A temető csendes volt. Az elmúlás szele hangtalanul siklott a sírok felett, meg-meglebbentve a hatalmasra nőtt tölgyek lombkoronáját. A Nap lemenőben még visszanézett a magas kerítéssel körbevont sírkertre, sugaraival bearanyozva a virágokat, melyek a fejfák tövében hirdették a halált. Elmúlásra voltak ítélve, de nem feledésre, ahogy azok sem, akik sírját ékesítették. Ebben az aranysárga képben csend volt, békesség és nyugalom.
Anna lassan felállt a kis padról. Gondolatban ma is elköszönt szeretett férjétől, mint mindig. Egy éve már, hogy nincs vele. Egy éve, hogy csak akkor látja kedves arcát, ha lehunyja a szemét. A szemhéja megőrizte a vonásait, a mozdulatait, a fejében ma is hallja Sándor mély, nyugtató hangját, s lelkében érzi simogató szeretetét. Nap, mint nap kijárt hozzá, és órákon át ült a padon. Gondolatban mindent megbeszéltek. A majd félévszázad alatt részévé vált a férfi, s most úgy érezte, szárnyaszegett galamb vált belőle, aki elfelejtette már a repülés élményét is. Nem látta értelmét az életnek, már csak az emlékekért létezett. Az emlékezésért.
Elindult a temetőkapu felé. Ahogy óvatosan lépkedett a sírok között, véletlenül megbicsaklott a bokája, és fájdalmasan feljajdult. A mély csöndben messzire elhallatszott. Bicegve próbált tovább jutni, amikor egy ismeretlen, gyengéden megfogta a könyökét, és kérte, támaszkodjon rá, amíg kiérnek a kapun túlra.
Anna kényszeredetten megköszönte a segítséget, de igyekezett mégsem igénybe venni a felkínált erős férfikart. Az idegen érzékelte látható zavarát, ezért hogy oldja a feszültséget, beszélni kezdett.
- Váradi Istvánnak hívnak. – biccentett a fejével, mint egy régivágású úriember. - Drága feleségemhez járok ki hetente, mindig ebben az órában. Imádta a péntek délutánt. – halvány mosolyra húzódott a szája, ahogy kiejtette az emlékezés szavait. - Amíg élt, minden péntek délután kéz a kézben sétáltunk a közeli kiserdőben. Mindegy, hogy milyen évszak volt, vagy éppen milyen időjárás. Még a legnagyobb szélfúvásban is csak mentünk, mentünk.
Hirtelen elhallgatott. Talán maga sem gondolta volna, hogy egyszer ezeket az emlékeket megosztja valakivel, mégpedig egy idegen asszonnyal, akit sután belekarolva vezetett a temető kanyargós útjain.
Anna ettől a rövidke vallomástól egyszerre kinyílt. Ő is beszélni szeretett volna a férjéről, az érzelmekről, melyek ott égnek a lelkében, s melyet nem olthat ki sem az idő, sem a halál.
Az én férjem is szerette a természetet. Mi minden este sétáltunk, csak éppen nem az erdőben, hanem a lakótelep parkjában. Ha leszállt az est, és az utcák elnéptelenedtek, egymásba karolva róttuk az utat, hol beszélgetve, hol pedig csak némán, egymáshoz bújva. Nagyon hiányzik. – pityeredett el, ahogy visszagondolt az elmúlt életére.
A férfi átérezte a fájdalmát, s ettől lélekben mintha közelebb kerültek volna egymáshoz. Kiérve a kapun nem engedte, hogy az asszony a buszmegálló felé induljon, hanem betessékelte a kocsijába, és hazavitte.
Otthon Anna furcsán érezte magát. Bűntudata támadt, mintha megcsalta volna a férjét. Nehezen tudott napirendre térni a történtek felett. Egyre többet gondolt az idegenre, aki már lassan nem is volt idegen a számára, hiszen arca, pillantása egyre gyakrabban kúszott be pillája alá, ha álomra hajtotta a fejét. Teljesen összezavarta.
Hetek teltek el úgy, hogy péntekenként nem ment ki a temetőbe. Nem mert. Aztán egy hónap múlva, mégis úgy igyekezett, hogy ugyan abban az órában látogasson ki a temetőbe, mint amikor Váradi Istvánnal találkozott. Máskor, ha valaki bemutatkozott neki, szinte azonnal elfelejtette a nevet, amit hallott, de most máshogy történt.
Lopva körülnézett. Nem akarta feltűnően keresni a férfit. Kissé csalódottan látta, hogy egyedül van a temetőnek abban a parcellájában, ahol a férje is pihent.
Leült a padra, és magába roskadt. Ki nem mondott szitkokkal ostorozta magát. Hogy lehet ilyen szívtelen, hogy pont itt, a párja sírjánál gondol egy másik férfira. Dühös volt magára. Dühös volt a magányra. Észre sem vette, hogy halkan suttogva beszél a sírkőhöz.
- Miért nem engeded, hogy én is itt feküdjek melletted? Miért kell nekem még élnem? A magány sem tud megölni, és látod, hiába akarom kiszorítani magamból az érzelmeket, egyszer csak itt vannak, és nem tehetek ellenük. Szükségem van rá, hogy valaki megsimogassa a kezem, hogy valakinek még fontos legyek. Miért hagytad, hogy az ég téged szólítson el előbb? Én gyenge vagyok.
Hirtelen halk papírzizegést hallott a háta mögül. Ijedten fordult hátra. Váradi István állt ott, kezében virággal. Zavartan nézett az asszonyra.
- Nem akartam megijeszteni, kedves Anna. – szabadkozott. – Sokat gondoltam Önre az elmúlt napokban. Annyira jósesett gondoskodnom magáról, még ha csak egy rövid ideig is. Azért jöttem most el ide, hogy a beleegyezését kérjem ahhoz, hogy máskor is találkozzunk.
- Nem értem. Az én beleegyezésemet? – nézett a férfira kikerekedett szemekkel.
- Nem. Sándorét. – válaszolt halkan, majd a kezében szorongatott virágcsokrot a sírra helyezte. – Az én Margitkám elengedett. Remélem, Sándor érdemesnek tart arra, hogy a hátralévő életben az Ön támasza lehessek.
Anna szemei megteltek könnyekkel, s a könnyfüggönyön át az előtte álló férfi arcvonásai egyszerre megváltoztak. A férje nézett vissza rá. Megértés ült a szemeiben, és mintha bólintott volna. Csak egy pillanatig tartott a látomás. Ahogy letörölte a könnycseppeket, újra István arcát látta, aki zavartan állt a válaszra várva.
- Sándor nagyon szeret. Megértett. Ő is elengedett.
Péntek délutánonként két idős ember, - kezükben virággal - sétál egymásba karolva a temető fái alatt, megállva két sírnál, ahol együtt emlékeznek életük egy korábbi boldog időszakára.
