I.

Hajni sejtette, hogy miért kell a nagyfőnök irodájába mennie. Már összeszedte minden holmiját az íróasztaláról, elköszönt az irodában mindenkitől, egyedül ez az utolsó aktus hiányzott még a fejezet végéről. Tudta, hogy nehéz lesz, az iroda volt szinte az otthona, a kollégái a családja.

Az igazi családját korán elvesztette, kicsi volt még, mikor a szülei meghaltak. Idős nagyszülei nevelték fel, de alig lett nagykorú, mikor ők is elmentek.

Még akkor is az emlékein merengett, mikor kopogtatott az igazgató ajtaján.

Ismerte ezt az ajtót, mint a tenyerét. Hányszor és hányszor állt itt türelmetlenkedve, bosszankodva, lelkesedve vagy épp kétségbeesve, és hányszor hallotta azt a mély, brummogó, tiszteletet parancsoló hangot, amely most is behívta... Nagyon nehéz lesz.

- Szeretnék elbúcsúzni. Már mindent összepakoltam.

Az igazgató ránézett. Szemüvege - mint mindig- az orrára csúszott, s így, deresedő szakállával és hófehér hajával, inkább hasonlított a Télapóra, mint egy tervezőmérnökre.

- Tudod, hogy nem értek veled egyet. Hogyan tudnálak maradásra bírni? - Nehézkesen feltápászkodott, és előjött az íróasztala mögül.

- Sehogy. Te is tudod, hogy sehogy. Oda kell mennem! Látnom kell! Tudod, hogy mennyire fontos ez nekem!

Hajni már százszor végiggondolta, s mindig arra az eredményre jutott, hogy mennie kell. Soha nem vágyott még semmi másra ennyire, mint most erre. A bizonyosságra. A múltra. Az Ő múltjára.

- Akkor sem tartom jó ötletnek. Csak így bele a semmibe. Mit fogsz csinálni? Miből fogsz megélni? Tudod már, hol fogsz egyáltalán lakni?

- Van egy panzió a faluban.

- Egy panzió!

- Ne csináld már! Így is elég nehéz. Kérlek! Érts meg engem, vagy ha nem, legalább fogadd el a döntésem.

Hajni már szinte kiabált. Hosszú, barna haja kibomlott a kontyból, s most rakoncátlan tincsenként ugráltak a nyaka körül.

- Én megértem, de akkor is, így nekivágni...

- Már mindent megérdeklődtem, várni fognak, a szállás már lefoglalva... Dénes bácsi, nem lesz semmi baj.

- Persze! Apádék is ezt mondták. Idefigyelj, ha valami bajod esik, akkor azt soha nem bocsátanám meg magamnak. Pénzed van?

- A legutóbbi jutalékom bőven elég lesz akár egy évig is. Be tudom osztani.

- Minden héten jelentkezel! Ha nem...

- Megígérem!

- És vigyázol magadra...

- Megígérem!

- És nem csinálsz semmi meggondolatlanságot...

- Megígérem!

Hajni elnevette magát. Annyira szerette ezt az embert. Amióta csak az eszét tudta, Dénes bácsi mindig ott volt körülötte. Figyelte, óvta, egyengette az útját. Mikor elvégezte a főiskolát, nem is volt kérdés, hogy a bácsi irodájának fog dolgozni. Három év alatt az egyik legjobb belsőépítésszé nőtte ki magát a cégnél.

- Vigyázz magadra!

A bácsi hosszan megölelte, s Hajni szinte elveszett a karjai között. Még tűsarkú cipőben is majd egy fejjel volt alacsonyabb szinte mindenkinél, s oly törékenynek látszott, hogy nagyobb szeleknél az egész iroda viccelődött vele.

Két hónapja érkezett a levél. Marossolymosról addig még soha nem hallott. A térképen is alig találta meg.

A levélben azt írták, az alvinci levéltárban olyan iratokat és feljegyzéseket találtak, ami azt bizonyítja, hogy a marossolymosi kastély már az 1700-as évek óta a Martonfy család tulajdona volt, egészen a második világháborúig.

Hajni édesanyja Martonfy lány volt, Martonfy Ágnes.

Mivel a járásnak nincs annyi pénze, hogy a kastélyt felújítsa, vagy akár csak a minimális állagmegóvást végrehajtsa, úgy döntöttek, az örökösök nem kárpótlást kapnak, hanem- ha igénylik- visszakerülhet a birtok a tulajdonukba. A családból az egyetlen élő személy Hajni.

Két hónapig gondolkozott rajta, mit tegyen. Tisztában volt vele, hogy nincs, és talán nem is lesz soha annyi pénze, amennyi egy ilyen birtok fenntartásához szükséges, de lemondani mégsem tudott róla. Látnia kell!

Nem tud semmit a múltjáról, és már nincs, aki mesélne róla. Annyira szüksége volt erre, mint egy falat kenyérre. Reménykedett benne, ha majd ott lesz, valahogy megtalálja a módját, hogy megtarthassa. Valamiféle idegenforgalmi hasznosításra gondolt. Nincs más lehetőség.

Hajni először Alvincra utazott. A levéltár egy icipici kis épület volt, összesen talán három teremből állt.

Hamar megtalálták a keresett iratokat. Megsárgult adományozó levél 1703-ból, végrendeletek, örökösödési papírok, és egy anyakönyvi kivonat 1848-ból.

Mindent lefénymásoltatott, majd a dokumentumokat a táskájába süllyesztette. Itt nem akarta elolvasni őket. Majd a panzióban, egyedül, ahol maga lehet a gondolataival.

Nézte az ágyon szétteregetett iratokat. A múlt darabkái. Annyira kézzelfogható most.

Elképzelte őket ahogy éltek, dolgoztak, nevettek, szerettek, szinte maga mellett látta őket.

Az adományozó levelet fogta meg először. Martonfy Gáspár gróf, az 1692-ben tett szolgálataiért megkapta a marossolymosi uradalmat.

1692? Mi a fene történt akkor? Hajni már bánta, hogy olyan kevés ismerete volt Erdélyről.

Emlékezett rá, hogy az utca túloldalán látott egy kis újságost, ahol könyveket is árulnak. Talált is egy kis füzetet Erdély történelméről.

1692...1692... Megvan! 1692 június 5- Nagyvárad visszafoglalása.

Hát ezért kapta. Csatában volt, ezért jutalmazták meg. Hogy előtte kié volt a birtok, arról nincs semmi adat. A legkorábbi információ 1703.

Hajni megilletődve nézte a papírt. Több mint 300 éves. 300 év. Olyan sok. Annyira hosszú idő. Ő azóta az ötödik generáció. Az egyetlen élő ember az egész családból. Olyan hihetetlen.

A végrendeletek formaszövegeknek tetszettek, kivéve egyet. Ez a dokumentum Martonfy Gyula gróf feleségéé, Brazics Katalin grófnőé volt, 1848-ban írták. A végrendelet szerint kisebbik fiát, Imrét kizárta az örökségből, csak életjáradékot kapott.

Hajni meglepődött. Milyen ellentétek vezethettek oda, hogy egy anya kizárja a fiát az örökségből?

Nemsokára megtalálta a választ, mikor megnézte a születési anyakönyvi kivonatot.

Az irat egy bizonyos Szabó Imre nevére lett kiállítva. Anyja neve: Szabó Sára. Apja: Ismeretlen. A dátum: 1848 november 21. A sorok alatt egyetlen szó állt, amire Hajni szíve nagyot dobbant. Fattyú!

Természetesen tudta, mit jelent, de így látva, leírva ez olyan, mint egy bélyeg. Egy lemoshatatlan megjelölés. Egy kisbabának.

Szomorúan továbblapozott. Az irat 1850-ben kiegészítést kapott, melyben az áll, hogy az 1827-ben született Martonfy Imre gróf elismerte apaságát, és nevére vette a gyermeket. Szabó Imréből ifj. Martonfy Imre gróf lett.

Egy házassági levél is volt csatolva a kivonathoz, amelyet a dévai parókián állítottak ki, miszerint 1850 február 2-án ott kötött házasságot Martonfy Imre és Szabó Sára.

Hát ezért. Valószínűleg, ezért tagadták ki ezt a fiút. De ki volt Szabó Sára, hogy ennyire nem akarták?

Hajni végigdőlt az ágyon és elmerengett. Mennyire szerethette ezt a férfit, hogy még azt is vállalta, házasságon kívül szüli meg a gyermekét.



II.



Elszundíthatott, mert arra eszmélt, hogy halkan kopognak a szobája ajtaján. Álmosan nyitott ajtót.

- Elnézést, hogy felébresztettem...

- Nem érdekes...

- Négyre beszéltük meg, hogy találkozunk a panzió előtt...

- Jézusom, mennyi az idő?

- Háromnegyed öt.

- Kérem ne haragudjon... nem tudom, hogy történhetett...

- Semmi baj. Megkérdeztem a portán, hogy megérkezett- e egyáltalán. Egyébként üdvözlöm Déván. Molnár András vagyok. Velem beszélt telefonon.

Hajni csak most nézte meg jobban a férfit. Hatalmas termete szinte betöltötte az ajtónyílást, sűrű, sötétbarna haja és majdnem fekete szeme volt. Látszott, hogy ideje nagy részét a szabadban tölti, bőre sötétbarnára sült.

- Ma már nem érdemes elindulnunk, az út ugyan nem hosszú Marossolymosig, viszont elég rossz minőségű, nem tudunk gyorsan haladni. Mire odaérnénk, már erősen szürkülne, és a kastélyban nincs áram. A biztonság kedvéért lekapcsolták a rendszerről. Egyébként azt holnap reggel el is intézhetnénk indulás előtt. Úgy is beletelik vagy három napba, mire kijön a szerelő.

- Rendben, akkor holnap.

Hajni csalódott volt. Annyira vágyott már látni a kastélyt. Már olyan közel volt. Ez pont olyan érzés, mint karácsonykor a fa alatt. Ott fekszenek az ajándékok az orra előtt, de a vacsora végéig nem nyúlhat hozzájuk.

Reggel korán indultak. Andrásnak igaza volt, a szerelő nem jön ki, csak négy nap múlva.

Ahogy kikanyarodtak a főútra, Hajni egy pici, lapos épületet vett észre. Hatalmas, díszesen faragott kapu nyílt a főutcáról, mögötte szépen gondozott kert, látni lehetett a kutat is a ház mellett. Régi épület lehetett, kirítt a többi ház közül. Emléktábla díszelgett az utca felöli ablaka fölött.

- Mi az az épület?

- Az első iskola Déván. Már nem használják, most múzeum. Meg akarja nézni?

- Lehetne szó arról, hogy tegeződjünk? Nem tehetek róla, de ha magáznak, mindig úgy érzem a nagyihoz beszélnek, nem hozzám.

András elnevette magát. Apró ráncok futottak szét a szeme körül, s ilyenkor még fiatalabbnak látszott harmincöt événél.

- Részemről a szerencse. Rendben. Akkor... szeretnéd megnézni?

- Nyitva van már?

- Akkor van nyitva, amikor akarjuk.

András megint nevetett a lány értetlenkedésén. - Ugyanis nálam vannak a kulcsok. Én vagyok a múzeum igazgatója, idegenvezetője, gondnoka, portása, biztonsági őre. Ja, és a kertésze is.

- És ezért mind külön fizetést kapsz?

- Sajnos nem, fizetés csak a gondnokságért jár.

Hajninak így közelről még jobban tetszett az épület. Érezni lehetett rajta a friss meszelés illatát, a lakkozás csak úgy csillogott a napfényben. A faragott kapunál sokáig időzött.

- Mestermunka. - szólalt meg mögötte András.

- Lehet tudni, hogy ki készítette?

- Sajnos nem. csak annyi bizonyos, hogy itt, Déván készült. Amikor az iskola épült, még Déva is a grófi birtokhoz tartozott, itt épült meg az uradalom iskolája. Mikor Martonfynak adományozták a földet, még nem volt jobbágyiskola. Erdélyben csak 1722-ben fogadták el Mária Terézia Pragmatica Sancio-ját. Rá egy évre már állt az épület. Gáspár gróf haladó gondolkodású ember volt, és az utódok is ebben a szellemiségben nevelkedtek.

- No hiszen. Azt láttam abból a végrendeletből.

- Azért azt ne felejtsük el, hogy akkoriban még más volt a helyzet. Osztályok voltak, és ezeket a különbségeket nem lehetett csak úgy átlépni.

Hajni közelebb lépett az emléktáblához.

- "Épült 1723-ban, gróf Martonfy Gáspár adományából."

Alatta kisebb táblán más felirat látszott:" 1849 február 8-án Bem tábornok idáig vonult vissza csapataival. A harcok során a falu mintegy 200 lakosa életét veszette, köztük az iskola igazgatója, Szabó Mihály is."

Hajni összeráncolta a szemöldökét. Szabó Mihály...

- Igen. Ő volt Szabó Sára édesapja. A Te egyik szépnagyapád.

Hajni szemében könnyek gyűltek. Itt éltek. Itt tanított az egyik őse. Meghatódva simogatta meg a kicsi ház falát.

- Olyan furcsa, Te többet tudsz a családomról, mint én.

- Hát kérdezz! Amit csak tudok, mindent elmesélek.

- Talán bent...

- Ami az övék volt? Sajnos nem. A 49-es harcok porig égettek itt mindent. Amit akkor nem pusztítottak el, arról gondoskodott a második világháború. A ház is félig rekonstrukció. Berendezési tárgy semmi nem maradt. Ami iratot találtunk, az mind az alvinci levéltárban van.

Hajni szomorúan megfordult.

- Akkor most ne menjünk be. Majd később. Menjünk inkább a kastélyhoz. Ott több esélyem van?

András megvakarta a tarkóját. Sokáig fürkészte a lány arcát.

- Nem tudom. Komolyan. Ott már évek óta nem jártam. A háború után használták ugyan, de csak az istállót meg a csűrt. Az épület azóta lakatlan. És elméletileg le van zárva, de tudod, hogy van ez...

- Annyira szeretnék találni valamit! Bármit!

- Ennyire fontos?

- Igen! És még csak meg sem tudom magyarázni, hogy miért. Talán a családom miatt.

