Elég
A rezgés, a lélek, az érzés, a tűz….?
A fiatal pár kézen fogva sétált a százéves fákkal szegélyezett úton. Szótlanul mentek, élvezték a nyárutó kellemesen langyos napsugarait, a gyönyörű park madarainak csivitelését. Elég volt nekik, hogy egymás mellett mehettek, nem akartak többet. Mikor elfáradtak, leültek egy padra, továbbra is hallgatásba burkolózva. Közeledett az este, a lány kicsit megborzongott, kardigánját összehúzta, mire a fiú ügyetlenül közelebb húzódott, átölelte. Most sem szóltak, a gavallér gondoskodásáért cserébe csak egy hálás pillantást kapott. Ritka volt, hogy egymás közelében fáztak, amióta először meglátták egymást, mindig úgy érezték, hogy melegebb, és világosabb van, ha a másik mellett voltak. Igazság szerint ezt ők sem vették észre, egyszerűen jó volt együtt lenni, nyugalom, biztonság, és izgalmas borzongás járta át őket ilyenkor egyszerre. Valahol a tudatuk mélyén bujkált a vágy, a remény, hogy egyszer szerelmük kiteljesedhet, anélkül, hogy tudták volna, hogy mi is hiányzik pontosan. Két egymást tökéletesen kiegészítő lélek, kegyetlen börtönben elzárva, megfosztva az egyesülés gyönyörétől.
A park keskeny ösvényén két alak tűnt fel élénk beszélgetésbe merülve. A fiatalok riadtan néztek fel, tudták, a tilosban járnak, most alighanem szidás következik.
A két közeledő nő közül most a fiatalabb beszélt, hangjából mély kétségbeesés sugárzott.
- Ezt nem gondolhatják komolyan a megyénél sem! A mi intézetünk évek óta sikeresen működik, ráadásul ez az egyetlen koedukált bentlakásos az egész környéken! Mi lesz ezekkel a szerencsétlenekkel? Nem választhatják őket külön!
-Értsd meg, a költségvetés… Egyszerűen nem finanszírozzák tovább!- Az idősebb nő lemondóan legyintett, ő maga is elkeseredett, amikor megtudta, milyen hírt kell közölnie a legnívósabb intézet agilis igazgatónőjével.
- Költségvetés!? Itt emberekről van szó, hát nem érted? Hús-vér emberek! Évek óta hiába próbálom ezt elmagyarázni! Tessék itt vannak például ők.
A padon kuporgó fiatalokhoz lépett, a lány nyakában lógó kis kendővel letörölte kicsurranó nyálát, s egy gyengéd mozdulattal talpra állította őket.
-Menjetek be most már, hűvös van.
Egy pillanatig elmélázva nézett a felszabadultan befelé siető pár után, majd folytatta:
- Julcsi és Péter. Mára már fogalom a szerelmük, mert akármit is mondasz, ez igenis szerelem. Boldogok együtt. Egyiknek sincs családja, akik befogadhatnák, én sem vihetem őket haza a kétszobás lakásba.
- Ugyan már, Kinga!- A minisztérium küldötte türelmetlenül az órájára nézett, majd folytatta.
- Hiszen olyanok, mint a kölyökkutyák. Majd találnak maguknak mást, akivel összevackolhatnak. A lány még beszélni sem tud, csak morog, mint egy kis állat, vagy artikulátlanul üvölt. Ne csinálj ebből ekkora ügyet, kérlek! Lesz majd pszichológus mindegyikkel, megoldják. Most inkább az új feladatoddal foglalkozz! Az intézet, amit vezetni fogsz, tragikus állapotban van, neked kell talpra állítani!
- Rendben.- mondta az igazgatónő kis gondolkodás után.- De legalább Julcsit szeretném vinni magammal az új helyre. Aztán csak találok nekik valamelyik koedukált intézetben helyet később.
