Április:
A szerető apa, harmadik gyermekének születése feletti örömében elissza, és persze elgépezi a teljes havi fizetését, amit véletlenül épp a híres-neves napon kapott a kezébe. A csöppség hazatér a meleg családi fészekbe. Köszöni, jól van, noha kevés az anyatej, tápszerre nem futja, és pelenkája sincs, egyetlen darab sem. A lelkes rokonok nem is sejtik, micsoda jó szolgálatot tesznek, amikor a látogatáskor pelenkát hoznak ajándékba. A szerető apa mindjárt az első, együtt töltendő estét máshol tölti. Kölcsönautóval fuvarozta haza kicsi leánykáját a kórházból, vetett rá egy pillantást, azzal visszavitte a kocsit.
A kocsmáros barátjának.
Május:
A szerető apa a következő hónapban – hadd lássa az a gyerek a jó példát -, mindössze a keresete felét issza és gépezi el. Szerető apa lévén, fizetés napján már éjfél magasságában hazatér, szerető családja karjaiba – csontrészegen.
December:
A szerető apa 23-án kap fizetést. Az édesanya ágyba dugja azon a napon a gyerekeket, majd kiül a konyhába, és csak vár. Vár türelmesen. És reménykedik. Hisz a férfiban, akit szeretett, akit gyermekeinek apjául választott.
„Nem teszi meg még egyszer, hisz megfogadta!”!
11 óra körül azért már elpityeredik. Éjfél táján érkezik az egyik baráti házaspár hölgytagja, és finoman közli, hogy a szerető apa elitta-gépezte a fizetését, s most ott boldogítja őket, nem mer hazajönni, s a családja elé állni. Ugyan, az édesanya menjen már, és hozza haza valamiképp, mert mégiscsak aludni kéne. A szerető apa, biztos ami ziher, vásárolt magának egy öngyújtót, karácsonyi ajándék címén, ennyit sikerült megmentenie a cirka 100.000 forintból. Több nincs, de olyan ártatlan képet vág, hogy végül mindenki őt sajnálja. Másnap – december 24 – egy fillér nincs a háznál. Nincs kenyér, karácsonyi vacsora…Az mi? Reggeli egy csomag szotyi, ebéd egy csomag szotyi, vacsora egy csomag szotyi. Az édesanya és a legnagyobb leány csak nevet. Játszanak az étellel. Olyat játszanak, ki tudja messzebbre köpni a szotyihéjat a konyhaasztal mellett ülve. Hullik a könnyük a nevetéstől. Beállít az egyik barátjuk, vidáman elnézdegéli a jókedvű kis csapatot.
- Mit ittatok? – kérdi nevetve.
- Ittunk? – kacag a nagylány. – Olyat se láttunk, aki evett volna.
Persze a barát nem hiszi.
- Jó vicc, ha-ha-ha!
A szerető apa, szerető apa mivoltát bizonyítandó, nekiáll megszerelni a tavaly elromlott karácsonyfaégőt. Legalább az jusson a fára. Közben érkezik a család egy része, az édesanya öccse a feleségével. Az öcs egy idő után kifogásolni kezdi az édesanya hangnemét, amit ezzel a szerencsétlen, szerető apával szemben megenged magának. Miért bántja ezt a rendes ember? A szerető anya nem áll neki részletezni.
A nagylány nem kap ajándékot. A két kicsi ajándéka 4 darab elem a tavaly karácsonyra kapott szintetizátorba. Van a pénztárca mélyén egy „ezüst 200-as”, az édesanyának nem volt szíve elkölteni. Most áldozatul esik a nincstelenségnek. És a kilenc hónapos pici lány boldogan püföli a billentyűket. Az édesanya könnyezik csöppségének boldogsága láttán. A másik két gyereknek nem szerezhetett ekkora örömet, sőt, semekkorát. De túléljük, ezt is.
Január:
A szerető apa, amikor kicsi gyermeke asztmás rohammal kórházba kerül, édesanyja bent fekszik vele, bánatában elissza a fizetését a haverokkal. Az édesanya kölcsönkér, hogy fizetni tudja a kórházi számlát – neki napi 1000 ruppó csak az, hogy ott lehet -, majd kölcsönkér arra is, hogy nagyobbik lányának cipőt vásároljon. Ugyanis a régi cipőnek kilyukadt a talpa, a gyerek napokig nem bírt iskolába menni. Az osztályfőnök kérdése:
- Miért nem voltál iskolában?
- Nem volt cipőm, tanárnő. Kilyukadt, és nem volt másik.
A tanárnő csak néz pár pillanatig.
