Anatómiailag csak csontok, izületek, izmok, szalagok, és mindezeket befedő bőr. Öt ujj, melyek akár külön-külön is alkalmasak precíziós mozgásra. Csak ez lenne a kéz? Dehogy.
Nem szoktam nézegetni a kezeimet, pedig most, hogy belegondoltam, mennyit köszönhetek nekik, talán több figyelmet érdemelnének. Amikor jól működnek, észre sem veszem, mert természetes, hogy minden gondolatomat vakon teljesítik. Ki sem kell nyitnom a számat.
Reggelente, mikor még a gondolataim sem ébredtek fel kellően, már tudják a dolgukat. Felteszik a kávét, majd a balkezem automatikus mozdulatokkal keveri a pohárba beejtett kockacukrot. A jobb eközben határozottan szorítja a kávéscsésze fülét, nehogy véletlenül leöntsem magam a forró kávéval. Az, hogy az átmelegedett csésze égetné az ujjakat, nem foglalkoztatja, mert szolgál, és komolyan veszi a szolgálatot. Tudja, hogy nem csak munkára fogom használni. Nem csak különböző tárgyakat kell megfognia, felemelnie, cipelnie, ami fárasztja. Ismer. Egyidősek vagyunk.
Valaha az én kezem is puha volt és kicsi. Halványrózsaszín parányi pufók ujjakkal hadonászott a nagyvilág felé. Kapaszkodót keresett. Védelmet. Ha egy nagyobb kéz nyúlt felé, azonnal megmarkolta az egyik ujjat, és megnyugodott. Pici volt, és félt még az ismeretlentől. Aztán napról napra kezdte megszokni, hogy létezik. Hamar egymásra talált a jobb és a bal, de akkor még úgy tűnt, egyformák. Boldogan ismerkedtek a környezettel. Annyi élmény, annyi újdonság. Akkor még azt hitték, ez az életnek nevezett dolog nagyon jó. Érezték, ahogy más, nagyobb kezek simogatják őket. Egy ismerős hangú, és illatú lény, aki anyának nevezte magát, sokszor csókolgatta a tenyerüket. Ez kellemes volt. Őket ugyan csiklandozta, de az Egészet megnyugtatta. Akkor úgy tűnt, részei ennek az Egésznek, aki viszont még nem volt tisztában azzal, hogy őket mire lehet használni. Talán még nem tudta, hogy ők szolgálni akarnak. Erre rendeltettek. Az Egész akkor még nagyon sokat aludt, nem foglalkozott velük.
Teltek a napok, hetek, és a kezek egyre több megbízatást kaptak. Tapasztalniuk kellett. Mindent, ami csak elérhető közelségbe került. Hideg, meleg, érdes, sima, puha, kemény… örömmel tettek eleget az Egész ébredező tudatának.
Együtt tanulták, együtt fedezték fel a világnak azt a kis szegletét, amelybe ők beleszülettek. Aztán egyszer csak észrevette az Egész, hogy a bal ügyesebb. Például könnyebben meg tudta fogni a kiságy rácsát, a feléje nyújtott színes tárgyakat, így aztán egyre többször fordult elő, hogy köszönetképpen olyan parancsot is kapott, dugja be a legvastagabb ujját a szájba, amely meleg volt, puha, és nedves. Ez tetszett a balkéznek, s egyre több szolgálatot vállalt. Nem félt attól, hogy esetleg a jobbkéz megharagszik rá ezért, mert szerették egymást. Szó nem volt rivalizálásról.
Talán csak akkor érezte magát rosszul a jobb, amikor pár évvel később az óvodában arra kényszerítették, hogy ceruzával firkáljon egy papírra. Tudta, hogy ezt a bal sokkal jobban csinálja, hogy ez az ő feladata. Nem akarta elvenni tőle a munkáját, ezért a ceruzát folyton kiejtette az ujjai közül, addig-addig, amíg bele nem törődtek azok a nagy, erőszakos kezek.