Az intézet életéből hátralévő pár hét gyorsan eltelt. Úgy döntöttek, a kevésbé sérülteket beavatják pár nappal a költözés előtt, megpróbálják elmagyarázni nekik, mi is fog történni a következő napokban. Julcsi és Péter nem volt közöttük. Őket különösen óvták, a készülődésből semmit nem érzékeltek. Igazi haditervet dolgoztak ki az intézet munkatársai, akik sejtették, hogy legnehezebb dolguk a népszerű szerelmespárral lesz. Az indulás napján titokban pakolták össze holmijukat, amíg ők a parkban sétáltak. Mire visszaértek, már várta őket a két különböző irányba induló autó. Pár másodpercre engedték el csupán egymás kezét, s mire észbekaptak, távolodtak a biztonságos otthontól, hű szerelmestől könyörtelenül. Mindkét autóba jutott két-két markos legény, akik felkészültek a dühöngésre. Volt is dolguk, nem csak a fiút, de Julcsit is elég volt lefogniuk. A kétségbeesett tombolás azonban meglepően hamar véget ért. Mire városhatáron kívül értek, csönd lett, reménytelen, az egyre gyarapodó kilométereken átnyúló csönd. Csak az értetlen könnycseppek potyogtak megállíthatatlanul.
A megye legmodernebb szociális intézetének igazgatója, Viktor Kálmán, egy hosszú nap végén megpihent kényelmes bőrszékében. Remélte, ma már nem éri több meglepetés, nem szembesül több megoldandó problémával. Nem sokat tétlenkedhetett, a hatalmas íróasztalon megcsörrent a telefon. Kelletlenül felvette, de a vonal másik végéről beleszóló kellemes hang egy pillanatig jobb kedvre derítette. Tóth Kinga volt, aki a pár napja érkezett gondozottak egyike felől érdeklődött. Kálmán hallott már a csinos igazgatónőről, és azt is tudta, hogy az aznap oly sok gondot okozó fiú az ő pártfogásából került hozzá. Elmesélte hát a kálváriáját az orvosokkal, akik nem voltak hajlandók felvenni a kórházba a már felülni is képtelen beteget. Szerintük semmi rendellenesség nem tapasztalható nála, csak gyenge és zavart a helyváltoztatás miatt. Megtudta, hogy Péter barátnője is hasonló állapotban van, bár hozzá még orvost nem hívtak. Megegyeztek abban, hogy továbbra is tartják a kapcsolatot, holnap reggel beszámolnak egymásnak az éjszaka történtekről.
Tóth Kinga nem tudott aludni egy percet sem. Egész éjjel Julcsi ágya szélén ült, néha beszélt hozzá, de leginkább csak fogta a kezét, simogatta a homlokát. Reggel az orvos már csak a fejét csóválta:
- Nem sok élet van már benne. Úgy látom, feladta. Egész egyszerűen nem akar élni. Sürgősen be kell vinnünk a kórházba, amíg nem késő. Gépekkel még életben tarthatjuk.
- Nem, szó sem lehet róla, tudom mit kell tennünk!- élénkült meg Kinga, és már nyúlt is a telefonkagyló után.
- Kálmán? Mi újság?
- Most volt itt az orvos, teljesen lemondott Péterről, azt mondja nem szállítható, nem bírná ki az utat a kórházba. És Julcsi?
- Rosszul van. Még mindig nem érti? Meghalnak egymás nélkül! Oda kell vinnem a lányt! Pár perc múlva itt a mentő, másfél óra múlva ott vagyunk. Tartsanak ki!
Kinga egész úton a lány tekintetét kereste. Az egyre gyengébb beteg csak néha nyitotta ki a szemét, pár másodpercig jobbra-balra pillantott, majd, mint akit fáraszt a látás is, lehunyta. A kutatott tekintetben szinte semmi értelem nem tükröződött, kifejezéstelen, értetlen, üres szembogár tűnt fel időnként a szemhéj rejtekéből.
Vajon mit foghat fel az egészből? Érti, mi történik? Vagy már azt sem hallja, amit az igazgatónő hajtogat neki egy ideje, hogy mennek Péterhez, hamarosan ott lesznek, és akkor minden úgy lesz, mint régen? Tényleg egy kis állat ösztönvilága van csak odabenn, vagy mélyen elrejtve, súlyos béklyó fogságában lakozik az igazi, a megismerhetetlen Julcsi?