- Miért? Mi van a...

- Nincsenek. Nincs senki rokonom. Anyuék meghaltak, mikor öt éves voltam, a nagyiék, mikor tizennyolc lettem.

- Ne haragudj, nem akartam tapintatlan lenni.

- Nem voltál az.

Lassan visszasétáltak az autóhoz. Hajni habozva fogta meg a kilincset.

- Tudod az a furcsa, hogy ezekről eddig nem beszéltem senkinek. Neked valahogy el kellett mondanom. Eddig mindenki kinevetett, milyen görcsösen kutatom a múltam. Szinte megszállottként.

- Megértelek. Nekem ez a szenvedélyem. Ezért lettem történész.

III.



Úton a kastély felé mindketten a gondolataikba merültek. Hajni nézte a csodálatos hegyvidéket, a vad zúgókat, a meredek szakadékokat. Gyönyörűnek találta a tájat.

- Messze vagyunk még?

- Már nem. Öt perc és ott vagyunk.

- A kastély közel van a faluhoz?

- Gyalog? Nincs. Úgy négy kilóméter. Azt hiszem be kell majd szerezned egy kocsit. Én még a héten ráérek, de utána már nem. Sajnos.

Az útkereszteződéshez ért. Egyenesen a faluba vitt tovább, jobbra pedig egy földút vezetett a házhoz. Elég hepehupás volt, a gaz is benőtte a régi keréknyomokat, látszott, hogy rég nem járt erre senki.

- Megállnál? Szeretnék gyalog odamenni.

- Ez is egy kis szentimentális bolondság? - András nevetett. - Menjünk, ha úgy akarod.

Hajninak még a lélegzete is elállt. Nem erre számított, mikor elképzelte álmaiban.

- Hatalmas. - csak ennyit tudott kinyögni. - Nem... nem gondoltam volna, hogy ekkora. Ez hatalmas.

- Hát igen, az egyik legnagyobb a megyében.

- Mekko... mekkora? Te jó ég!

- A mostani beépített alapterülete- amibe a télikert is beleszámít- úgy 570 m2.

- Mindig így nézett ki?

- Nem. Átépítették 1850 körül. De a múzeumban megvannak- azt hiszem- a régi alaprajzok is. Vagy a levéltárban. Meg tudod nézni. Úgy is kelleni fognak, ha fel akarod újítani.

- Egyszer... majd... De ahhoz rengeteg pénz kéne.

- Nem hinném. Kis beruházás...

- Mennyire kicsi? Négyezer éven át a fizetésem?

- Nem, dehogy! Csak egy símaszk... riasztópisztoly...

Hajni annyira belefeledkezett a látványba, hogy hirtelen nem is fogta fel, mit mondott a másik. Pár másodpercig döbbenten bámult, s csak akkor kapcsolt, mikor András már hangosan nevetett rajta.

- Azért az jó hír, hogy a saját vicceidet legalább Te mulatságosnak tartod. - Hajni ráöltötte a nyelvét a férfira.

- Be tudunk menni, nem életveszélyes. De a legelső, amit rendbe kell hozatni majd, az a tető. Be is ázik néhány szoba.

Odaértek a bejárathoz. A lépcsősort gyönyörűszép timpanonos portikusz emelte ki. A bejárattól jobbra is, balra is 10-10 ablak látszott. Az épület tökéletes téglalap formáját csak a hozzáépített télikert törte meg. A csűr és az istálló a ház mögött állt, kikövezett út vezetett hozzájuk. A kastély hátsó homlokzatán látszódtak a pinceablakok, ami a terület enyhe lejtése miatt elölről rejtve maradt.

Hajni lassan belépett András után. Közelebbről nézve látszódott, mennyire tönkrement minden az évtizedek alatt, amíg hozzá sem nyúltak. A timpanon oszlopai kivétel nélkül mind elrepedtek, ahogy a külső lépcsősor is. Innen- onnan még a márványborítás is hiányzott. A vakolat méternyi szakaszokon lehullott, és az ablaktáblák nagy része is leszakadt. Ami nem tűnt el, azt néhány helyen egyetlen szál zsanér tartotta. Az ablaküvegek mindenhol ki voltak törve, de volt ahonnan még az ablakkeret is hiányzott.

A négy kémény közül az egyik megroggyant, és a tetőcserepek is elég foghíjasak voltak. A télikert már csak nyomokban volt fellelhető, teljesen benőtte a gaz. A hátsó bejárat mellett szinte virágzott a salétrom a falon.

Bent sem volt jobb a helyzet. A vakolat ott is potyogott, néhol még a födémgerenda is látszott. Egy- két helyiségben volt némi parketta - maradvány, de nagyrészt hiányzott a padlóburkolat.

Az ajtófélfák mind roncsolódtak, eredeti színüket még kikövetkeztetni sem lehetett. A gyönyörű kétszárnyas ajtókból is csak egyetlen pár maradt úgy - ahogy épségben. Ezen látszott milyen csodálatos faragványok díszítették egykoron.

Hajni alvajáróként bolyongott a romos termekben. Nem a pusztulást érzékelte maga körül, hanem lelki szemei előtt egy olyan csodaszép világ jelent meg, mint amilyen régen lehetett itt. Látta a különleges, intarziás bútorokat, a fáradt- csontszínű klöpli függönyöket, a nehéz brokátokat, a míves gyertyatartókat, az ezüstdíszeket, a megsárgult csipkevállakat a túltömött dívány háttámláján.

A falon végighúzva a kezét, nem a penészes vakolatot érezte, hanem az élénkszínű selyemtapétát, miközben lába alatt nyikorgott a frissen viaszolt fa parketta. Egy másik világba lépett.

- Khm... nos... mit szólsz?

András hangja hirtelen visszarántotta a valóságba. Csillogó szemekkel nézett rá.

- Ez csodás Nem is tudok mit mondani. Ez csodálatos.

- Jelen állapotban lakhatatlan.

- Ünneprontó!

- Még ahhoz is hónapok kellenének, hogy pár szobát úgy - ahogy rendbe lehessen hozni.

- Szerinted az mennyibe kerülne?

- Forintban? Biztosan több mint kétmillió.

- Összesen nincs annyi pénzem.

Hajni bánatosan körülnézett. Olyan csodálatos ez a hely. Itt akart maradni.

- Szerinted... ha csak egy szobát hozunk rendbe? Ha én magam is dolgozok?

- És hol fürdenél? Hol főznél? Ez őrültség!

- NEM AZ! Csak azt mond meg, nem fog a fejemre szakadni a ház?

- Nem, azt nem. De azért meg kell nézetni egy szakemberrel. és a cserépkályhákat is. Az a szárny, ahol a kémény megroggyant, szóba sem jöhet.

- Azt én is tudom. Keresünk egy olyat, ami nem ázik be, és ép a kályhája.

- Makacs vagy. Mondták már?

- Gondolod? Én még nem vettem észre.

A hátsó bejáraton át kiléptek a kertbe. Teljesen elvadult, mindent ellepett a gaz. Néhány rózsabokor még vegetált, de már nem látszottak az ágyások, a kerti utacskák. Egy kis facsoport mögött régi szökőkút maradványai árválkodtak.

- Nagyon szép lehetett régen. Bárcsak láthattam volna.

- Láthatod, mert van egy régi fotó a múzeumban, a két háború között készült.

- Akkor még lakták a kastélyt?

- Igen. Akkor még igen. A harmincas évek elején mentek el innen.

- Az én családom lakott itt?

- Persze. Máskülönben nem lehetnél itt. Elég furcsa történet a távozásuk.

- Meséld el kérlek!

- Én sem tudok sokat. Az akkori Martonfy gróf - Isten nyugosztalja- igen nagy lump volt. Fűvel- fával csalta a feleségét, lóversenyre, kaszinóba járt, olyan mulatságokat rendezett, hogy még három megyével arrébb is híre volt. Egyszer addig kártyázott a cimboráival, hogy mindenét elkártyázta.

- Mindenét?

- Mindenét! De ne minden pénzére gondolj. Még a gatyáját is lehúzták róla.

- Ez komoly?

- Hidd el! Tényleg ez történt. A baj csak az volt, hogy azt hitte, ha újra kártyázik, vissza tudja szerezni a birtokot. Csak épp nem volt mit megtegyen tétnek.

- És mit csinált?

- Hát... amit minden férfiember tenne ilyenkor. Feltette tétnek az üknagyanyád.

- Mi???

- Ő volt a tét. És persze vesztett.

- És mi történt? Elengedte a férfival a feleségét, aki megnyerte?

- NNNa, azt azért nem. Állítólag leszúrta az illetőt. Ezért is kellett elmenekülnie. Hogy a birtok miért nem került át a megölt ember családjához, azt nem tudom. A telekkönyvbe nincs más bejegyezve.

Hajni tátott szájjal hallgatta. Szép. Még gyilkos is volt a felmenői között?

- Ez biztos? Biztos, hogy így történt?

- Azt beszélik... Hogy az ükpapi szimplán csalta-e az üknagyit, vagy tényleg elkártyázta... ezt nem lehet tudni. A tény annyi, hogy leszúrta azt az embert.

- Nem akarták elítélni?

- Viccelsz? Gróf volt... csak megkérték, hogy fáradjon arrébb egy országhatárnyit. Azért nem lehetett nagy élmény egy szál bőrönddel meg a családdal menekülni. A nagypapád hová valósi? Mit mondott?

- Kecskeméti.

- Akkor oda mentek. Arról én már nem tudtam. Itt soha többet nem jártak.

A lány hitetlenkedve ingatta a fejét. A nagyszülei neki ezt soha nem mesélték el. Pedig a nagypapának tudnia kellett róla. A harmincas években már a tízes éveiben járt. Ezek szerint itt született. Hajni ezt sem tudta.

- Gyere, menjünk vissza a házba. Nagyon meleg lett idekint.

Bent kellemes hűvös fogadta őket.

- Ide aztán nem kell légkondi. - nevetett a lány.

- Hát nem. Régen még tudtak építkezni.

- Mennyi szoba van a kastélyban?

- Nyolc nagy lakószoba, egy bálterem, két fürdőhelyiség, két szalon, egy dolgozó, egy ebédlő, egy konyha és öt cselédszoba. Azok manzárdszobák. Meg lent a pince. Majdnem az egész épület alá van pincézve.

- Ennyi szoba közül csak találunk egy olyat, ami nekem jó lenne.

- De még a fürdőszobát is meg kell csináltatni. Meg a konyhát. Lesz dolog elég. Ráadásul olyan szobát kéne találni, ami nem a fürdőtől a legtávolabb eső rész.

Jó lenne az ablakokat is legalább beüvegeztetni mindenhol, mert máskülönben a kertet fogod fűteni.

- Jaj, ne sorold tovább. Bele sem merek gondolni.

- Pedig, ha maradni akarsz, ezeket jól át kell gondolni.

Hajni körülnézett. Nem tudna innen elmenni. Alig pár órája van itt, de úgy érezte, mindig ide tartozott. Hazaért.

- Maradok!

András elismerően bólintott. Van benne spiritusz, nem is kevés. Ez kedvére való volt. Nagyon is kedvére való.





IV.

- Visszavinnél a múzeumba?

- Szeretnéd látni a fényképeket?

- Több is van?

- Van. Sőt szerencséd is van.

- Amennyiben?

- A szomszédban lakik egy igen figyelemreméltó hölgy. Ha van kedve beszélgetni- márpedig arra mindig kapható, ahogy én ismerem- többet is megtudhatunk dédnagyapádékról. Náluk szolgált.

- Mennyi idős most?

- Jócskán elmúlt kilencven. Még gyerek volt, mikor a kastélyhoz került. Szobalány volt.

Minden múzeumnak van egy jellegzetes illata. A por, az idő, az elmúlás illata ez, s Hajni valahogy ismerősen kedvesnek találta.

A fotósorozat az egyik sarokban volt kiállítva. Valamiféle mulatság lehetett, a kertet gyönyörűen feldíszítették. A szökőkút a régi fényében pompázott, még a megsárgult papíron is tündöklött a márványborítás. Az egyik képen, a pergolák árnyékában egy csodaszép asszony állt. Egyik kezét a kút peremén pihentette, másik kezében elegáns kistáskát tartott. Haja a kor divatjának megfelelően rövid, ondolált, s bár a színét nem lehetett megállapítani, Hajni mégis tudta, olyan mint az övé. A legfeltűnőbb a szeme volt. Izzó szénként ragyogott a képen, s bár arcán nem látszott mosoly, a szeme vidáman csillogott. Hajni nézte, nézte, nem tudta levenni róla a szemét.

- Ő volt a dédnagymamám?

- Igen Ő. Erzsébetnek hívták. - András összehúzta a szemöldökét. - Tényleg! Kecskemét mellett született. Hát persze! Logikus, hogy oda mentek.

- Nagyon szépasszony volt.

- Hasonlítasz rá egy kicsit.

- Kicsit.

Pár másodpercig álltak még a kép előtt, majd Hajni megfordult.

- Szerinted elmehetünk a szomszédodhoz? Nincs még késő?

- Nincs. De hová rohansz? Holnap is lesz nap.

- Olyan türelmetlen vagyok. Mindent tudni akarok.

- Hát, ha mindent nem is, de néhány pletykát biztosan hallani fogunk. Gyerek volt, amikor odakerült.

A néni nagyon örült váratlan látogatóinak. Töpörödött kis öregasszony volt, hófehér haját kendő fedte. Még a nyári kánikulában is több réteg ruhát hordott, öreg csontjai nem érezték már a meleget. Egykor dolgos, erős keze most reszketegen feküdt az ölében, nem engedelmeskedett az akaratnak. Szemeit szürke hályog borította, nem látta már tisztán a körülötte lévőket. Reszelős kis hangján rengeteg mulatságos történetet mesélt a falu lakóiról, Hajninak egy fél órán belül a könnyei is potyogtak. András sem maradt ki a pletykaáradatból. Hajni részletesen megtudta, hogyan fordult meg, mi volt az első szava, mit tört el először, és, hogy mennyi lányt akart feleségül venni az oviban.

- Mesélne nekem a kastélyról? A dédszüleimről?