- Na látod, ezt elhiszem. – feleli végül – Egy tizenéves lány sosem hazudna ilyesmit, annál sokkal hiúbb. Úgyhogy ez igaz lehet.
Május:
Újabb asztmás roham, megint kórház. A szerető apa úgy tesz, ahogyan máskor is, ilyen helyzetben. Elissza az összes fizetést. Az édesanya kölcsönkér, mígnem a fejéhez vágják:
- Olyan jól keres az urad, mit csinálsz te a pénzzel, hogy soha nincs? Neked az Isten pénze nem lenne elég?
A helyzet hónapról-hónapra romlik. A szerető apa szinte már nem is ad haza egyetlen fillért sem. Teheti, hisz ő dolgozott érte. Egy alakalommal, amikor messze dolgozott, hetente járt haza, s az édesanya megjegyezte, hogy a 80.000 forintos fizetésből 20.000 maradt itthon, a szerető apa a többi elvitte, és felélte, azt válaszolta:
- Na és? Nekem kellett. De nektek nem igaz, hogy nem elég itthonra!
Szóval NEKI kell!
Az édesanya akkoriban még fizette a ház törlesztő részletét, és persze ellátta a családot. De a szerető apának – lássuk be – mégiscsak több kell egymagának, mint a másik háromnak összesen. Akkor még a kicsi nem született meg.
Szóval a helyzet romlik.
Az édesanya összes jövedelme a szociális járadéka – akkoriban úgy 12-13.000 Ft, kevesebb, mint a házra felvett kölcsön törlesztő részlete -, a családi pótlék, meg az árvasági segély a nagylány után, aki szegény „mostoha”, de ezt igazán nem érezheti. A két másik ugyanolyan mostoha a szerető apának.
Egy este odakint beszélgetnek a konyhaasztalnál ülve. Vidáman folyik a terefere, rég leszoktak a sírdogálásról, szomorkodásról, nem old az meg semmit. Vagy akasztófahumor? Egyre megy.
Szóval beszélgetnek.
A szerető apa odabent a szobában bámulja a tévét, a szokásos, illuminált állapotában. Egyszerre csak kicsörtet, lekapcsolja a konyhában a villanyt.
- Majd akkor világítsatok, ha megkerestétek rá a pénzt.
Igaz, ami igaz, ő megkereste. Nem ő fizette ki a villanyszámlát, egy fillért nem ad haza hónapok óta, de megkereste.
Bevonul, mint aki jól végezte dolgát. Az édesanya felkapcsolja a villanyt, beszélgetnek tovább. Két perc múlva megjelenik a szerető apa, s megint leoltja a villanyt.
- Mondtam! Azzal világítsatok, amiért ti dolgoztatok!
Egy másik estén, miután hazatér kilenc körül a munka utáni kocsmázásból, igen nehezményezi, hogy csak káposztás tészta a vacsora. A vacsora, amibe ő ugyan egy fillért nem adott, az édesanya a három gyermekének főzte, mindazonáltal a szerető apa falta fel, és a szerető apa kifogásolta, miért káposztás tészta, amikor tudjuk, hogy utálja. Az édesanya, miután szóvá meri tenni mindezt, egy pofonnal tér nyugovóra. És még a szemüvege és összetört, amit a nap minden percében viselnie kellet - idáig.
A vége persze válás.
Az édesanya minden, csak jó asszony nem. Neki senki nem elég jó, elválni egy ilyen rendes embertől, nahát!
Megegyeznek, hogy ötévi gyermektartás fejében a szerető apa házrésze az édesanyára száll. Az édesanya cirka 40.000 forintból neveli a két gyereket, a nagylány időközben férjhez ment. Soha, eszébe nem jut megszegni a szerződést. Neki most öt évig nem jár gyermektartás, ez így tisztességes. Valahogy majdcsak meglesznek, éhen nem halnak talán. Van egy barátja, ha tud, segít. A szerető apának persze természetes, hogy a két gyerek mostantól nem az ő két gyereke, innentől az édesanya barátja felel értük. Mindenféle téren. Pár hónap múltán már azt pletykálják a faluban, hogy a legkisebb gyerek nem is a szerető apától van, az már a baráté. A barát még 100 km-re lakott innen, amikor a legkisebb gyermek világra jött, de hát az ilyesmi nem akadály. (A szerelem nem ismer akadályt!) Sőt, a szerető apa közli a középső lánnyal, hogy a mai napig együtt lenne az édesanyával, ha az nem fekszik más ágyába. Hát ilyenek a nők, mit tehetnénk?
