Szabó Attila Tamás
Kopjafák bolygója

A kopjafák bolygóján 777 kopjafa állott.
- Különös - mondta Kapitány.
- Érdekes - töprengett Kutató.
- Félelmetes - berzenkedett Utazó.
- Gyönyörű - olvadozott Nő.
A bolygó nem is igazán bolygó volt, csupán kicsiny aszteroida, szabályos kőgolyóbis, amit kuporgó sündisznóval tettek hasonlatossá a repedezett felszínen ágaskodó kopjafák. Kóbor halo-objektum volt, csillagtalan árva egy közeli, terebélyes bölcsőköd színes ragyogásában.
- Kik állíthatták ezeket? - ráncolta a homlokát Kutató.
Megannyi szabályosan elrendezett, díszesen faragott fejfa, igazán fából, holott a kopár kérget nem tarkították erdők. Jóllehet a talány nem itt kezdődött, hisz házaknak, városoknak sem volt nyoma, ahol a művészi kezek áhítatos tisztelettel, alkotó szépséggel átitatott lelkületű tulajdonosai lakhattak volna.
- Talán egy közeli égitest élőlényei használják temetőbolygó gyanánt - morfondírozott elfelhősödő homlokkal Felügyelő. - Kapitány, kérlek, rendelj el riadót! Nem tudhatjuk, kik lehetnek.
- Bárkik is, biztosan nem ellenségek - fordult feléje rosszalló arckifejezéssel Nő. - Akik ilyen tisztelettel adóznak halottaiknak, nem törekedhetnek senki elpusztítására.
- Ezt nem a te dolgod eldönteni! - ugatta le Felügyelő, és támogatásért Kapitányra pislogott.
Amaz azonban rezzenéstelenül fürdette tovább kifejezéstelen vonásait a csillagköd fényében.
- Nincs jele ellenséges szándéknak - állapította meg kimérten. - Egyelőre nincs készültség.
Felügyelő mogorván összeszorította a száját. Dühödten bámulta Nő csodálattól ragyogó profilját. Oly ritkán találkoztak idegenekkel, oly ritkán érezhette magát fontosnak a fedélzeten, s amikor itt lenne az ő napja, ez a némber, kinek jelenlétének szükségessége erősen vitatható - még ha nem is vitatta mindenki bizonyos okból -, mindent tönkretesz. A biztonsági tiszt dolga, hogy felügyeljen, hogy szükségszerűen gyanakodjon. Hogy hivatalból mindenkit ellenségnek tekintsen, mert azt hiszi, ezt kell tennie.
- Meg kell vizsgálnunk - jelentette ki Kutató. - Küldjünk felderítőcsapatot, szigorúan tudományosat - tette hozzá jelentőségteljesen megnyomva a mondat végét, miközben félreérthetetlen pillantást lövellt Felügyelőre. Felügyelőt egy pillanatra elöntötte a méreg, aztán hirtelen ráeszmélt, minél fölényeskedőbbek vele szemben, ő annál sziklaszilárdabb képviselője, sőt mártírja tisztjének, ezért önérzetesen kihúzta magát.
- Azt javaslom, Kapitány - szólalt meg a háttérből Tanácsadó -, addig a hajóról küldjünk szét széles spektrumú szondasugarat, hátha megleljük a kopjafák készítőit.
Kapitány biccentett. Karót nyelt tartása, háta mögött görcsösen összekulcsolt kezei leplezett tanácstalanságról árulkodtak. Felügyelő megvetően méregette. Egy kapitánynak nem ilyennek kellene lennie, hanem határozottnak, ellentmondást nem tűrőnek, akárcsak ő volt az imént. Még ha le is hurrogták, feladatát ellátta, tiszta fejjel tudta, mit kell tennie. Kapitány sem volt mindig ilyen. Csak amióta ez a nő a fedélzeten van…
- Biztos jó ötlet? - aggodalmaskodott Utazó. - Az aktív sugár forrását, tudomásom szerint, be lehet mérni.
- Mérnök feladata, hogy megfelelően árnyékolja - nyugtatta meg Kutató.
- Ne félj! - csatlakozott hozzá Kapitány. - Időben meg fogsz érkezni utazásod céljához. Áttörve az Eridanus Falán három hetet nyertünk. Ezt jogom van felhasználni kutatás céljára.
- Nem ezért aggódom én - vörösödött el Utazó. - Lehet, hogy időben megérkezem, de vajon épségben?
Kutató lemondóan legyintett, és indult a dolgára. Kapitány felelet nélkül hagyta a gyáva tépelődést, csupán egy lenéző félmosolyt engedett meg magának, mégpedig leplezetlenül.
- Akkor megbeszéltük - zárta le a vitát. - Kutató, szólj Operátornak, hogy kalibráljon egy szkennelősugarat, a paramétereit pedig minél előbb adja meg Mérnöknek az árnyékoló mezőhöz... Csak hogy kedves vendégünket, valamint biztonsági tisztünket megnyugtassuk - vált egésszé félmosolya, ahogy szembefordult a társasággal. Ismét biccentett, ezúttal búcsúzóul, majd éhes szájként elnyelte a szobájába vezető ajtó. A híd hamar kiürült: Kutató sietett összeállítani a felderítőcsapatot, Utazó visszamenekült a kabinjába félni, Felügyelő duzzogva ellenőrzőkörútra indult, melynek során a hosszú alagutakban magára maradhatott, Tanácsadó pedig, afölötti elégedettségében, hogy ismét eleget tett nem túl tevékeny szerepének, behúzódott a könyvtárba. Ezt mindennap este tette, most viszont délután volt, ám nem foglalkozott vele. Hiszen ma elégedett volt magával. Tényleg nagyon elégedett volt. Csak Nő maradt az ablak előtt, ovális arca fénylett a csillagköd szivárvány-ragyogásában.
- Csodálatos - suttogták telt ajkai. Kicsit később bement Kapitány után.