- Hát furcsa idők vóttak azok aranyoskám. Néha hallottam amikó az Úr meg az Asszonyom veszekedtek egymással, de olyan csúfságot, ami megesett velük, olyat még nem látott a világ.

- A gyilkosságra gondol?

- Mi másra aranyoskám. Nem vótt ám szokás, ho az uraságok csak úgye gyilkolásszák egymást. A béreslegínyek, az más. De, ho egy uraság...

- Tetszik tudni mi történt?

- Hát mesíttek a népek mindenfélét. Én ugyan szobalány vóttam a kastélyban, de nem elöttünk zajlottak ezek a dógok.

- És miket meséltek?

- Hát az Úrnak vóttak adósságai, nem is kevés, úgy beszíttik. Eccő osztán úgy nekifeküttek a mulatozásnak, meg a kártyázásnak, ho reggelire mán elúszott a birtok is. Osztán vótt nagy sírás, az Asszonyom átkozta az urát, meg a cimboráit rendessen. De az Úr e, mint aki megveszekedett, másnap este újra kártyázni ütt, hátha megfordúna a szerencséje. De nem fordútt meg. Én osztat nem tudom, asszonyomat is fetette-é, csak a kiabállását hallottuk, mikó mán az Úr átkozta a csaló cimboráit. Csalást emlegetett. Akkó lett a csetepaté, egymásnak estek ezek a népek, s ho nem, az egyik uraság a főddön maradt. Amikó kigyött a Jegyző úr, mindenik az Úrra vallott. Ho Ű szúrt. Jegyző uram vakargatta a fejit erűssen. Oszt úgy ódotta meg a dógot, ho Asszonyoméknak azonna menniük ke. Nem is gyühetnek vissza. Mi is ríttunk, Űk is ríttak, mikó elindúttak, de nem vót mit tenni, egy szál csomagocskával kellett nekiindúnni az iccakának.

- És mi lett a holmijukkal? A bútorokkal?

- Hát aranyoskám, azokat széthordták a környékbéli uraságok. Mindenik gyött, ho Üneki is, meg a másiknak is tartozott az Úr, ezért eviszik ezt meg azt.

- Mindent elvittek?

- Amit csak tuttak, igen.- A néni szeme huncutul csillogott. Hajni csak nagy sokára értette meg a szavak mögött a lényeget.

- Miért? Volt valami amit nem tudtak?

- Oszt beszítték akkó a népek, ho jó pár dógot elrejtettek Asszonyomék, amit nem tuttak vóna eviseni, ho a gyüttmentekí legyen.

Hajni izgatottan hajolt előre a székben.

- És nem tudja véletlen hová?

- Hátt tudnyi éppen nem tudom, de akkó íccaka a kastélyt nem hatták el, csak a Jegyző urammal. Akkó meg mán végleg.

- Tehát, ha bármit elrejtettek, azt a kastélyon belül kell keresni?

András nem akarta, hogy a lány hiú ábrándokat kergessen.

- Figyelj! Az a ház rengetegszer át lett már kutatva. A háború alatt csapatok laktak benne. Én magam is átfésültem párszor, az építészek is megnézték. Senki nem talált semmit. Ha lett volna valami is, gondolhatod, hogy nem verik nagydobra.

Gyalog sétáltak vissza a panzióhoz. Mindketten a hallottakon rágódtak.

- Át fogom kutatni az egészet.

- De nem fogsz elkeseredni, ha nem találsz semmit?! Kérlek ne éld bele magad. Nagyon nehéz dolgunk lesz. Hatalmas az a ház.

- Dolgunk?- Hajni elvigyorodott. - Ez azt jelenti, hogy nem kell egyedül csúsznom - másznom?

- Mondtam, hogy a héten még ráérek. Ennyi idő alatt csak rájössz, hogy hiábavaló a kutakodás.

- Ne reménykedj. Tényleg! Van fémdetektorod?- Hajni jót derült András értetlen arcán.

- Fém... nem... eddig még nem volt rá szükségem. De majd körülnézek anyukám stafírungjában, hátha kallódik ott egy- kettő. Ha meg nincs, majd veszünk. Az mindig jól jön egy háztartásban.

- Hajni! Már harmadik napja túrjuk ezt a romhalmazt. Mikor adod végre fel?

- Majd ha megtalálom, amit keresek.

- De nincs...

- De van! Te is hallottad!

- Könyörgöm! Az a néni vígan elmúlt kilencven. Annak is örülni kell, ha nem kever össze a saját unokájával engem.

- Te még azt nem tudhatod. Még rólad is kiderülhet bármi. Ez után a ház után a tiéteket öt perc alatt lebontom. Találhatunk ott is valamit.

András felmordult, és játékosan Hajnihoz vágta a törülközőt, amit a kezében tartott.

- Majd megmondom én, mit bontasz le. Kutatgasd csak a saját famíliádat. Az enyémnek az is sok, ami eddig kiderült róla.

- Nocsak- nocsak. Csak nem Ti vagytok a környék haramiái?

András nevetve a lány után vetődött, de hajni gyorsabb volt nála, így csak azt érte el, hogy felborította a szerszámosládát. A kalapácsok, vésők, csavarhúzók szanaszét repültek az előszobakövön, meg sem állva a konyha faláig. Az egyik csavarhúzó- ahogy nekiütődött a kőnek- nem csilingelő hangot adott, hanem tompán, fémesen kongott. András felemelte a kezét, csendre intve a lányt. A csavarhúzóhoz lépett, és a dereka magasságából újra ráejtette a kőre. Tompán koppant. Hajni izgatottan nézett Andrásra, nem mert megszólalni. A férfi egy kiskalapáccsal végigkopogtatta a területet, és egy kb. méterszer - méteres részen mintha lett volna valami a padló alatt. Óvatosan felfeszegették a burkolatot, s lassanként feltárult előttük egy fa csapóajtó. Körülötte szép, intarziás parketta látszódott.

- Ezt valaki utólag kövezte le.

Hajni izgatottan tördelte a kezét.

- Szerinted mi van alatta? Valami titkos szoba?

- Nem hiszem. Az alaprajzon nincs semmi ilyesmi.

- Ha titkos szoba, akkor valószínű nem rajzolják az alaprajzra, mert onnantól kezdve nem titkos.

- Ja, bocs. Igazad van. Te vagy a konspirációk nagymestere.

- Nyisd ki gyorsan. Meghalok a kíváncsiságtól.

- De nem sikítasz, ha egy csontvázat találunk benne!?

- Jaj, ne idétlenkedj. Minden ősöm megvan. Megszámoltam őket a temetőben.

- A titkos síroknak az a lényege, hogy a létszámfeletti ősöket tüntessék el benne.

- De nem az előcsarnok padlójában.

- Aha. Hát ezt sem tudtam.

- Nyugi! A Te titkos sírodat úgy elrejtem, hogy senki sem fog rátalálni.

- Majd jól eldugom a kalapácsot a zsebemben, és a fémdetektorral megtalálnak.

- Ne reménykedj! Rajtad az már nem fog segíteni. Na nyissuk már ki.

- Kéne egy emelő, ez mással nem fog menni.

Találtak egy pajszerfélét a csűrben, András azzal kezdte feszegetni a csapóajtót. A fa ugyan teljesen korhadt volt, de a vasalás jól tartotta magát, így beletelt pár percbe, mire az ajtó recsegve- ropogva emelkedni kezdett.

- Ez nem egy titkos szoba. Csak egy üreg.

Hajni a résen kukucskált befelé a zseblámpával.

- Mit... látsz?- kérdezte a férfi szuszogva.

- Két ládát. Egy nagyon kicsit, és egy nagyobb utazóláda féleséget. Valahogy át kéne lendíteni ezt a vacakot.

Hajni András mellé lépett, és így kettejüknek már sikerült teljesen kinyitni az ajtót.

A pici láda tipikusan ékszeres ládikának látszott, a másik alig volt nagyobb egy mostani bőröndnél. András fél kézzel kiemelte a kisebbiket az üregből, de a nagyobbat alig bírták megmozdítani.

- Jó lenne úgy kinyitni, hogy ne nagyon essen kár bennük. Vigyük a múzeumba őket, ott vannak megfelelő szerszámaim.

A nehezebbet próbálták először. Viszonylag nagy lakat volt rajta, így azt hamar levágták róla. Hajni remegő kézzel nyitotta fel a fedelét.

A ládából egy, egykor gyönyörű szép, mára megsárgult selyemruha került elő. Hatalmas uszálya alá volt hajtogatva, nyakán és kézelőjén nagyon finom kidolgozású csipke díszítette. A láda alján volt még egy míves ezüsttükör és egy borostyánnal díszített ezüst fésű is. A fésűhöz, egy két méter hosszú fátylat erősítettek, ami szép fehér színét már rég sötétszürkére váltotta. Szegélyét apró pici gyöngyöcskék díszítették.

- Milyen ruha ez? - kérdezte a lány remegő hangon.

- Ez egy menyasszonyi ruha. És ahogy elnézem az állapotát, több száz éves lehet.

Hajni felállt, magához szorította a ruhát.

- Ez csodaszép!

- Igen az! De ezt még nem viselte senki.

- Honnan veszed?

- Nézd meg a fűző bújtatóját. Ha egyetlen egyszer is viselték volna, ott a hímzések sérülnek. Óhatatlanul. És azt nagyon helyreállítani sem lehet, csak mostani gépekkel. Ez a ruha pedig kézzel készült.

- Szerinted helyre lehet még hozni?

- Szerintem igen. Úgy látom nem sérült. Bár... nem tudom, az eredeti színét visszanyeri- e valaha. Az viszont szerencse, hogy nincs megrágva sehol.

András a másik ládát vette maga elé, és percek alatt kinyitotta azt is.

Ebben a ládában egy gyönyörű nyakláncot találtak, kinyitható medál lógott rajta, egy borostyán- szemes rózsafűzért, egy smaragdköves gyűrűt és két, zöld bársonnyal bevont kis könyvecskét.

Hajni óvatosan kinyitotta a medált. Egy nagyon jóképű, barna hajú, barna szemű férfi arcképe volt belefestve. A medál hátoldalára egy rövid kis szócskát véstek, dátummal és egy monogrammal.

- "Örökké"- 1818-M.S.

Hajni kétszer is elolvasta a monogrammot.

- Ki lehet az az "M.S."?

- Nézd, a könyvekre nem ez van írva. Oda "B.K."-t hímeztek.

- Most sokkal okosabb lettem.

- Várj! Itt a családfátok, amit a levéltárban adtak. - András kutatni kezdett az íróasztalán. A lány kikapta a kezéből a lapot.

- 1818...1818... Nézd csak... Jézusom!- Hajni értetlenül meredt a papírra. - Itt valamit elírtak. 1818-ban volt Martonfy Gyula gróf és Brazics Katalin grófkisasszony esküvője. De akkor nem "S."-nek kéne ott lennie, hanem "Gy."-nek. De ki az az "S."?

András kivette a papírt a kezéből. Hosszan nézegette, újjával követve a neveket, majd egyszer csak megállt a kutatásban, Hajnira nézett.

- Megtaláltam. Sándor. Martonfy Sándor. Gyula testvérbátyja.

- De akkor...- Hajni eltátotta a száját. - Nem vette el. Nem vette feleségül. Ezért nem hordta senki ezt a ruhát.

- Az Ő neve alatt nincs folytatás. Nem nősült meg soha.

- Meghalt?

- Nem. Nagyon sokáig, 1869-ig élt. Talán a naplóból több derül ki.

- Ezek naplók?

- Szerintem Katalin grófnő naplói.

Hajni nézegette a két kis könyvecskét.

- Itt valami nem stimmel. A szomszédnéni nem erről beszélt.

András hatalmasat sóhajtott.

- Ezt nem hiszem el. Kutatni jöttél? Kutattunk! Találni akartál valamit? Találtunk! Régit akartál? Baromi régit találtunk. Akkor most mi a gond?

- Az, hogy szerintem a dédszüleim erről nem tudtak. Ezek a holmik több száz éve itt hevernek.

András megtörölte izzadó homlokát.

- Mondasz valamit.

- Menjünk vissza.

- Ki van zárva!

Hajni durcásan csücsörített, ártatlanul pislogott, de a férfit ez sem hatotta meg.

- Nézd már meg mennyi az idő! Mire visszaérnénk, sötét lenne. Piszkos vagyok, éhes vagyok, fáradt vagyok... nincs az a családtagod, akiért visszamennék.

Hajni a kiadós vacsora után fáradtan ment fel a szobába. Ágyába vackolódva elővette a naplókat. Nézte- nézte a gyönyörűen megrajzolt, félredöntött betűket, a nagyon ritka, orgonaszínű tintát, s hozzákezdett az olvasáshoz...



V.



1817 december.



- Kisasszonkám! Kisasszonkám! Sietni kell. Apjaura már lent van a szánnál.

- Jövök már Maris. Csak nem találom a vállprémem.

Katalin felkapta kalapját, eligazgatta szőke, fürtös haját, s a tükör elött megállt egy pillanatra. Kifogástalan alakjára rásímult utazókabátja, karcsú dereka így sem látszott vastagnak. Arca kipirosodott az izgalomtól, s így még gyönyörűbb volt.

- Már kikészítettem lent kisasszonkám. Gyorsan, gyorsan! Apjaura még dél elött el akar indulni, nem szeret sötétben átkelni a hágón.

- Maris, mindenre legyen gondod, míg nem vagyok itthon. Lunát gondozd megfelelően. Naponta fésüld is meg.

Luna, a rémségesen elhízott és elkényeztetett perzsacica most is ott dorombolt a szófán, nevének hallatára épp csak oldalra hemperedett, de meg nem mozdult volna a világ minden kincséért sem.

Katalin gyorsan megdögönyözte, s már futott is ki a szobájából, nehogy tovább várakoztassa a szüleit.

De nem csak a szülei miatt rohant. Repdeső szíve is vitte, vágyakozott Marossolymosra. Elmélázva nézte a tájat, alig vette észre az erdők szépségét. A tél derekán volt a legszebb a Fehér-Kőrös, mögötte fennségesen magasodott a Zarándi hágó. A hágó mögött pedig Marossolymos...