A szerető apa az orrát sem dugja a két gyereke felé.
Az öt év elteltével az édesanya fellélegzik. Mostantól könnyebb lesz talán. Kétszer, levélben figyelmezteti a szerető apát, hogy lejárt az öt év, most már jár a gyermektartás. Válasz nem érkezik. A szerető apa a füle botját sem mozgatja.
Az édesanya nem tehet egyebet, a bíróságra megy. A bíróság küldi a végrehajtót, ez a szokott menetrend, enélkül a gyámhatóság nem előlegezheti meg a gyermektartást a szerető apa helyett. A szerető apa időközben megnősült, a feleségével házat vettek. De kiderül, hogy neki ott semmihez semmi köze, minden a feleség, és a feleség gyermekeinek a nevén van. A szerető apának nincs semmije. Még munkahelye sem. Mindazonáltal az új felesége sértődötten a középső lány szemébe vágja, hogy az édesanyának volt képe feljelenteni az ő imádott férjurát. Nem jelentette fel, csupán az igazát védi, s próbál hozzájutni ahhoz, ami jár neki, de ez a lényegen mit sem változtat. Aki nem rendes ember, az továbbra is az édesanya.
A végrehajtó lezárja az ügyet, a gyámhatóság kisvártatva elkezdi utalni a pénzt a szerető apa helyett. A végrehajtó időközben megleli a szerető apa munkahelyét. Beküldi a letiltást, a gyámhatóság leállítja az eljárást. Az édesanya továbbra sem lát, egyetlen fillért sem, sehonnan.
Utóbb a végrehajtó ráeszmél, hogy tévedett. A szerető apának még sincs munkahelye. Egy év telt el, de végre a gyámhatóság végére jár az ügynek, megelőlegezi a gyermektartást. Visszamenőleg is, fél évre, fél év tehát elveszett. Meg lehet próbálni behajtani, de minek? A szerető apának, szegénynek, semmije sincs.
Egy napon az édesanya levelet kap a bíróságtól.
Felperes, a szerető apa, azt kéri a bíróságtól, hogy csökkentse a gyermektartás megállapított összegét, mert ő ennyit nem bír fizetni. Neki semmi nem marad. Nem fizetett még, egyetlen fillért sem, de máris sokallja. Ő minimálbérért dolgozik. Igazolni ezt nem tudja, szerződése nincsen. A szemébe mondja a bírónőnek, hogy feketén dolgozik.
Nem, nem azért, hogy ne kelljen fizetnie, dehogy!
Bírónő figyelmezteti a szerető apát, hogy a minimálbér ötven százaléka gyakorlatilag épp annyi, mint a két gyermek után megállapított összeg, vagyis semmiképp sem lehet csökkenteni. De azért levelet ír a munkahelynek, kéri, ugyan árulják már el, mennyi a szerető apa fizetése. A munkahely nem válaszol. Mintha nem is létezne. Ezek után nem tudni, vajon létezik-e, hisz már nyolc-tíz hónappal korábban a végrehajtó is rálelt, de utóbb kiderült, hogy mégsem. A szerető apa nyilván kilépett – papíron -, amikor a letiltás beérkezett, és feketén dolgozott tovább. Most kénytelen ismét bejelentetni magát, persze szigorúan minimálbéren, hadd lássa mindenki mennyire ellehetetlenül ő, ha a gyámügy ilyen magas összeget fizet a két gyereknek.
A gyámügy behívatta még az eljárás során, megtudakolni, vajon mi az az összeg, amit a szerető apa képes – és hajlandó – lenne kifizetni havonta a két gyereknek. A szerető apa 10.000 forintot ajánlott. A gyámügy belement. Rendben, utalja minden hónapban a 10.000 forintot, ők meg majd melléteszik a fennmaradó összeget.
Természetesen a szerető apa egy fillért sem utalt.
Vagyis, logikusan, ő még tízezer forintnál is alacsonyabbnak szeretné tudni a két gyermek után fizetendő tartásdíjat, mert neki még az is sok. Tekintvén, hogy amikor a családjával élt, NEKI szüksége volt a megélhetéséhez az összes fizetésére, amit sem rezsi, sem kosztpénz nem terhelt, hisz azt az édesanya állta, valóban beláthatja bárki, hogy bizony ő egyetlen fillért sem tud nélkülözni.
Szóval lezajlik az első tárgyalás.
Bírónő kérdi az édesanyát, mit szól ő mindehhez. Már tudniillik ahhoz, hogy az édesapa sokallja, s ezért csökkenteni kívánja az általa (nem) fizetett összeget.
