Nem, ne reméld,
én már nem leszek más.
Az egyetlen, ami hozzád köt,
a passzivitás,
és ez a lila-sárga ködbe
hajló giccses naplemente.
Próbálkozol. Én néha engedem.
De csak a sajnálat vagy a szánalom,
vagy olykor talán a vágy,
ami öledig hajt, s ami miatt hagyom,
hogy a szád
letörölje rólam a rúzs nyomát.
Még akarsz. Még bírod.
Még kitartasz, akár a folyton faggatás,
vagy válaszként az üres hallgatás.
És mint mindig,
most is szánalmas, ahogy körvonalazni
próbáljuk a semmit.
Neked türelemjáték,
nekem te- és én-becsapás.
De nem, ne reméld,
én már nem leszek más…
(2007-02-03/06)
