Szombat reggel van.
Nem akarózik beülni a Volkswagenbe és a városba hajtani a szupermarketbe. Néhány dolog kimaradt a bevásárlásból, szükség van rá, meg kell venni.
A falusi kisboltba megyek, ahová rendszerint csak kenyérért, kifliért járok.
Kis helyiség. A pult előtt négyen férünk el szűkösen.
Egy sihedernyi fiú vásárol. Kéri tételesen az eladótól a motyót. Türelmesen rakják elé, ő meg pakolja az elnyúzott vászonszatyorba. Mögötte meghatározhatatlan korú kendős asszony az etnikumból. Előttem a pultra könyökölve egy nyúlánk kamaszlány hallgat türelmesen. Megnézem. Szőke haja chilei indián-szabású kötött sapkája alá van simítva. A farmernadrág és a nylondzseki meglehetősen kopottak, de feltűnően tiszták. Égkék szemei élénken pillognak a keskeny, vékonykeretes szemüvege mögül, amikor észreveszi, hogy odalépek. Feltűnően fehér a bőre. Tisztaságszagot áraszt, nem úgy, mint a mellettem álló asszony, akiből terjeng a bagószag. Tudom, dohányt szokott venni, vágottat, pakliban, meg cigipapírt. Sodorja, azt szívja. Alig hittem, hogy ilyet egyáltalán tartanak még. De, de! Meg sodornak is! Így olcsóbb.
Állunk, várunk, szagoljuk egymást türelmesen.
A fiú fizet, kifelé kecmereg.
Az asszony az etnikumból szól: kérjek! Igen, nemegyszer előre engednek. Mást is. Rájöttem azért, mert ráérnek, meg aztán bent meleg van, és ez is egy buli. A vásárlás a kisboltban…
- Nem, köszönöm! A lány is előttünk van!- válaszolom.
A lány kicsit fázós, rekedtes hangon beszél. Semmi mást, egy dolgot kér:
- Azt a negyvenforintos ceruzát, a cukorból valót! – mondja.
Odaadják neki.
A pultra szórja az egy- és kétforintosokból álló megmelengetett pénzcsomót, amelyet ki tudja mióta gyűjtögetett.
Az eladó megszámolja. Pont annyi.
A lány boldog arccal simul ki közöttünk az üveges ajtón át az utcára.
Én következem.
Az ötezres a zsebemben szégyenkezve meglapul.
2007. január 13.