Alig egy hónappal ezelött már jártak Martonfyéknál, s úgy volt, maradnak karácsonyig, de apjának üzleti ügyek miatt vissza kellett mennie Nagyszalontára. Katalin éveknek érezte ezt a pár hetet. Nagyon hiányzott neki Sándor, s most boldogan, hatalmas várakozással telve nézett az ünnepek elé. Az ünnepek...

Élete legfontosabb napja lesz az idei karácsony. Hallotta, amint az apja és az idős Martonfy gróf arról beszélnek, milyen előnyökkel járna, ha a két család szorosabb kapcsolatra lépne egymással. Hát... részéről ennek nincs akadálya. S tudta, Sándor részéről sem, hiszen a múlt hónapban igen nyilvánvalóan tudomására hozta, kedveli társaságát. De meg kell mondania Sándornak, az esküvővel nem várhatnak túl sokáig, mert vonzalmuk pár héten belül már látszódni fog Katalinon. S hiába szereti Őt annyira az apja, hiába lett eldöntve a házasságuk, szinte biztos, hogy kitekernék a nyakát.

És, hát Katalin fényes esküvőre is vágyott, hatalmas vendégsereggel, amit nagy pocakkal nem tehetnének. Akkor csak valami kis eldugott kápolnában esküdhetnének, két tanuval, s örökre szóbeszéd lenne, mennyi időre is született az ifjú gróf? Mert fiú lesz, ezt Katalin nagyon jól tudta. Fia lesz. Anyának ennél szebb dicsősége nem lehet.

Helyette is fiút vártak, s bár az apja rajongásig imádta, Katalin látta a szemében azt a pici kis fájdalmat,ami akkor jött elő, ha fiúgyermek közelében volt.

- Sándor... Gyula, hol a csudában vagytok?- Az öreg Martonfy gróf lassan bicegett a könyvtár felé.- Mindjárt itt vannak a Brazicsék. Azt akarom, hogy Ti is itt legyetek, amikor megérkeznek!

Az öreg gróffal nem lehetett ellenkezni. Ebben a családban parancs az Ő szava, és jaj annak, aki nem teljesíti azonnal.

- Sándor, Te gyere a dolgozószobámba, beszédem van veled.

Sándor és Gyula összenézett a kis szalonban. Ott szoktak olvasni délutánonként.

A két fiú le sem tagadhatta volna, hogy testvérek. Mindkettő sötétbarna hajú, fekete szemük csak úgy izzik, magasak, mint anyjuk, s makacsságuk, akaratosságuk sem marad el apjukétól.

- Már megint mit csináltál?- kérdezte bátyjától Gyula.

- Én... semmit. Esküszöm!

- Pedig akkor ordított így utoljára, mikor a barátaiddal szétvertétek az alvinci kocsmát.

- Az Déván volt, nem Alvincon.- mordult föl Sándor.

- Jaj, elnézést. Már nem tudom pontosan követni a baklövéseidet.

- Csak ezek a Brazicsék ne jönnének...

- Pedig Katinka is jön...

- Hát ez az!

- No, csak nem szerettél ki belőle?

- Ugyan már! Bele sem szerettem.

- Nekem nem úgy tűnt! Oh Katinka... Drága Katinka... Én nem tudok Maga nélkül élni...- énekelte Gyula elváltoztatott hangon. A válasz nem késett sokáig, egy hatalmas virágváza landolt mögötte a padlón.

- Még dobni sem tudsz. - nevette ki bátyját Gyula. - Szerintem siess, mert megnyúz.

Sándor lassan közelített apja dolgozószobája felé. Mindig gyomorgörcse volt, ha hivatta az apja, de most a szokásosnál is erősebben kínozta a fájdalom.

- Hívott apám. - lépett be halkan az ajtón.

- Tedd be magad mögött. - szólt rá az apja. - Beszédem van veled.

Sándor nem ült le. Vizes tenyerét a háta mögött összekulcsolta, szálfa egyenesen állt az apja előtt.

- Tudod, hogy ma jönnek a Brazicsék. Mihállyal én sokat beszélgettem az elmúlt időben, s megállapodtunk, Katinka és Te összeházasodtok.

A fiú nagyot nézett. Hát erre nem volt felkészülve. Ő és a házasság... Tudta jól, hogy ez egyszer bekövetkezik, de most... még élvezni akarta az életét. S ez nagyon is jó élet volt- feleség nélkül. Elég volt az apja fejmosását végighallgatni, nem hiányzott a nyakára még egy nyivákoló nőszemély is. Ráadásul pont Katinka. Unaloműzésre nem volt rossz, na de feleségnek? Abból már nem kért.

- Apám, én...

- Úgy láttam nagyon jól kijöttetek Katinkával. Szép, engedelmes lány, jó Martonfy feleség válik belőle.

- De nem nekem apám. - szólt halkan Sándor. Még a nyakát is behúzta, önkéntelenül.

- Karácsonykor be is je...- az öreg Menyhért gróf megakadt a mondandójában, mikor meghallotta a fiú válaszát. - Mit beszélsz?

- Nem veszem el.

- Miért? Hát mást szeretsz?

- Nem.

- Akkor nem értelek.

- Apám, én nem fogok most megnősülni. Még nem. Élni akarom az életem.

- A léhűtő cimboráiddal?- a gróf most már üvöltött. - Hát azt hiszed mindig minden disznóságodat elsimítok? Minden adósságodat kifizetek?

Sándor hallgatott. Nem mert az apjára nézni.

- És a tisztesség? Arra nem gondolsz?

- Nem értem apám...

- Nagyon jól tudom, mit műveltél Katinkával. Azt hiszed a szolgálók mind süketek és vakok? Azt hiszed nem pletykálnak?

Sándor elsápadt. Nem gondolta volna, hogy kitudódik élete legnagyobb ballépése. Ha egy falubéli lányt kap el... azt az apja szóvá sem tette volna. De Katinka az más. Most jól benne van a slamasztikában.

- Apám, én...

- El fogod venni! Azt teszed, amit mondok! Amilyen szerencséd van, bizonyára következménye is lett a dolognak, úgyhogy januárban meglesz az esküvő. Amit mondtam, megmondtam! Tűnj a szemem elől!

Sándor reszkető kézzel csukta be maga mögött az ajtót. Most mit tegyen? A fejében csak úgy száguldoztak a gondolatok. Elege volt az apjából, elege volt a vidéki életből, elege volt ebből az unalomból. Már a nők sem nagyon érdekelték. Falusi libák. Már tudta mit tegyen.

Gyorsan a szobájába sietett, vászontáskába rakta pár ruháját, a nagyapjától örökölt óráját, írószerszámait. A revolverét megtöltötte, s a zsebébe csúsztatta. Vadászpuskája a nagy szalon falán lógott, a család készpénztartaléka pedig a szülei hálószobájában volt. Magához vette mindkettőt, s rohant az istállóba.

- Menyhért! Drága Menyhért barátom! De örülök, hogy újra itt vagyok.

Brazics Mihály gróf lassan lépkedett le a szán lépcsőjén. Megölelte barátját, majd Gyula felé fordult.

- Szervusz fiam! Hát a bátyád?

- Hol van Sándor?- mordult a szolgálók felé az öreg gróf.

- Nem tom instállom. Az erdű felí láttam vágtatnyi, a vadászpuska is nálla vót.- válaszolta a lovász, kalapját gyűrkészve.

- No csak érjen haza...

Katalin lassan fésülködött a tükör előtt, álmodozva dúdolgatott, s a nyakláncán a medált nézegette. Sándortól kapta, az Ő portréja volt benne. Napjában százszor is kinyitotta, megcsókolta. Annyira szerette Sándort. Jó életük lesz itt, megértő felesége lesz. A hasára csúsztatta a kezét. Majd a vacsora után beszél Sándorral. Már alig várta, hogy lássa az örömöt a férfi arcán. Csak jönne már meg. Miért nem várta a kapuban? Hatalmasat dobbant a szíve. Lehet, hogy már nem szereti? Nem, az nem lehet. Hisz annyira bizonygatta! Oly szépeket mondott, úgy csillogott a szeme, mikor ránézett!

Csendben kinyílt az ajtó, apja állt a küszöbön. Arca szomorú volt, halkan szólt Katalinhoz.

- Bejöhetek?

- Be apám. - Katalin lassan megfordult. A kefét óvatosan az asztalkára tette, s apjára nézett. - Történt valami?

- Katinka. Beszéltél Sándorral a múltkor?

- Beszélgettem vele... de miről kérdez apám?

- A jövőtökről.

- Hát arról épp nem...

- De kedveled őt ugye?

- Igen, nagyon. - Katalin lesütötte a szemét. Nem akarta, hogy apja lássa, milyen boldog a mosolya, már Sándor nevének hallatán is.

- Lányom. Kérlek. Most nagyon őszintének kell lenned hozzám. A jövő függ ettől...- Mihály gróf nagyot sóhajtott, a válla is belegörnyedt. - Elcsábított téged az a fiú?

Katalint az ájulás kerülgette. Hát honnan tudja ezt az apja? Ki árulta el? Sándor megesküdött, hogy soha... senkinek...

Válaszolnia sem kellett. Apja rögtön látta rajta az igazságot.

- Katinkám... Kérlek figyelj most rám! Sándor elment. Most beszéltem Menyhérttel.

Katalin levegőt sem kapott. Mi? Elment... elment vadászni...

- Majd megjön...- a lánynak már remegett a hangja. - Vadászni ment... csak vadászni... vacsorára visszaér...- nem tudott már beszélni tovább, zokogva borult az apja vállára.

Mihály gróf nagyon haragudott a lányára. Pont az Ő lánya! De ahogy itt zokogott a vállán... nem érzett már dühöt, csak mérhetetlen fájdalmat. Majd a szíve szakadt a lányáért.

Katalin csendben feküdt az ágyán. Már nem sírt, de belül összetört valami. Végérvényesen. Nem tudta mit csináljon. Itt áll Sándor nélkül, terhesen, s isteni szerencse, hogy a szülei ennyire megértően viselkedtek vele. Nem egy kisasszonyról hallott, akinek nem volt ilyen szerencséje.

Talán elmehetne Aradra, édesanyja családjához, ott nem nagyon ismeri senki. Csendben megszüli a fiát, talán örökbe fogadja egy tisztességes család... Tudta, hogy mennek ezek a dolgok. Néha, egy-egy nemes kisasszony elutazott, hónapokra valami távoli rokonhoz, s mikor megjöttek, minden ment tovább, mintha nem történt volna semmi. Csak a szemük lett bölcsebb, a pillantásuk fájdalmasabb...

Tekintete a ládájára tévedt. Elhozta a ruháját. Azt a ruhát, amiben az oltár elé akart állni. Hiszen haza sem akart már menni az esküvőig... Odalépett a ládához, felemelte a tetejét,s csak nézte, nézte a csodás selymet. Gyönyörű csipkeszegély díszítette, a fátyol telis - tele volt hímezve gyöngyökkel... Megint sírni kezdett. Soha nem lesz már ez a ruha rajta, soha nem fogja viselni. Fogta a láncot, kikapcsolta, s bedobta a ruha mellé, ne is lássa többet.

Halk kopogást hallott, Gyula állt az ajtó előtt.

- Bejöhetek?

- Ne haragudjon kedves Gyula, de most nem tudok látogatót fogadni.

- Szeretnék beszélni magával. Tudom mi történt itt délután. Kérem engedjen be. Kérem!





VI.

Katalin némán állt az ablakmélyedés előtt. Homlokát a zúzmarás üvegnek nyomta, remélte a hűs simogatás elűzi a lüktető fájdalmat.

Gyula szeretett volna hozzá odamenni, magához szorítani, éreztetni, hogy benne megbízhat, nem csalódhat, egész életében csak óvni fogja. Mindkettejüket. A magzatot is. Hisz kit érdekel, hogy Katalin nem az Ő gyermekét várja? Az apja akkor is ő lesz, s ez az ami fontos.

Világ életében szerelmes volt a lányba, s majd a szíve szakadt meg, mikor látta, Katalin a bátyját imádja, nem Őt. Vérző szívvel nézte végig, hogy bolondítja Sándor, kihasználja majd elhajítja. Még akkor is feleségül kérné, ha nem érezne iránta semmit. Becsületbeli dolog ez, a család nem kerülhet szégyenbe. De így, hogy szíve minden dobbanásával szereti Katinkát, így ez nem áldozat, s reménykedhet, talán egy szép napon a lány pont úgy fog iránta érezni, mint Ő most.

- Kérem, menjen most el!- Katalin elfordult az ablaktól, arcát könnyek barázdálták..

- Nem tehetem. Kérem gondolkozzon! Ez az egyetlen lehetőség. Mindkettőnk számára.

- Magának? Miért? Veszíteni itt én veszítettem. Nem okozhatok még Magának is szerencsétlenséget.

- Az én indokaim nem lényegesek. Majd egyszer... Most az a legfontosabb, hogy minél előbb esküvő legyen. Már egy hét késlekedés is sok lehet. Nem várhatunk tovább.

- De miért? Miért vállal ekkora terhet? Gyula, ez nem a Maga bűne!

- Az enyém is. Figyelmeztethettem volna. Igen. Meg kellett volna tennem. Hiszen én igazán ismerem a bátyám.

A lány újra sírni kezdett. Gyula odalépett hozzá, kivette kezéből a zsebkendőjét, és óvatosan felszárogatta arcáról a könnyeket.

- Hát oly borzasztó kilátás az, hogy velem éljen? Még egy kicsit sem tud elviselni?

- Jaj, ne szamárkodjon...

- Ígérem nem várok Öntől semmit! Külön lakosztálya lesz, saját cselédséggel, én megjelenni csak hívására fogok. Bár reménykedem, hogy egyszer bizalmas barátjává fogad, időt annyit adok, amennyi Önnek szükséges.

- Ön csodálatos ember. - Katalin nagyot sóhajtott. - Honnan ez a jóság irányomban?

- Kedvelem Magát, ezt tudja jól. S remélem életét kellemessé tehetem. Ha Ön boldog, én is az leszek.

Az öreg Martonfy gróf és Brazics Mihály mély hallgatásba merültek a dolgozószobában. A füstöt már vágni lehetett, s a jóféle pálinka is erősen fogyatkozóban volt.