A tapasztalás évei alatt jó és rossz is érte őket. Sokszor megsérültek, de gyorsan regenerálódtak, tudták, hogy nélkülözhetetlenek, és ez jóérzéssel töltötte el őket. Örültek, amikor az iskolába menet egy kisfiú keze óvatosan hozzájuk ért. A jobb volt a legboldogabb, mert az idegen ujjak őt fonták körül. Bizsegető, új érzést ismert meg, amit azonnal továbbított is az Egésznek. Mindig így volt ez. Bármit is tapasztaltak, azonnal megosztották az érzést. Nem voltak önzőek. Igaz, ez akkor is így volt, amikor fájdalmat kellett továbbítaniuk az idegeken keresztül.
Az élet nem állt meg, ahogy az ő fejlődésük sem. Okosodtak, ügyesedtek, kifinomult a tapintásuk. Egyre nagyobbak lettek, de az összhang megmaradt kettejük között. Rengeteg dolgot kellett egyszerre, együtt véghez vinniük, mégis az önálló feladatokat szerették a legjobban. A jobb alárendelte magát a balnak. Sokat segített neki. Tudta, hogy nélküle a bal ügyetlenebb lenne. Csodálta, ahogy tökéletesítette az íráskészségét, sőt egyre szebben rajzolt, kézimunkázott. Nem irigykedett. Számára is akadt olyan feladat, amit csak és kizárólag ő végezhetett, mint például a kézfogás. Fontosnak és nélkülözhetetlennek érezte ilyenkor magát.
A bal sok nehéz munkát átvállalt, így erősebb lett, és nagyobb. Már szabad szemmel is látszott a különbség. A jobb törékenyebb maradt, és az ő ujján csillogott az a gyűrű is, amelyet egy férfikéz húzott rá óvatosan, simogatva. Nagyon büszke volt. Azok az ismerős ujjak őt szerették a legjobban, és séta közben el sem engedték, egy percre sem, sőt, a férfiszáj a jobb kézre lehelte csókjait is.
Ezért hát érthető, hogy a legkedvesebb feladatuk a simogatás volt. Lágyan, finoman, éppen csak megérintve a másikat. Szinte beszéltek a mozdulatok. Minden érzelmet meg tudtak értetni. Az idegek, amelyek behálózták a kezeket, ilyenkor még érzékenyebbekké váltak.
Ezek a kifejlődött kezek egyszer, egy nehéz, fárasztó és fájdalmas nap után megérinthettek egy nagyon pici, új kis kezet, melyek sejtjei az övékből jöttek létre, s melyek ugyanúgy tétován, ijedten nyúltak az ujjaik után, mint egykoron ők is. Megindító érzés volt… a bal és a jobb is remegve simított végig az Egész gyermekén. Az övékén. Hát eljött az idő, amikor a kezek megtanulták a féltő, óvó, gondoskodó simogatást is, a semmihez sem foghatót.
A tapasztalás egy teljes életet követel, hiába hisszük, hogy már nincs új a Nap alatt. A kézfej elkezdett öregedni, egyre több apró, nagyobb ráncot hímeztek bele az évek. Az egykor sima bőr megereszkedett, elvesztette rugalmasságát. A kéz egy ideig ezzel nem is törődött, hiszen nem volt hiú, de amikor az izületek fájdalmasan begyulladtak, megijedt. Nem tudta a napi feladatait elvégezni. Hiába nyúlt a megszokott tárgyak után, az ujjak nem engedelmeskedtek, s az idegek elfelejtettek mindent, csak a fájdalmat továbbították.
A kezek így hát kénytelenek voltak elfogni ezt az állapotot is, és a munkájukat még a fájdalom ellenére is elvégezték, mert nem felejtették el: ők szolgálnak, amíg élnek… De az évek nem múltak el nyomtalanul.
A balkéz túl sokat vállalt, és részlegesen lebénult. A toll kiesett az ujjak közül, s már a kávét sem tudta megkavarni. Haszontalannak érezte magát. Időről időre csak a fájdalom járta át. A jobb ekkor összekulcsolta ujjait a ballal, és az Egész imádkozni kezdett, miután orvostól orvosig vitte, de nem tudták meggyógyítani.
Nézem a kezeimet. Az erőteljes vonalakat a tenyeremben, amelyek nem a jövőm, hanem a múltam tanúi. Mennyi mindent tettek értem, és másokért is. Elfáradtak. Néha már remegnek is. Ha megérem, még göcsörtösek is lesznek, akár az udvarban az akácfa törzse, de addig… még szorgalmasan csépelik egy klaviatúrának nevezett valami egérszürke billentyűit.
