecském!”
De miért?!
Miért van ez! Egyre inkább bántanak a kudarcok, a letargiába kergető megfoghatatlan dolgok, amelyek velem történnek. Nagyon jó lenne már ebből valahogy kikecmeregni!
Persze erre azt mondhatnák, hogy nem kell mindezeket annyira „mellre szívni”.
De én sajnos igenis szívom!
El is sírtam mindezt a kedvesemnek, aki pedig azt mondta, hogy szép vagyok, formás a csípőm, feszes a fenekem, szép barna őzike szemem van, okos vagyok, szellemes és a kukim is szép…
Lehet, hogy neki van igaza?