- Most mit tegyünk Menyhért?- Mihály gróf nehézkesen felállt, lassan kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Úgy jöttem ide, hogy reméltem, esküvőről, hozományról tárgyalhatunk, s most tessék... ezt a szégyent...

- Mihály barátom! Csak azt ne hidd, ez a förtelem a tudomásommal történt. Természetesen leányodat támogatni fogom, s gyermekét sajátunkként ismerem el.

- És élete végéig gúnyolják érte? Hát milyen sorsot szánsz Te szerencsétleneknek? Nem barátom! Ezt a dolgot másként kell intézni. Csendben. Diszkréten.

- A leány miként vélekedik?

- Egyenlőre nem lehet szavát venni, csak sír óraszám.

- Ha megtalálom azt a gazembert... esküszöm felnégyeltetem.

- Menyhért...

- Kitagadom! Még a nevem is megtagadom Tőle!

Halkan kopogtak, az öreg inas állt az ajtóban.

- Mit zavartok?! Mondtam, hogy most nem akarok látni senkit!

- Uram. A fia és Katalin kisasszony kéri, jöjjön a kis szalonba. Mihály uram is, ha kérhetem.

Gyula és Katalin sápadtan fogták egymás kezét, mikor megjelentek szüleik.

- Apámuram... Mihály uram... Szeretnénk az áldásukat kérni. Szeretném Katinkát feleségül venni! Ő már igent mondott kérdésemre. S bár tudom, hogy ez nem szokás, de a kézfogót szeretnénk mihamarabb megtartani.

A két apa hirtelen meg sem tudott szólalni. Katinka édesanyja csendesen szipogott a pamlagon, Gyula édesanyja hasztalan próbálta vigasztalni.

- Fiam...

- Apám, ennek így kell lennie!

- Büszke vagyok rád fiam! Te igazi Martonfy vér vagy!

Katalin boldogan nézte a fiát. Kicsi szája szegletében ott fehérlett egy csöpp anyatej, s sűrű pillákkal keretezett fekete szemecskéje lassan lecsukódott elégedettségében.

El sem tudta képzelni, hogy létezhet ekkora szeretet. Imádta a gyermekét, s hálás volt a sorsnak, hogy maga mellett tudhatta. Hisz milyen kicsin múlt, hogy az övé maradt. Ha Gyula akkor nem veszi feleségül... Bele sem mert gondolni. Drága Gyula... Mindent neki köszönhet. Figyelmes, jó férje volt, leste minden kívánságát. Idővel megtanulta Ő is szeretni, s ez a szeretet mélyebb és odaadóbb volt bármiféle hirtelen fellángolásnál.

Hajni letette a naplót. Kint már derengett, lassan felkelt a nap.

Micsoda szerencséje volt Katalinnak, s mennyire szerette a fiát.

Kínzó vágy fogta el a lányt, hogy újra láthassa a ruhát és a többi kincset. Gyorsan rendbe szedte magát, s halkan kilépett a szobájából.

András még aludt, mikor az ablakán halk kaparászást hallott.

- Megölöm ezt a hülye ma...

- Szia!- suttogta Hajni halkan. Felébresztettelek?

- ÁÁÁ, dehogy. - A fiú fázósan betekerte magát a paplanjával. - Mi a csudát keresel hajnali négykor az ablakom alatt?

- Elolvastam a naplót. Nem semmi történet...

- Azt sejtettem. A Te rokonod, mitől lenne Ő egyszerűbb eset?

- Ne gonoszkodj!

- Hajnali négykor erre futja!

- Szeretnék bemenni a múzeumba.

- Miért is gondoltam, hogy hagysz majd tovább aludni... Nesze, itt a kulcs. Adj egy kis időt, majd utánad megyek.

- Én is kérek!

- Mit is?

- Kávét. Jó sok cukorral, kevés tejjel.

- Hogy az a...- a fiú megfordult, és abban a pillanatban belerúgott az ágy lábába. - Ez is miattad van! Hajnalok hajnalán így kiugrasztani az embert az ágyából...

- Ne morogj már, árt a szépségednek.

- Én nem feszíteném tovább a húrt!

- Szia!- A lány már ott sem volt. András csillogó szemekkel nézett utána. Nem semmi lány! Csak ne lenne ilyen koránkelő.

Hajni elég jól tájékozódott a sötét szobában. Kint már világosodott ugyan, de a régi ház pici ablakain nem jutott be túl sok fény, így először ki kellett tapogatnia a falon a kapcsolót.

A ruhásláda az íróasztal előtt állt, fedele nyitva, a csodás ruha kiterítve feküdt az asztal tetején.

Hajni végigsimította a gyönyörű selymet. Kivette a ládából a fejdíszt és a fátylat,s a tükör elé lépett. Óvatosan a fejére illesztette. Majd kiugrott a szíve, mikor meglátta magát, egy idegen nő nézett vissza rá. Egy kipirult arcú, csillogó szemű, gyönyörű nő.

Hajni lekapta a fátylat, s hirtelen ötlettől vezérelve az asztalhoz rohant. Fel kell vennie! Éreznie kell!

Ahogy belebújt a ruhába, különös érzése támadt. Már nem saját maga, hanem Katalin volt. Csodálatosan festett, a selyem csak úgy örvénylett a bokája körül. A csipke- mint valami kis törékeny pillangó- verdesett a kézelőn, s a gyöngyöcskék drágakövekként csillogtak.

Hirtelen megpördült, zajt hallott a bejárat felől. András állt az ajtóban tátott szájjal, kezében két gőzölgő bögre.

- Gyönyörű vagy!- suttogta rekedten.

Hajni még akkor sem moccant, mikor a fiú letette a csészéket. lassan hozzálépett, s finoman megsimogatta a haját. - Még soha nem láttam ilyen gyönyörű nőt.

A lány vigyázva levette fátylát.

- Ez nem én vagyok.

- Dehogynem. Ez a Te ruhád.

- Ez Katalin ruhája.

- Rajta sosem volt. Ez a tiéd!

A fiú Hajnihoz hajolt, finoman megcsókolta a szemét.

- Gyönyörű vagy benne!- Keze lassan cirógatta a lány tarkóját. bebarangolta a hátát, s megpihent a derekán. - Mintha rád öntötték volna.

Hajni ragyogó szemmel nézte a fiú elragadtatott arcát.

- Meg foglak csókolni.

- Nem fogok ellenkezni.





VII.



Hajni még soha nem érezte ennél tökéletesebbnek a világot. A kanapén feküdtek, szorosan összebújva nézték kint a dühöngő vihart. A szél annyira erősen fújt, hogy még a derék vastag törzsű fák is elhajlottak, s az eső úgy zuhogott, mint amit dézsából öntenek.

Egy hete lakott már a férfinál, egy hét telt el az első csók óta, de már most úgy érezte mintha mindig is itt élt volna. Boldog volt. Szinte levegőt sem vett, nehogy apró mozdulatával megtörje ezt a varázst, s abban biztos volt, ezt a pillanatot egész életében nem felejti el.

- Nem félsz?- András játékosan megharapta a fülcimpáját.

- Láttam már vihart. Egyébként is imádom.

- Nem attól!

- Hát?

- Attól, hogy maradnod kell. Mert én már nem engedlek el. Soha!

Hajni lassan megfordult András karjai közt, látni akarta a szemét.

- Várj csak még a felelőtlen kijelentéseiddel!- kuncogott a lány. - Lehet, hogy egy hónap múlva már azért imádkozol, legyek már pár száz kilóméterrel odébb.

- Az nem történhet meg. Azt hiszem kisasszony, Magába szerettem.

- Én pedig Magába!

- Azért ez nagy szerencse! Márhogy belém szerettél. Mert mit csináltam volna, ha teszem azt a szomszédba szeretsz. - Hajni halkan kuncogott.

- Imádom Józsi bácsit, csak nekem kicsit már lassú. Bár a svájci sapkája nagyon vadító, de hidd el, nem állnék ki Ica nénivel egy seprűpárbajra.

András úgy nevetett, hogy még a könnye is kicsordult. Megpróbált a farmerzsebéből egy zsebkendőt kihalászni, de mivel a lány előtte kucorgott, kicsit el kellett fordulnia. A következő pillanatban már csak egy halk nyekkenést hallott, s ahogy visszafordult, a lányt a földön találta.

- Nahát! Ilyen tökéletes huppanást már rég nem láttam. Meg tudod még egyszer csinálni?

- Majd adok én neked...

Hajni egy vaskos díszpárnát vágott András fejéhez, amiből hamarosan óriási párnacsata alakult ki...

- A másik naplót elolvastad már?

- Este akarok nekikezdeni.

- Milyen hosszú?

- Mint az előző. Belenéztem, úgy harminc év a különbség a kettő között.

- Lehet, hogy még előkerül a többi napló is.

- Már, ha írt egyáltalán. Nekem nem úgy tűnik.

- Vagy nem tartotta fontosnak megőrizni őket.

- Arra azért kíváncsi vagyok, miért nem volt elnéző a kisebbik fiával. Hiszen Ő is elég kalandosan ment férjhez. Tudhatta mit jelent a szerelem.

- Tudta. De mivel Ő csalódott, szerintem nem tartotta sokra.

- Szerintem szerette a férjét.

- Szerette. De a szeretet és a szerelem nem ugyanaz, ezt ne felejtsd el.

Lassan besötétedett, a vihar tombolása is alábbhagyott. Hajni lassan forgatta a naplócska lapjait.

Katalin nagyon szépen írt. Erőteljesen, lendülettel vezette tollát, betűit gömbölyűre rajzolta, a szöveg enyhén jobbra dőlt. Hajninak is hasonló volt az írása, az "a" és a "k" betűik kimondottan hasonlítottak.

Kíváncsi volt erre az asszonyra, a különleges életére. A különleges titkaira.

- Gyerünk már! Gyerünk már! Borcsa az ég áldjon! Hát még a gyertyatartókat sem cserélted meg, miközben a fiaim minden pillanatban megérkezhetnek.

- Igyekszem én asszonyom, de csak két kezem van.

- Ne feleselj Te Lány. A kezed járna jobban. Befűtöttetek már a szobákban? Hát a fürdő? Melegszik már a víz? Nem figyeltek semmire? Minden az én dolgom kell, hogy legyen?

A lovak csak úgy lövellték orrukból a gőzpamacsokat, ahogy vágtázva húzták a szánt. Kegyetlen hideg volt. A két fiú, Gyula és Imre hatalmas prémekbe burkolózva ültek, néma csendben figyelték a hegyoldalt.

Három napja indultak Nagyváradról, ahol Gyula politikus volt, Imre jogot tanult. A Medve hágó járhatatlan lett, hatalmas lavina zárta el az utat a külvilágtól, így kerülniük kellett a Bihari hágó felé, ami két nap kitérőt jelentett. Nem a gyalui havasok felé tartottak, ahogy eredetileg tervezték, hanem átkelve a Fehér- Kőrösön a Zarándi hágó felé fordultak. Az út így rövidebb, ám lényegesen veszélyesebb lett. A hegyvidék barlangjai tele voltak farkascsordákkal, nem egy utazó lelte már halálát errefelé. A két fiú maga mellett tartotta felhúzott puskáját, s a lábuk alatt ott voltak a kisbalták is. A bakon mindkét lovász éberen leste az út két oldalát, s úgy hajtották a lovakat, hogy szerencsétleneknek már tajtékos volt a marjuk.

- Grófurak! Nem bírják mán sokáig szegíny párák! Nagyhalmágyná meg kőne ánni.

- Megállunk. Csak ezen jussunk túl. Nem szeretnék semmiféle vicsorgó szörnyeteggel találkozni.- Gyula Imre felé fordult.- Meg vagy még, öcskös? Nekem már lefagytak az ujjaim.

- Nekem csak a lábam. Mit nem adnék egy forró fürdőért.

- Még csak ne is gondolj rá. Talán sötétedésre Nagyhalmára érünk.

- Ott alszunk?

- Nem tudunk továbbmenni.

- Váltott lovakkal sem?

- Hát hová rohansz Te?

- Tudod anyánk mennyire vár! S Ilonka? Nem hiányzik neked?- kérdezte nevetve Imre, s bátyjára sandított.

- Persze! Neked mióta a legfőbb gondod anyánk? S mióta érdekel ennyire az ÉN menyasszonyom? Szerintem máshol van itt az igazság. Szerintem egy bizonyos Tanító bizonyos leányánál. Nem így van?

Imre a haja tövéig elpirult. Mindig így volt ez, ha Sárikának már csak az apját emlegették is. Jaj de hiányzott neki a lány. Már egy éve nem látta, s levél is egy hónapja érkezett tőle utoljára. Nagyon szerelmesek voltak, szinte gyerekkoruk óta, azóta, hogy Sárika apja házitanítója lett a Martonfy gyerekeknek.

Elkalandozott gondolatait Gyula hangja terelte vissza.

- Hanem más beszédem is volna. Úgy hallottam Te is olvastál bizonyos könyveket.

- Egyetemre járok. Könyvek nélkül az elég nehéz lenne.

- Hidd el, a fejed nélkül is nehéz lenne. S bizony azzal játszol, ha az izgatók irományait olvasgatod.

- Lehet, hogy neked is azt kéne. Táncsics csak az igazságot írta. Fel kéne már ébredni. Nem élhetünk tovább, ahogy eddig.

Imre arca kipirult, ahogy hevesen gesztikulált. Fekete szeme csak úgy csillogott az indulattól. Nyolc évvel volt fiatalabb a bátyjánál, ami eddig valahogy nem tűnt nagy különbségnek köztük. Eddig. Ám Gyula konzervatív gondolkodása mindinkább szembekerült Imre haladó, forradalmi eszméivel.

- Én csak azt nem akarom, hogy bajba kerülj, s ezzel miránk is bajt hozz. Táncsicsot is letartóztatták, hiába bújtatta birtokán Batthyány Kázmér.

- Mégis kijuttatta a kéziratát.

- "A nép szava, isten szava". Még a végén kivégzik érte.

- Csak az igazságot írta. " A gróf nincs meg paraszt nélkül, de a paraszt boldogul nemesség nélkül." És nincs igaza? "A föld azé, aki megműveli."

