Fülledt meleg a délután. Munka után kényelmesen sétálok az orvosi rendelő felé. Mindig a rendelés végére megyek, mert akkora már ritkul a tömeg.
A váróban egy teremtett lélek sincs. Furcsa. Megnézem a rendelési időt. Nem késtem el.
A klórszagú csendben leülök az egyik székre, és a kitett hirdetéseket olvasgatom. Ahogy így nézelődöm, lépések koppanását hallom távolról, a lépcsők irányából, és egyre erősödő szuszogást, fújtatást. Pár másodperc múlva meg is látom a zajok okozóját, egy igen testes, idős asszonyt, aki felém irányítja lépteit. Mivel ő az idősebb, nem várom meg, hogy köszönjön, megelőzve jó napot kívánok. Ez a kedves fogadtatás annyira jólesik a néninek, hogy azonnal letelepedik mellém.
- Csak nem beteg? – mér végig, kétkedő tekintettel.
- Diabétesz. A havi gyógyszeradagomért jöttem. Egyébként, köszönöm, jól vagyok. – felelem megnyugtatásul.
- Ki se nézem magából. Aki beteg, azon látszik. – bólogat mindent tudóan.
- Én jól vagyok, ha tartom a diétát, és szedem a gyógyszereket.
Remélem, ezzel be is fejezzük a társalgást, mert nem szeretek a betegségemről beszélni. A néni viszont nem így gondolja. Hiába próbálok olvasást színelve a prospektusba bújni, csak nem hagyja.
- Régóta cukros?
- Igen.
- A családban van cukorbeteg? Mert hallottam, hogy az öröklődik. Nálunk, hál’Istennek nincs senkinek. Nekem reumám van, meg magas vérnyomásom. De lehet, hogy agydaganatom is, mert sokat fáj a fejem. Magának nem szokott fájni?
- De. Ritkán.
- Tudja, nekem a frontoktól is fáj. Hidegfrontkor a tarkóm tájékán, melegnél meg a fejem búbján. Mire az Aigner Szilárd mondja hogy milyen idő lesz, én addigra már tudom. – kacag fel, élesen, fület bántóan.
- Más baja nincs, csak a cukor? – néz rám átható tekintettel.
- Nincs. – nyugtatom meg.
- Pedig elég sápkórosnak látom. Alacsony a vérnyomása? Az uram akkor néz ki így, ha lent van neki, meg amikor másnapos?
- Nem alacsony. – válaszolom, és egyre csak az órámat nézem, mikor hívnak végre be, hogy megszabaduljak a kérdések özönétől.
- Látom, - néz a hajamra, lekicsinylő pillantással - magának is satnya haja van, mint a lányomnak. Nem is tudom, kitől örökölte, mert az uramnak meg nekem jó dús, erős szálú hajunk van. – és mintegy demonstrálva a mondandóját, hátraveti a fejét, és beletúr ősz tincseibe. - Nem szokott használni rá habokat? A lányom Avonozik. Ő árul ilyeneket. Nem akar tőle venni? Biztosan jó volna magának is.
- Köszönöm, de ezt már megszoktam. – próbálok rámosolyogni, de vicsorgás lesz belőle.
- Hány éves? Ahogy látom, olyan forma, mint a lányom. Ő 50 lesz októberben.
- Én 44, szeptemberben.
- Idősebbnek néz ki. – jelenti ki, mintha én ebből nem értettem volna.
- Van férje? – folytatja a vallatásomat.
Úgy teszek, mintha nagyon olvasnék, és nem hallottam volna a kérdést, hátha békén hagy, de nem tágít.
- Férjnél van? – ismétli meg, s mint egy süket-némának szokás, belebámul egyenesen az arcomba, lassabban kiejtve a szavakat.
- Nem vagyok.
- Elvált? Gyerek van?
- Van. Kettő.
Döbbenet. Mi a fenének válaszolgatok, teljesen kifaggat, mint valami kérdezőbiztos.
- Csak azért kérdeztem, hogy van-e ura, mert akiknek nincs, azok öregszenek gyorsabban.
Na, puff. Most aztán megkaptam.
- Az én fiam is elvált. A felesége csalta. Maguk miért váltak el?
Na, ennél a pontnál betelt a pohár. Az sem érdekel, ha megbántom, de pontot teszek végre a beszélgetésünk végére, hiszen ehhez már tényleg semmi köze.
- Ne tessék haragudni, de erről nem szeretnék beszélni.
Hirtelen csönd lesz. Megbántottan elnéz másfelé. Újból az órámra nézek. Mi van már? Miért nem szólítanak? Egyre türelmetlenebb leszek.
Két perc sem telik el, és mintha misem történt volna, újra felém fordul, és kérdez.
- A környéken lakik? Még soha sem láttam itt.
- Igen, nem messze. – adom meg magam.
- Mit főz vacsorára? Én lecsót. Az uram nagyon szereti. Jó sok hagymával. Maga hogy főzi?
- Én is úgy. – nyögöm ki.
Ha most a doktornő megméri a vérnyomásomat, az egekben lesz. Majd elmesélem, hogy az asszonyság felidegesített az örökös kérdezősködésével, nehogy vérnyomáscsökkentőt is felírjon. Eldöntöm, ha öt percen belül sem szólítanak be, hazamegyek, és majd visszajövök máskor, csakhogy megszabaduljak a nénitől. Öt perc… de hosszú még az is.
Úgy látszik, elege lett a kérdezősködésből, mert vadul elkezd kotorászni a táskájában, és egy mobiltelefont vesz elő. Majd újabb kotorászás, és előkerül a szemüvege is. Lassan bepötyögi a számokat, majd vár. Hallom, ahogy a hívott félnél csörög, majd felveszik.
- Szervusz Icuskám! Hazaértél már? Voltam nálad egy félórája, de még nem voltál otthon.
A választ nem hallom, de nem is akarok odafigyelni.
- Nem unatkoztam. Itt ülök a Soltész doktornő várójában.
Kis csend, amíg hallgatja a hívott fél kérdését.
- Dehogy vagyok beteg. Csak feljöttem egy kicsit beszélgetni. Ma nincs is rendelés, mert a doktornő szabadságon van.
A megdöbbenéstől a szám is eltátom. Ránézek az asszonyra, összevont szemöldökkel.
- Várj egy kicsit. – szól bele a telefonba, és elveszi a fülétől.
- Maga nem tudta? – néz rám olyan szemekkel, mint a ma született bárány. – Lent a bejáratnál ki van írva.
- Nem, nem tudtam. De azért szólhatott volna. – méltatlankodom.
- Azt hittem, maga is csak beszélgetni jött. Én minden héten kétszer jövök ide. Utána megyek a nővéremhez, az Icushoz. – majd visszateszi a füléhez a telefont, és mintha ott sem lennék, folytatja.
- Na, majd mesélek. Ma is jót beszélgettem egy fiatalasszonnyal. Képzeld, cukros… van két gyereke… elvált, mint a …
Nem várom meg, amíg töviről hegyire elmeséli a nővérének mindazt, amit megtudott rólam, hanem 200-as vérnyomással, villámokat szóró szemekkel kutyagolok hazafelé.