Hosszú szünet után nehezen nyílt a fáradt szem, lassan megkereste Kinga tekintetét és összekapcsolódott vele hosszan. A megdöbbent nő most egészen mást látott, mint pár perce, kérdő, esdeklő, beszédes szemeket, amelyekben az előbbi zavartságnak már nyoma sem volt. Mintha egy függönyt húztak volna el, mely eddig eltakart egy titkolt színes világot.
-Mi-… ért?- súgta nagyon halkan, de tisztán, érthetően a lány, aki soha életében nem szólalt meg emberi hangon. Majd kimerülve a hatalmas erőfeszítéstől, lecsukta a szemét, és mély kábulatba esett.
- Elvesztette az eszméletét.- jegyezte meg közömbösen a mentőorvos, aki meglehetősen megsértődött, amikor az igazgatónő átvette az irányítást a mentőben.
- Siessen, érti, siessen!- Kinga két tenyérrel verte a sofőr mögötti ablakot, majd az orvos szigorú pillantásától kísérve csendesen visszaült Julcsi mellé.
Tizenöt perc múlva begördültek a régi kastélyból kialakított szociális intézet udvarába. Kinga kiugrott az autóból, és indult felfelé a hatalmas lépcsőn, amikor egy kuporgó alakba botlott. A férfi tenyerébe hajtott fejét csak egy kicsit emelte meg, éppen, hogy a közeledő nőre nézhessen.
-Kálmán?... Elkéstünk, igaz?
Az igazgató lassan biccentett.
-Mikor?
-Úgy negyedórája.
A két fiatal csak nézett egymásra, szemükben csalódottság, önvád, gyász.
-Most mi legyen?- dugta ki az orvos a fejét a mentőből.
-Megyek.- mondta Kinga, beült Julcsi mellé, megfogta a kezét, és várt. Tudta, nem tehet mást.
***
Egy pillanat múlva már együtt voltak… vagy egy évszázad múlva, ki tudja… nincs idő, és nincs tér...nincs test, ami elválaszt, gátolt értelem, ami távol tart...egység van, örökké tartó, égi egybeolvadás…az anyag már csak energia, a gondolat helyét az érzelem tölti be…itt a vágyott tökéletes boldogság, egész életükben erre vártak, anélkül, hogy tudták volna…mindent megkaptak… mindent…
De a minden túl sok volt… és TÚL KEVÉS… döntöttek egy pillanat alatt… vagy egy évszázad, ki tudja…
***
A szülészet folyosóján az éjszakai fény dereng csak, kórházi fertőtlenítő szaga terjeng, és távoli csecsemősírás hallatszik. Az egyik kórteremből szűrődnek ki az elégedetlen hangok, amiket a benn fekvő anyuka elviselhetetlen ordításnak hall. Meggyötört teste a szülés után pár órával nem akar engedelmeskedni, képtelen felkelni, hogy megnézze, mi van az újszülöttel. Hogyan is várják el ezt tőle, bosszankodik. Végre, mintha közeledne valaki! De a belépő ápoló egy újabb kismamát hoz, és mögötte tolják a babáját is, aki szintén nagyon elégedetlen lehet a világgal, amelybe nemrég született. Most már két csecsemő sír torkaszakadtából a szobában, az újdonsült anyukák kétségbeesett pillantásától kísérve. A nővér gondol egyet, és pár határozott mozdulattal átrendezve a kórtermet, egymás mellé tolja a két sivalkodót. Mintegy varázsütésre csend lesz, a babák megnyugodva szuszognak, mintha egymás közelébe érve biztonságban éreznék magukat. A nővér sietve kifelé indul, még visszanéz, elégedetten megállapítja, hogy a hosszú évek során szerzett tapasztalata segítségével milyen frappáns megoldást talált. Az ajtón kilépve elfogja egy furcsa érzés: a kórteremben mintha világosabb és melegebb lenne, mint amikor belépett.
Mert kell a:
Szem, ami néz
Száj, ami csókol
Kéz, ami érint
Test, ami ég
Szív, ami fáj
-szerelem-