- Mit akarsz Te szerencsétlen?- sziszegte Gyula.- Azt hiszed ez minden problémát megold?

- Miért? Az megoldja a problémákat, ha az úrbérrendezést elodázzátok? Már egy éve volt az országgyűlés. És mit csináltatok? Elhatároztátok a birtokok felmérését. A felmérését! Csak az időt akartátok húzni. Megszületett egy olyan úrbéri törvényjavaslat, ami mindenkinek jó, csak a parasztnak nem. Megszabtátok a telkiföld nagyságát! Ezt még a király sem meri szentesíteni.

- Mert kedves elvbarátaid már forrpontig tüzelték a hangulatot.

- Tüzeljék is. Csak így megy az ország szekere előre.

- Imre, én komolyan nem értelek. Hát a Te jövőd, a Te örökséged is kockán forog.

- Én nem tudok más könnyeiből, verejtékéből élni.

- Csak azt mondom, nagyon vigyázz magadra.

Katalin a tornácról figyelte a közelgő szánt. Végre itt vannak, itthon, az Ő óvó szárnyai alatt. Ezekben a vészterhes időkben csak abban bízott, amit Ő felügyelt. Féltette a fiait, kiváltképp Imrét, aki heves természete miatt mindig belekeveredett valami disznóságba. Gyula egész más volt. Külsőre sem hasonlított öccséhez, mintha a természetbeli különbségek kívül is nyomot hagytak volna. Halványbarna haja, zöldes árnyalatú szeme, vékony alakja szöges ellentétben állt öccse szénfekete hajával, szemével, hatalmas termetével.

Ahogy a tornác elé kanyarodott a szán, Imre már pattant is le róla, felkapta anyját és forgatta, forgatta örömében, amíg mindketten a hóra nem szédültek. Gyula fejcsóválva talpra segítette édesanyját, majd öccsét egyszerűen egy fenyő alá lökte, s nevetve bement a házba.

- De jó újra itthon lenni. Nem is sejti édesanyám, mennyire hiányzott nekem mindez.

Halk köhécselést hallott a szalon felől, Ilonka állt az ajtóban. Halvány arca kipirult az örömtől, s ahogy Gyulára nézett, szemét elfutotta a könny.

- Drága Ilonkám. Hát Maga már megérkezett? Micsoda kellemes meglepetést okozott nekem.

Ilona Csáky lány volt, Csáky Ferenc egyetlen lánya, s már egy éve Gyula menyasszonya. A két fiatal házasságát a szülők döntötték el, de a kölcsönös szimpátia szép lassan óvatos szerelemmé változott. Ilonka nem volt ugyan feltűnő jelenség, de okos homloka, tiszta, szelíd tekintete, vékony alakja kellemes látvány volt.

- Édesapámék sajnos decembernél előbb nem jöhetnek, épp csak az esküvőre érnek ide.

A kézfogót szenteste tartják majd a dévai templomban, s utána egészen újév napjáig ülik a lakodalmat.

Imre ebben a pillanatban robbant be közéjük. Hatalmas szőrmekabátja tele volt ágakkal, földmaradvánnyal, s így inkább hasonlatos volt magához az ördöghöz, mintsem egy jólnevelt ifjú grófhoz.

- Drága sógorném! De jó, hogy látom. Ma szebb, mint valaha.

Imre bolondosan meghajolt, kezébe fogta Ilonka kezét, és egy hatalmas, cuppanós csókot nyomott rá.

- Ej Te! Komisz gyerek! Nem mész arrébb? Teljesen eláztatsz itt mindent. Kifelé! Kifelé!

Katalin játékosan csépelni kezdte fia fejét, s közben nagyokat kacagott. Hogy hiányzott már neki mindez. A fiúk nélkül mintha minden halott lett volna.

Csendes volt már a ház, csak Imre léptei alatt nyikorgott a parketta. Imbolygó árnyéka óriásinak látszott a falon, ahogy a gyertyatartóval az anyja szobája felé lépkedett. Halkan kopogott, s mikor anyja hangját meghallotta, lassan kinyitotta a nyikorgó, nehéz ajtót.

- Nem ébresztettem fel?

Anyja az ágyban feküdt, egy verseskötet volt a kezében. Hosszú haja a vállára omlott, mely gyönyörű szőkeségével legendává vált. Mára szőkesége kissé megfakult, az aranyszálak közé ezüst is vegyült, de dússága még a régi volt.

- Nem aludtam még. Mi járatban vagy? Gyere, ülj ide az ágy szélére.

Imre, ha beszélni szeretett volna anyjával, mindig ezt az időpontot, s mindig a hálószobát választotta. Ilyenkor újra gyereknek érezte magát.

Katalin észrevette, fia az emlékeire gondol, s szemét elfutotta a könny.

- Nekem is hiányzik apád. Nagyon hiányzik. De néha, mikor sokat gondolok rá, itt van mellettem, segít nekem.

A fiú megfogta anyja kezét. Már nem az a fiatal, üde, bársonyos kéz volt, ami oly sokszor simogatta elalvás előtt. Az idő foltokat hagyott rajta, puha párnácskái eltűntek, az erek- mint sötét folyók- rajzolódtak ki a pergamen vékony bőr alatt.

- Tudja anyám miért jöttem.

- Igen, tudom. És még egyszer megkérlek, gondold meg jól a dolgot. Az a lány még csak tizenhét éves, Te meg húsz.

- Anyám! Kérem. Tudom mennyi idős. És még várunk is, ha kell. De kérem. Adja áldását. Hadd áljak az apja elé. Hadd kérjem meg.

Katalin nagyot sóhajtott. Megértette a fiát. Annyira értette mit érez. S, hogy mit érezhet az a lány. Hát, hogy tehette volna meg, hogy útjukba áll.

- Rendben. Áldásom adom rátok. Állj hát az apja elé, kérd meg. Bátyád esküvőjén bejelenthetitek, s ha isten is megsegít, nyáron meglehet a Te kézfogód is.

- Drága anyám!- Imre szemébe könny szökött, s hevesen megcsókolta anyja kezét. - Köszönöm.

- De most menj, későre jár. S ha a megérzésem nem csal, holnap korán indulsz Dévára.

Katalin párás szemekkel nézett elrohanó fia után. Hol törődött az már azzal, hogy ki ébred fel zajos csörtetésére, anyja szobaajtaját úgy bevágta, hogy még a kinti fán szundikáló mókusok is megriadtak.

Hát el kell engednie Őt is. Mégsem volt ez annyira könnyes búcsú, hisz ideköltöznek a fiatalok, mint Gyula és Ilonka, s majd idővel Imre is eldönti, mit akar az életével kezdeni. A birtok nagy, két feléből is bőven megélnek majdan, ha arra kerül a sor.

Anyjának igaza volt, Imre már pirkadatkor nekiindult, de nem a szánnal, hanem lóháton, úgy gyorsabbnak gondolta magát. Korán, dél előtt már meg is érkezett tanítója, Szabó Mihály házához.

A kapunál épp csak leugrott lováról, kantárát a nyeregbe hajította, egyet csapott a kanca hátsójára, jelezve, hogy most legyen el egy darabig, ahogy tud. A kanca - ismerve már a járást- kedélyesen elballagott hátra, az istállók irányába.

Imre leverte az ajtó előtt magáról a havat- amiből tekintélyes méretű hókupac lett-, majd sapkáját levéve, benyitott.

Öreg tanítóját a konyhaasztal mellett találta. A szobában kellemes pipadohány illata terjengett, a kályhában halkan pattogtak a fahasábok,langyos melegével barátságossá téve a házat.

- Adj'isten Mihály bátyám!

- Fogadj isten Öcsém uram. Mi járatban erre? Készülődtök már a nagy lakodalomra?

- Készülődünk hát Mihály bátyám, de most nem ezért jöttem.

- Hanem miért?

Imre ünnepélyesen felállt, hátrált két lépést, s idegesen a haját igazgatta.

- No, édes fiam, szólj már valamit. Nem láttalak ilyen idegesnek azóta, hogy békát dugtatok a kabátzsebembe a bátyáddal.





VIII.



Katalin komoran ült a szalonban. Elszoruló szívvel hallgatta idősebb fiát, aki apró részletességgel számolt be Imre nagyváradi viselt dolgairól.

- Most mit tegyünk? Természetesen Nagyváradra nem engedem vissza.

Gyula hallgatagon járkált fel -alá a szobában. Tanácstalansága szótlanná tette. Igazán nem tudta, hogyan fékezhetné meg forrófejű öccsét.

- Az az igazság anyám, hogy én még valahol meg is értem. Isten látja lelkem, még igazat is adok nekik. De egy oly mérhetetlenül nagy hatalom ellen hadakoznak, hogy egyszerűen az ügyük kudarcra van ítélve. - Gyula megállt az ablak elött, nem nézett az anyjára.- Nekem is volna beszédem édesanyám.

Katalin várakozva nézte a fiát. Érezte Ő, hogy Gyula lelkét is nyomja valami, de nem mert rákérdezni. Majd elmondja, ha akarja.

- Én végleg hazajöttem. - Gyula nagyot sóhajtott, majd folytatta. - Nem vagyok már az országgyűlés tagja. Nem folytatom ezt a képmutató, embernyomorító munkát tovább. Az ország sorsa rosszul alakul, tenni kell valamit. Megpróbáltam, de nem lehet. Most még nem. Túl nagy a hatalom Bécs kezében. Imrének és a barátainak alapjában véve igazuk van. Igazuk van, de így, ahogy Ők teszik, nem lehet megváltoztatni a dolgok menetét. Csak azt érik el, hogy bajt hoznak a fejükre, s nem csak a sajátjukra, hanem a családokéra is. Én sokat tevékenykedtem a mozgalomban, de Mi csendben, titokban, ám sokkal hatékonyabban tettük ezt. Megpróbáltam Imre fejével beszélni, eredménytelenül.

- Ő tudja, hogy Te melyik oldalon állsz?

- Nem. Még csak nem is sejti.

- Talán ez a baj. Mond el neki azt, amit most nekem is elmondtál.

- Nem lehet anyám. Forrófejű, meggondolatlan, s ha eljár a szája, túl sok ember kerül veszélybe. Higgye csak azt, hogy a bátyja egy megrögzött, begyöpösödött, konzervatív politikus. Így jobban tudok rajta segíteni, ha ne adj' isten bajba sodródik.

- S Te most mihez kezdesz?

- Itthon maradok anyám. Foglalkozom a birtok ügyeivel, de a politikában egy darabig nem veszek részt. Sokan vagyunk, akik így teszünk.

- S így sikerülni fog megváltoztatni az ország jövőjét?

- Tanácstalan vagyok. Baj, hogy a reformerek sem gondolkoznak egységesen, de én nem tudom elfogadni azt az erőszakos, totális hadviselést, amit Imréék folytatnak. Hiszem, hogy tárgyalásokkal, lassú, óvatos közeledéssel többet érnénk el. Mi külön aligha létezhetünk, függünk Bécstől. De ez nem kell, hogy feltétlen rossz legyen. Kompromisszumra is juthatnánk, ugyanis Bécs sem létezhet nélkülünk. Tárgyalni kell, de így nem lehet, ha a reformerek fele fejjel megy a falnak.

Az asszony elgondolkodva hallgatta fiát. Mennyire különbözőek. Egy a céljuk, egyet akarnak, s mégsem tudnak megegyezni.

Sára hátul, a kamrában tett- vett épp, mikor látta, hogy Imre belép a házba. A szíve rögtön hevesebben kezdett dobogni. Mennyire hiányzott neki a fiú. A kamra ajtajánál hallgatózott egy darabig, de nem értette tisztán a szavakat. Egyszer csak apja hangját hallotta, amint türelmetlenül Őt hívja.

- Sárikám, gyere csak ide leányom. A gróf úr miattad jött, tőled akar kérdezni valamit.

Sára remegő lábakkal lépett közelebb. Boldogan nézte Imrét. Tudta Ő, hát persze, hogy tudta, miért jött a fiú, nem kellett ahhoz hallania is, amit beszéltek. Pici kora óta arról álmodozott, hogy egyszer Imre felesége lehet, de ez akkor annyira lehetetlennek tűnt. A grófok nem a tanítójuk lányát szokták feleségül venni. De a Martonfy grófságban nem úgy történnek a dolgok, ahogy hinné az ember.

- Sárikám, egyetlenem. Hozzám jössz-e feleségül?

A lány a boldogságtól megszólalni sem tudott, csak bólintott, s zokogva bújt kedvese karjai közé.

Az esküvő csodálatos volt, a lakodalom nyolc napon áttartott, mintha a vendégsereg kifogyhatatlan erővel rendelkezett volna. A templomban kihirdették Imre és Sárika eljegyzését is.

A kemény tél más boldogságot is hozott. Február elején Ilonka egyre többször lett rosszul, főként reggelente, így hamar kiderült, őszre megérkezik a várva- várt trónörökös.

Sára boldogsága is felhőtlen lett volna, ha Imre nem akar mindenképp visszamenni Nagyváradra.

- Értsd meg Napsugaram, vissza kell mennem. Nem maradok sokáig, legkésőbb tavaszra megjövök.

Sárika vigasztalhatatlanul zokogott. Mint fuldokló a mentőövbe, úgy kapaszkodott a fiú kabátjába, hátha vissza tudja tartani, de a lelke mélyén tudta jól, Imre már döntött.

- Sárikám. Csak két hónap. Csak két rövid hónapocska. Hát bírtunk mi már ki ennél többet is.

- Az is egy örökkévalóság volt. - szipogta a lány. - Most olyan rossz érzésem van.

- Ne legyen Sárikám. Én nem tudom mi a csuda ütött belétek. Anyám is megtiltotta, hogy elinduljak, Gyulától is csak fejmosást kaptam...

- Biztos Ők is éreznek valamit...- a lány hangja sírásba torkollt. Szorosan hozzábúj Imréhez. Arcán érezte a fiú szívverését, érezte testének melegét. Ajkai tapogatózva keresték a másik ajkait, s karját a nyaka köré fonva lassan lehúzta magához az illatos szalmába. A fiú párás szemekkel nézte az alatta pihegő, kipirult arcú teremtést. Még soha nem látta ennél gyönyörűbbnek...