Édesanya közli, hogy bízik a törvényben. Ahogyan a törvény ebben az esetben dönt, azt ő elfogadja. Persze édesanya tisztessége megkérdőjelezhető, hisz ő azzal a hátsó gondolattal jelenti ezt ki ily könnyedén, hogy a törvény nyilván a gyengét védelmezni, aki jelen esetben a két ártatlan gyermek. Egy középiskolás és egy általános iskolás. Édesanya szociális járadéka időközben 24.000 Ft-ra emelkedett – rohamosan kúszik felfelé, évente legalább 2-300 forintot biztosan emelkedik -, s bárki beláthatja, hogy ebből mégiscsak könnyebb eltartani a két gyereket, mint az édesapa minimálbéréből, ami még csak nem is minimál. De hogy szerető apa minibálbére hazugság, adócsalás, adóhatóság félrevezetése, satöbbi, azt az édesanyának kellene igazolnia. Ha igazolni tudja, akkor neki van igaza.
Nem tudja.
Ha nem tudja igazolni az állam, a rendőrség, az adóhatóság maga, akkor miért épp az édesanyának lennének meg ehhez a szükséges eszközei?
Édesanya pillanatig sem töri a fejét, mi lesz a második tárgyaláson, hisz a bírónő szerint legfeljebb 1000 forinttal lehet csökkenteni a gyermektartás alapösszegét.
A tárgyaláson még egyszer megkérdi, mi édesanya véleménye. Édesanya továbbra is bízik a törvényben. Amit a törvény megszab, és jónak lát, ő azzal egyetért.
A bírónő meghozza az ítéletet.
A gyermektartás 4-4000, összesen 8000 forinttal kevesebb, következő hó elsejétől. Édesapa egy fillérrel nem lett szegényebb vagy gazdagabb. De most aztán végre van egy igazán felhőtlenül boldog napja, mert végre sikerült megfosztania a két gyermekét havi 4-4000 forinttól.
És ez a tudat neki már elegendő a boldogsághoz.
Ő nem fizet ugyan kevesebbet – hisz soha egy fillért nem pazarolt el a két gyerekére – de édesanya a következő hónaptól nyolcezer forinttal kevesebbet kap a gyámügytől. Győzött! De jó!
A törvény Magyarországon a csaló, sunyi, hazudós, egyedül a maga érdekeit néző, bárkinek a szemébe hazudó, mindenre elszánt szerető apa mellé állt, és igazságosnak tartja, hogy a két gyereknek nyolcezer forinttal kevesebb jusson, mert apuka így látta jónak.
Az állam által kifizetett összeget soha, senki, semmikor nem lesz képes behajtani a szerető apán – mint azt édesanya a rendőrségen megtudta -, hisz neki nincs semmije. Az új házasságában minden de minden a feleség, és a feleség három fia nevére kerül. Mindazonáltal igaza van, miért fizetne olyan sokat, hisz a minimálbérnek hazudott, az adóhatóság elől eltitkolt 130.000 Ft-ból igazán nehezen él szegény, nehogy már még a két kölöknek is juttasson belőle. Arra ott az édesanya 24.000 Ft-os szociális járadéka. Ebből bőven lehet iskolába járatni két gyereket. Meg persze ott az édesanya barátja, neki aztán kutyakötelessége pénzelni a két gyereket, akinek egyike ráadásul nyilván az övé, ha annak születése után két évvel költözött a környékre, akkor is.
Különben is, a szerető apa tulajdonképpen jót tett, hisz amit ő maga elfelejt befizetni adó címén, azt most az édesanyától levonatta, vagyis megspórolta az általa sorozatosan megrövidített államnak.
Jól végezte a dolgát, jogosan örül.
Az édesanya pedig - okulásul mindenkinek – dióhéjban összefoglalta a történetet. Ha netán maradt még ebben az országban törvénytisztelő, becsületes, tisztességes állampolgár, kérem, nyíljon fel végre a szeme. Értékelje át az elveit, az elképzeléseit, az egész életét, és lássa be, hogy szegénységének egyedül ő maga az oka. Ha megtanult volna lopni, csalni – főleg adót csalni -, hazudni, kijátszani a törvényt és embertársait, akár még boldogulhatna is gyönyörű kis hazánkban. Ha megtanult volna lopni, csalni, hazudni, a törvény is őmellé állna.
Ha nem tanult meg – hát vessen magára.
És fogadja el a törvényt, ami szerint:
A CSALÓ ELNYERI MEGÉRDEMELT JUTALMÁT, A TISZTESSÉGES PEDIG MÉLTÓ BÜNTETÉSÉT.
