A mennyezeti ventilátor csak kavarni tudta a meleget. Éjszaka volt, de a hőmérséklet még sem csökkent 30 fok alá. A kis panellakás kisebbik szobájában fájdalmasan nyögött fel édesapám. Nehezen lélegzett. Nem a fülledt éjszaka, hanem a gyógyíthatatlan betegség ült rá a tüdejére. Fájdalomcsillapítók, nyugtatók és altatók tették egy kicsivel elviselhetőbbé az időt, mely már egyre kevesebb volt, a számára kiszabottból. Tisztába volt vele. Legalábbis a tudata próbálta feldolgozni az elmúlás gondolatát.
Utolsó erejét összeszedve felült az ágyon. Végtagjai nem engedelmeskedtek az akaratának. Neki, aki mindig úton volt, aki végigdolgozta az életét, aki az akaratát másra soha sem kényszerítette, saját magának most mégsem tudott parancsolni.
Reményvesztetten feküdt vissza a párnájára.
Gondolatai, - mintha csak erre vártak volna – összekuszálódtak, s már nem tudták meghatározni, hogy hol húzódik az álom és a valóság egyre keskenyebb mezsgyéje.
Pillanatokra ugyan úrrá tudott lenni rajtuk, de ezek a másodpercek fájdalommal voltak megtöltve. Ezek a józan pillanatok végig kísérték újra, elmúlt élete mérföldkövein. Látta maga előtt a kedves arcokat, a szerettei arcát. Fájt megválni az élettől. Nem magát sajnálta, hanem a feleségét, a gyermekeit, az unokáit.
Tudta, hogy már mennie kellene, már maga mögött kellene tudnia a félelmetes kórt, amely hónapokkal ezelőtt rátelepedett, hogy felfalja őt, mindenestől.
Megpróbált újra felülni az ágyban. Érezte, eljött az idő, mennie kell. Már várják. Nem tudta, hová indul, nem tudta ki várja, csak érezte. Az ágy nyikorgására azonnal mellette voltam. Álomittas, kisírt szemekkel riadtan kérdeztem:
- Hová indulsz, apukám? Szomjas vagy? Hozzak egy pohár hideg vizet?
Nem válaszolt, csak könnyel telt szemével nézte a bejárati ajtót.
- Éjszaka van. Feküdj vissza, próbálj meg pihenni! – szóltam csendesen.
Ekkor megfogta a kezem.
- Segíts! – nézett rám könyörgő szemekkel – Mennem kell, értsd meg!
Nem értettem, nem akartam érteni a szavait. Egyre csak nyugtatgattam, hogy éjszaka van, hogy pihennie kell, hogy feküdjön vissza.
Hatalmas könnycseppek gördültek végig beesett, betegségtől megkínzott arcán. Nem szólt semmit, csak engedelmesen visszafeküdt a párnára.
Hajnalban az ébredő nap szelet és esőt hozva lehűtötte a levegőt, és szivárványként vitte magával a szeretett ember lelkét, fel, fel... ahová utoljára menni készült.