Március elején Gyula levelet kapott egy barátjától, aki arról számolt be, Imre Pestre utazott. A családot nem boldogította a hír, hallották Ők is, mi készülődik, tudtak az elkeseredett hangulatról.

Legrosszabb balsejtelmeik váltak valóra, mikor értesültek róla: kitört a forradalom.

Április közepén újabb rossz hírek érkeztek, Imre eltűnt.

Sárika vigasztalhatatlan volt. Biztos volt benne, hogy a fiúnak komoly baja esett, máskülönben már rég életjelet adott volna magáról. De a lányt nem csak ez aggasztotta. Egyre növekvő rémülettel vette magán észre a terhesség korai jeleit, s tudta, nem is sokára már mások is látni fogják. Apja addig- addig faggatta, míg kénytelen volt bevallani neki állapotát.

Gyula május végén kapott hírt legközelebb a testvéréről. Részt vett az erdélyi országgyűlésen, ahol kimondták az uniót, majd Kossuth táborába indult.

Sárika édesapja- nem törődve lánya tiltakozásával- elment Marossolymosra, Katalin grófnőhöz.

- Drága nászuram, ne aggódjon egy cseppet sem. Hiszem, hogy Imre nemsokára hazatér, s meg lesz az esküvő, még tavasszal.

- S ha mégsem? A lányom szégyenben marad.

- Nem marad, azt én soha nem engedném! Felköltözik ide a kastélyba. A gyermeket természetesen magunkénak ismerjük, saját lányomként fogok bánni Sárikával.

Ám Imre nem adott életjelt magáról sem júniusban, sem júliusban.

Augusztus közepén hivatalos értesítést kaptak, Imrét letartóztatták.

S mintha még nem lenne elég a csapásokból, Ilonka állapota a nyár végére aggasztóra fordult. Nem volt zökkenőmentes a terhesség, a fiatalasszony szervezete nehezen viselte a megpróbáltatásokat. Egy fülledt, viharos augusztusi éjjelen idő előtt megindult a szülés. Ilonka kisfiút hozott a világra, aki élt ugyan, de nagyon gyenge volt. Fia születését az asszony alig négy órával élte túl, hajnalra meghalt a rengeteg vérveszteségtől.

Gyula megtört a sorscsapások alatt, magába fordult, nem lehetett még a szavát sem venni.

Sárika november végén hozta világra gyermekét, egy erős, egészséges kisfiút.

Még a gyermekágyban feküdt, mikor császári poroszlók érkeztek a kastélyba, Imre ügye miatt.

Katalin teljesen kétségbeesett. Fiára valószínűleg kivégzés vár, ahogy már kivégezték Zichy Ödönt is. Nem tudta mitévő legyen. Nem mentheti meg a fiát semmi módon. S itt a gyermek is.

V.Ferdinánd rendelete az, hogy a lázadókat kivégzéssel és teljes vagyonelkobzással büntessék. Gyula már két napja csak a jogtanácsosokkal tárgyal, mit lehetne tenni, hogy mentsék meg a családot a teljes összeomlástól.

Az asszony könnyeivel küszködött. Az elmúlt hetekben évtizedeket öregedett, megtört, gyászoló, reményvesztett roncs lett belőle. A jogtanácsosok javaslata egyszerűen hajmeresztő volt. Elfogadhatatlan egy vérző anyai szív számára.

- Márpedig édesanyám, ez az egyetlen lehetséges megoldás.

- Nem. Nem és nem!

- Anyám! Itt már nem lehet az érzelmeket figyelembe venni.

- Hogy mondhatsz ilyet! A testvéredről van szó!

- A testvéremről! Igen!- Gyula a fogát csikorgatta. - Hol vette Ő figyelembe a mi érzéseinket? A családját? Nem gondolkozott Ő egy percet sem, mikor veszélybe sodorta magát. És vele együtt minket is.

Katalin zokogásban tört ki. A könnyein át alig látta az előtte fekvő okiratot, amit alá kell írnia. Alá kell, csak így mentheti meg családját a végső romlástól. Ki kell tagadnia Imrét, így nem lesz mit elkobozni a császári kamarásoknak. De ezzel a tettével azt is elérheti, hogy elhiggyék, a család elhatárolódik a forradalmi eszméktől. Csak így védheti meg Őket. Ha elárulja a fiát. A szíve szakadt meg.

Lassan belemártotta a vesszőt a tintába, s remegő kézzel aláírta a dokumentumot.

Sárika a szobájában gubbasztott a bölcső mellett. Nézte alvó, pici kisfiát, s elszoruló szívvel gondolt arra, hogy gyermeke nem fogja már megismerni apját. Oly kevés idő jutott nekik a boldogságból.

Gyötrelmes gondolataiból apró kopogás riasztotta fel. Gyula és Katalin akartak vele beszélni.

Először fel sem fogta, mit mondanak neki, ám mikor eljutott a tudatáig, mit várnak el tőle, hangos zokogásban tört ki.

- Nem! Soha nem teszek ilyet.

- Édes lányom, értsd meg. Nincs más lehetőség. Az életetek forog veszélyben.

- Akkor sem. Ha nem lehetek Imre hites felesége, úgy másé sem leszek.

- Gondolj a fiadra. Az Ő érdekében cselekednél.

- Nem! Hát nem értik? Nem vehetik el tőlem a reményt. Imre hazajön. Érzem!

Gyula elszorult torokkal nézte a szenvedő lányt. Nagyon jól tudta, mit érezhet most. Ő is keresztül ment ezen, mikor szeretett Ilonkáját elvesztette. S hiába fejlődött szép, egészségesen a kis Gáspár, lelke megfagyott. Tudta jól, Sárika nem miatta nem megy feleségül hozzá, hanem amiatt az esztelen, szánandó, görcsös reménykedés miatt, ami azt hiteti el vele, hogy szerelme még hazatérhet. A legszívesebben megfolytotta volna öccsét, amiért ezt művelte velük.

- Visszaköltözök apám házába.

- S mi lesz a gyermekkel? Veszélyben vagytok, ha megtudják, ki az apja. Gyula neve védene titeket.

- Felnevelem asszonylányként.

- Te nem tudod mit beszélsz. Fattyúnak kiáltják majd ki.

- Mindenki tudja mi az igazság. A többi nem érdekel.

Katalin saját múltját látta megelevenedni. Míly kegyetlen a sors. Ő annak idején nem döntött rosszul, csak másként. Megértette Sárikát, csodálta bátorságáért.

- Soha nem hagyunk magadra édes gyermekem.





IX.



Egy év telt el azóta a végzetes nap óta, mikor Katalin kénytelen volt megtagadni Imre fiát. Nem hallottak felőle semmit, s már kételkedni kezdtek abban is, hogy valaha élve viszontlátják.

Gyula nem nősült meg újra, teljesen magába fordult, búskomorság lett úrrá rajta. Nem törődött pici, anyátlan fiával, sem édesanyjával, akiről a szolgálók azt kezdték suttogni, elborult az elméje. Éjszakákon át rótta az üres szobákat, beszélgetett a festményekkel, s valahogy érzéketlen lett a külvilág dolgaival szemben.

A birtok igazgatását Gyula teljesen átvette, ez volt az egyetlen dolog, ami még foglalkoztatta.

Sára Imikével és az apjával élt lenn a faluban, ahol mindenki segítette és a pártját fogta, tudták nagyon jól, mi vezetett odáig, hogy egyedül kell nevelnie gyermekét.

A tavasz nem hozott sok jót, a szabadságharc már Déváig ért- Bem tábornok februárban idáig vonult vissza csapataival- s a faluért véres harc dúlt. Szabó Mihály utolsó leheletéig védte az iskolát, de a túlerővel szemben esélyük sem volt. Február 8-án halt meg, szeretett háza kapujában, egy császári zsoldos puskagolyójától.

Sárika ekkor már újra a kastélyban élt, mindenki úgy látta biztonságosabbnak. Hálát adott az égnek, hogy minden idejét lekötötte a két csöppség és Katalin asszony, aki ekkor már nem hagyta el ágyát. Orvosai tanácstalanok voltak, semmi olyan betegséget nem találtak, ami indokolta volna állapotát. De Sárika tudta jól, mi kínozza az asszonyt, hiszen Ő maga is ettől szenvedett. Imre hiánya tette tönkre, ebbe betegedett bele anyai szíve.

Sárika óvatosan kicserélte a vizes vásznat az asszony homlokán, majd lejjebb csavarta a petróleum lámpát, ne bántsa éles fénye a beteg szemét.

- Lányom, ne menj el!

- Nem megyek asszonyom. Itt maradok Maga mellett.

- Miért van itt ilyen sötét? Nem szeretem a sötétet. Nem . Nem.

- Csak azt hittem bántja a szemét, de csinálok világosságot újra.

- Nem akarok sötétséget. Égjenek a gyertyák. Mindenhol. Úgy újra hazatalál. Igen. Biztosan. Ha látja a fényeket...

Sárika könnybelábadt szemekkel nézte az asszony agóniáját. Félrebeszélt lázálmában. Nem tudott rajta segíteni, csak lázát csillapíthatta, remegő kezét foghatta, s tiszta pillanataiban bátorságot próbált önteni belé, hisz tudta jól, a nagy út előtt mindenki fél. Fél az ismeretlentől, fél attól ami elkövetkezik.

Katalin grófnő nem érte meg a nyarat. A tavasz legszebb hetén távozott, szívében örök téllel, mi biztosan felengedett volna, ha Imre hazatér.

De nem tért. Elmúlt a nyár, forró, tikkasztó hőséggel, s lassan az ősz színei is halványodni kezdtek. Az erdők még őrizték lombkoronájuk, még ezer színben fürdette leveleiket a gyengülő napsugár, de a hegyek között süvítő szelek már a közelgő tél illatát hozták.

A hegyi úton vánszorgó, torzonborz emberi roncs nem érzékelte maga körül a táj szépségét. Fázósan húzta össze rongyait, mely egykor még katonai zubbony lehetett, s sziklától szikláig kúszva- kapaszkodva közeledett az istálló felé.

A lovak idegesen kapáltak, megérezték jelenlétét. Sárika a konyhakertben szedte ki a földből a répákat, gyökereket, mikor felfigyelt az istállóból jövő zajokra. Kis kapáját szorosan megmarkolva, lépésről- lépésre közelített az épület felé, miközben szíve a torkában dobogott. Nem egyszer tévedt már ide kóborló, kiéhezett katonaszökevény, s most nem voltak béresek, akik segíthettek volna. A ház oldala felől halk zihálást hallott, így óvatosan arrafelé lépkedett. A fal tövében félig oldalára dőlve egy hihetetlen mocskos, a felismerhetetlenségig lesoványodott embert talált, kinek testét alig fedték a már kapcának se jó rongyai. Cserepes ajkai hangtalanul mozogtak, s a lány önkéntelenül is közelebb hajolt, hallja amit az idegen suttog.

- Szomjan halok...

Sári leeresztette a kapát, s szemét le nem véve az alakról, hozott neki a kútról vizet. Meg kellett támassza a fejét, s miközben a férfi mohón nyeldekelt, alaposan szemügyre vette.

Félelmetes, de mégis valahogy ismerős volt. Az orra íve, a homloka domborúsága, a hosszú ujjai... Nem, az nem lehet...

A lány halkan felsikoltott, s megragadta a férfi kezét. Amikor az ránézett, már semmi kétsége nem maradt.

- Drága szerelmem! Istenem! Hát visszajöttél hozzám. Istennek legyen hála, hát visszakaptalak. Már nem is reménykedtem...

A nagy kiabálásra összeszaladt a háznép, s elborzadva látták, hogy Sárika egy félig öntudatlan alakot ölelget, csókolgat a földön, sírva- nevetve ringatja az ölében, s közben megállíthatatlanul potyognak a könnyei.

Imre feküdt az ágyában, a mennyezetet bámulta. Majdnem két éve, hogy nem látta szeretteit, kedves hegyeit, a házat, a kertet... a mennyezetet, s most minden pillantás kellemes, fájón meghitt emlékeket idézett. Mellette Sárika aludt, összegömbölyödve, mint egy kölyökmacska. Homlokáról a redők elillantak, enyhén szétnyíló ajkai közül elővillantak apró, gyöngy fogai. Kezével még álmában is szorította kedvese kezét, mint aki soha nem akarja elengedni többet.

A szoba túlvégén, a kiságyban mocorgás támadt, mire Imre halkan felkelt, s bekukkantott a baldahin mögé.

Kisfia hatalmas fekete szemekkel, mosolygósan s cseppet sem álmosan pislogott rá, kicsi kezecskéjével könyékig kotorászva a szájában. Imre óvatosan felvette, s lassan sétálni kezdtek a szobában.

- No nézd, a kis Csipa Mátyás. Hát Te? Miért nem alszol?- óvatosan ringatni kezdte a babát. Még mindig alig tudta felfogni, apa lett. Belesajdult a szíve, mikor arra gondolt, nem látta kisfia születését, nem volt Sára mellett a nehézségekben, nem fogta édesanyja kezét az utolsó percekben. Mennyi elveszett pillanat. S mindez miért? A semmiért.

Gyula halkan becsukta a dolgozószoba ajtaját. Imre az ablaknál állt, gondolataiba mélyedve nézte a komor hegyláncokat.

- Emlékszel mennyit lovagoltunk arrafelé?- mutatta bátyja a fiúnak az előttük elterülő erdősáv volt.

- Emlékszem. És apa mennyire haragudott érte? Mindig kikaptunk, de minket nem érdekelt. - Imre nagyot sóhajtott. - Annyira hiányoznak nekem. Oly sok mindent megbántam már, amit elkövettem ellenük. Ellenetek.

Gyula ellépett mellőle, s bánatosan megcsóválta a fejét.

- Régebben még haragudtam rád. Elmondhatatlanul... dühös voltam a meggondolatlanságodért. -Imre bűntudatosan lehajtotta a fejét. - De mára már elszállt belőlem a harag. Mára csak örülök annak, hogy itthon vagy. Sok szenvedésen mentél keresztül.

- Mint Ti. Itt.

- Hát igen, itt sem volt könnyű. Déván szörnyű mészárlás volt. Mihály bátyám...

- Sárika elmondta. S elmondta azt is, mi történt Ilonkával... Nagyon sajnálom.

Gyula hirtelen elfordult, nem akarta, hogy öccse lássa felindultságát.

- Beszélnünk kell anyánk végakaratáról. - szólt kis idő múlva, mikor már összeszedte magát. - Tudnod kell miért...

- Tudom. Tudom, hogy csak a legjobbat akartátok a családnak.

- Igen. Ez volt az egyetlen lehetőség. De szeretném semmissé tetetni. Egy névleges adásvételi szerződéssel. Az ügyvédek segítenek...

- Nem Gyula. Nem lehet. Így a biztonságos. Még nem múlt el a veszély. Amnesztiát kaptam ugyan...

- Akkor mi legyen? Nem semmizlek ki.

- Csak munkát adj... Lehetnék az intéző. - Imre elgondolkodva vakargatta a tarkóját. - Igen. Ez a legjobb megoldás. Igen. Dolgozhatnék veled. Kit érdekel, hogy mi, kié?

- De mi lesz a fiaddal? Mi lesz a jövőjével?- Gyula tétovázva állt a szoba közepén.

- Ha velem valami történne... úgy is Te lennél a gyámja...

- Rendben, ha így karod.

Hajni a könnyeit törölgetve ült az ágy közepén.

- És én még azt hittem, egy szívtelen, kegyetlen asszony volt. Közben pedig belehalt a fájdalomba. Istenem...

András mellette ült, s szorgalmasan cserélgette a zsebkendőket a lány kezében.

- Ne sírj már. Borzasztó, ez igaz. De már nagyon rég történt. Te mit szólnál hozzá, ha onnan föntről azt látnád, hogy az ük- ük unokád miattad sírja dudára az orrát?

Hajni elnevette magát, és András fejéhez vágta a nedves zsebkendőt.

- Szerinted ki írta le az utolsó oldalakat? Más írás.

- Sári vagy Imre... a ládát is ők rejthették oda. Szerinted Gyula tudta, hogy ki az apja?

Hajni megvonta a vállát.

- Nem tudom. És már nem is fogom megtudni soha. Tényleg. Én melyik ág leszármazottja vagyok? Imréé vagy Gyuláé?

- Imréé. Gyula kisfia nem élte meg a felnőtt kort, torokgyíkban meghalt, mikor tizenhárom éves volt. Gyula sem élt sokkal tovább.

- Milyen szomorú. Mindent elvesztett.

Mindketten a gondolataikba merültek.





X.



Lassan már négy hónapja élt Hajni Marossolymoson, Andrással elkezdték a kastély takarítását, renoválását. Amit lehetett, megcsinálták maguk, hiszen pénzük nem volt sok. A lány leghőbb vágya volt, hogy az épületből panziót alakítsanak ki, de ahhoz hatalmas tőkére lenne szükség. Tárgyaltak már bankokkal, és úgy tűnt nem reménytelen a helyzet.

Éjszakákon át tervezgettek, rajzoltak, mértek, gondolkodtak, ötletek jöttek- mentek, s lassan körvonalazódni kezdett az új épület. Hajni hosszú telefonbeszélgetéseket folytatott régi kollégáival, akik ugyanolyan lelkesek voltak, mint Ő.

Egyik este, miközben ágyból nézték a tévét, a lány Andráshoz fordult.

- Szeretném tudni, mi történt a dédszüleimmel.

- Tudod mi történt a dédszüleiddel.

- Itt. De Kecskeméten?- Hajni durcásan nézett a férfire, aki nyögve a párnába fúrta a fejét.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy menjünk Kecskemétre?

- Miért ne? A tervek készen vannak, az engedélyeket mire megkapjuk havazni fog, nem csinálhatunk túl sok mindent, most elmehetnénk. Te is most vagy szabadabb.

- Na ja. Csak én mást terveztem erre a pár napra.

- Nocsak. És mit?- pislogott a lány ártatlan szemekkel.

- Már mindegy. Majd máskor. Mikor indulunk?- Hajni csak mosolygott. - Ugye nem holnap?

- Neeeem, várhatunk még egy- két napot.

- Ezt a hülyeséget. - puffogott András.- Még azt sem tudod, hová kell menni. Hol keresnéd őket?

- Az önkormányzaton, a népesség-nyilvántartóban, mit tudom én!

- Na ez itt a lényeg. Te sem tudod. És én sem.

- Ötleteim vannak

- Mindjárt gondoltam. Az ég mentsen meg az ötleteidtől.

András még sosem járt Kecskeméten. Teljesen elvarázsolta a gyönyörű város. Hangulatos épületei, a kis sétálóutcák, az aprócska üzletek mind- mind Kolozsvárra emlékeztették.

Az első pár nap nem is csináltak mást, csak andalogtak a parkokban, járták a múzeumokat, hangulatos kisvendéglőkben vacsoráztak.

Hajninak igaza lett, a népesség-nyilvántartóban tudtak nekik segíteni. Dédnagyszülei Kecskeméten a Pusztai- házba költöztek, akkor Erzsébetnek már csak az apja élt, s Ő sem sokáig. Pontos útbaigazítást is kaptak, merre menjenek.

A ház a főtér melletti kis utcában állt, egy gimnázium szomszédságában, ami régen Piarista gimnáziumként működött. Nem volt nagy épület, földszintes utcafrontján csak két- két ablak nézett rájuk. Látszott rajta, hogy rég látott mesterembert, mégis, kissé kopottas külseje csak még vonzóbbá tette Hajni szemében.

Hiába kopogtak, nem nyitottak ajtót.

- Gyere menjünk, nincs itthon senki. - húzta alrébb András a lányt.- Majd visszajövünk később.

- A Pusztai nénit keresik?- A mellettük lévő ház ablakából egy nagypocakos, borvirágos orrú szomszéd kiabált feléjük. - Ő ilyenkor nincs itthon, csak délután. - Hangja elárasztotta az egész utcát, Hajniéknak közelebb sem kellett lépni, hogy hallják.

- Megmondaná neki, hogy kerestük, és majd este visszajövünk?

- Meg.- A férfi két csuklás között hatalmasat akart bólintani, de borgőzös feje időközben nehezebb lett, mint gondolta volna, így csak a véletlenen múlt, hogy a mozdulat nem az utcán végződött. Nyögve- szuszogva, az ablakkeretbe kapaszkodva visszatornázta magát, majd hangosan káromkodva elvonult.

Hajniék tátott szájjal bámulták a jelenetet, még percekkel azután is nézték a szomszéd ablakát, miután az eltűnt. András jutott szóhoz először.

- Ez nem semmi. Ilyet még nem láttam.

- Jó kis szomszéd. Figyelj! Azt mondta: Pusztai néni. Szerintem ugyanaz a család.- Hajni izgatottan toporgott András előtt. - Szerintem ugyanaz. Ez nem lehet véletlen.

A néni- töpörödött kis öregasszony- nagy örömmel fogadta őket. Bent a házban jó meleg volt, gyönyörű szép cserépkályha duruzsolt az egyik sarokban, hatalmas foltos kandúr dorombolt a kanapé karfáján, s a látogatók jöttére csak unottan legyintett kettőt a farkával.

- Ő Marci. Már több mint tíz éves. Elég önfejű a lelkem.

A néni friss süteményt hozott a kamrából, és illatos teát főzött nekik. Hajni elmesélte miért jöttek, s örömmel hallotta, hogy a néni mennyi mindenre emlékszik.

- Én akkor kerültem a családhoz, mikor nagyapádék húszévesek lettek. Nem ismertem az uram nénjét, de hallottam a történetüket. Hogy mi volt odaát! Nohát! Akkor Te a rokonom vagy.

Hajninak könny szökött a szemébe. Talált egy rokont. Azt hitte egyedül áll a világban, hogy minden hozzátartozója meghalt, és erre tessék, megtalálta az egyetlen rokonát.

- Tetszik tudni mi lett velük, miután ideköltöztek?

- Nem sok minden. A gróf úr- Isten nyugosztalja- ivott, mint a gödény, vagy mint a Pista szomszéd. Nem is élt, talán csak öt- hat évet tovább. A többiek szép csendesen voltak. Én inkább nagyapádékat ismertem.

- Meséljen róluk, kérem!

- Hát elég cifra történet az is, nem mondom. Én Ancikám barátnője voltam, akkor már udvarolt nekem az uram. Akkoriban a Martonfyak és a Pusztaiak ebben a házban éltek. Elég szűkösen, az igaz. A Martonfy Laci, meg az uram a Feri unokatestvérek voltak, de mindenki azt hitte ikrek, annyira hasonlítottak egymásra. Mindkettő csendőr lett, egyszerre vonultak be. Mi még a háború elött megtartottuk az esküvőt, és akkor már a Lacinak is menyasszonya volt.

- Nekem a mama azt mesélte, a háború után jegyezték el egymást.

- Nem is a nagyanyád volt a menyasszonya. Mint ahogy Ancinak sem a nagyapád volt a vőlegénye.

Hajni hitetlenkedve ingatta a fejét. Erről most hallott először.

- Nem ismerték egymást?

- De. Ismerni ismerték. Hisz együtt jártunk mulatságokra. Nagyapádnak egy elkényeztetett úrikisasszony volt a kedvese, nagyanyádnak meg az orvos fia udvarolt.

- És Ők miért nem házasodtak össze?

- Mert kitört a háború. Nagyapádékat a frontra vitték, két évig még csak hallani sem hallottunk felőlük. Mikor visszajöttek, a kis menyasszony nem volt sehol. Ráadásul nagyapádnak bújkálni kellett, mert segített a partizánoknak. Nem volt könnyű időszak. Senkinek.

- És a mama vőlegénye?

- Őt 43-ban hurcolták el. Zsidó volt. Kecskeméten nem éltek sokan, de Őket mind egy szálig elvitték. Nem is láttuk viszont, csak amikor már anyád is megszületett.

- Túlélte?

- Nehezen. A családból senki más, csak Ő egyedül.

- És a papáék? Hogy ismerkedtek meg?

- Ismerték Ők egymást régről. Csak nagyapádat az Oroszok letartóztatták. Minden csendőrt letartóztattak.

- Igen, arról hallottam.

- Sokáig fogságban volt, akkoriban könnyen osztogatták a halálbüntetést is. Nagyanyád meg fogta magát, és egy szenesvagon tetején felment Pestre, és megkereste azokat a zsidó családokat, akiknek nagyapád segített hamis papírokkal a szökésben. Kiszabadult, és úgy érezte örökké hálás lesz nagyanyádnak.

- És hálából feleségül vette.

- Igen. Nem lett volna szabad. Mindkettő mást szeretett.

- A papa találkozott a volt menyasszonyával?

- Nem, nem tudok róla. De nagyanyád találkozott a vőlegényével. Összefutottak egyszer, mikor már Pesten laktak. Anyádat sétáltatta. Többet én sem tudok, nemsokára rá megszakadt a kapcsolatunk.

- Vajon él még az az ember?

- Nem, Ő már nem hiszem. Régi ismeretség volt, még a szüleik ismerték egymást, Martonfyék és a doktor még Erdélyből barátok.

- És akkor a papa és a fiú is barátok lettek.

- Igen. Így ismertem meg Ancikát. Mi hatan mindig együtt voltunk.

- És a papa nem tudott segíteni?

- De tudott volna. Csak túl sokáig vártak. Addig, amíg késő nem lett.

- És mi lett vele?

- Azt hiszem visszament Erdélybe. De nem tudom hová. Valami vers... pedig itt van a nyelvemen... egy vers is van róla...

András némán hallgatott. Ő már tudta. Tudta hová ment az orvos fia.

- "Magos Déva vára..."

- Igen. Déva. Köszönöm fiatalember. Nahát, már igen berozsdásodott az emlékezetem.

Hajni értetlenül nézett Andrásra.

- Ezt Te tudtad? Honnan...

András a nénihez fordult.

- Ezt az orvost nem Molnárnak hívták véletlenül?

- De. Molnár Károlynak. Meg a fiát is. Ismeri Őket?

- A nagyapám volt. Az én nagyapám volt Molnár Károly.

Hajni úgy állt ott, mint akibe villám csapott.

- Ezt Te tudtad?

- Nem. Csak most raktam össze. Én a történet másik felét hallottam.

A szállodában alig beszélgettek, mindketten a saját gondolataikkal voltak elfoglalva.

Hajni nehezen tudott elaludni. Reggel mikor felébredt, a férfi már fenn volt, Őt nézte kitartóan.

- Jó reggelt. - finoman kisimította a lány haját az arcából. - Hogy érzed magad?

- Össze vagyok zavarodva. Annyira váratlanul ért.

- Tudod, mikor megláttalak, valami ösztönösen vonzott benned. Úgy éreztem, mi össze kell, hogy tartozzunk. Valahogy ez a sorsunk.

- Én is így voltam vele. Olyan hihetetlen ez az egész.

- Szerintem ezt az égiek rendezték így.

- Gondolod?

- Igen. Így hiszem. Mi beteljesíthetjük azt, ami nekik nem sikerült. - András közelebb húzta a lányt. - Szerettem volna neked adni valamit, amikor hazaértünk, de úgy hiszem, ennél jobb alkalom nem adódik soha.

Hajni zakatoló szívvel nézett a férfira, aki a zakójához ugrott, és idegesen matatni kezdett a zsebeiben. Annyira aranyos volt égnek meredő, kócos hajával, idegesen remegő kezével. Hajni tudta, megtalálta azt az embert, akivel le szeretné élni az életét.

András megfordult, kezében egy pici, szív alakú ékszerdoboz lapult.

- Szeretnélek... szeretnélek megkérni...

Hajni hatalmas gombócot érzett a torkában.

- Én meg szeretném elfogadni...

- De van egy kikötésem.

- Mi az?

- Én választom ki az esküvői ruhádat.

Cím: Örökség
Kategória: Regény
Alkategória:
Szerző: Ábel Andrea
Beküldve: May 1st 2007
Elolvasva: 1224 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Regény főoldalára | Megjegyzés küldése ]