Orvos a gyengélkedőn jajongott.
- Úristen, mekkora sugárzás! Úristen!
- Mint minden csillagbölcső közelében - sóhajtott Kutató.
- Ha sokáig itt maradunk, nagyon sok betegem lesz - folytatta a sopánkodást Orvos.
- Ezért vannak a pajzsok - volt a sor Gépészen.
- És ha elromlik a generátor?
- Miért romlana el? Egyébként meg van tartalékunk, és azért vagyok én, hogy ami elromlik a gépházban, azt helyrepofozzam.
- De te most felderítőútra mész!
- Mivel Kutató nem válogathat az emberek között. Segítek neki. Te is ezért jössz, nem?
- Én azért megyek, hogy ha megsérültök, ellátásban részesíthesselek benneteket - javította ki Orvos Gépészt.
- Mi történhet velünk egy csupasz planétán? - nevetett Kutató. - Még kő is alig van, amiben elbotolhatnánk. Nos alkalmas a kondíciónk egy űrsétára, doki?
Egy órával később a kicsiny komp elhagyta a dokkot, mély himlőhelyet hagyva hátra a hajó testében. Nő pont időben toppant a zsilipajtó kémlelő ablaka elé, hogy még lássa a levegő űrbe illanó jégpermetét.
- Milyen szép - áradozott, aztán tovább sétált.

Felügyelő morgolódva téblábolt a szervizalagutak egyikében, a diagnosztikai berendezések lámpácskáinak bűntudatos hunyorogásában. A pityegések, sípolások füllentőnek hatottak a félsötétben. Feje fölött vaskos kábelrengetegek feketéllettek baljóslatúan. Amikor az egyik magasan ívelő ablak alá ért, hirtelen megtorpant.
- Ott mennek azok a szerencsétlenek - dünnyögte az üres csendben. - Bármi lehet ott. Legalább elfogadták volna azokat a puskákat.
Kissé szaporábban vette tovább a lépéseket. A viták emlékei felfokozták idegállapotát. A biztonság az első. Elvégre kutatóhajón utaztak, kíséret nélkül. Messze otthontól. Egy hadihajó, az más. Hermetizáció, maximális önfenntartás. Igaz, régen történt már atrocitás a csillagok között, de minél régebbre nyúlik vissza a nyugalom, s mennél mélyebben járnak az űrben, a taktikus elme annál várhatóbbnak tartja a gondokat. A valószínűség számítás azt diktálta, valaminek történnie kell előbb-utóbb. Váratlanul felzümmögött a közelében egy kapcsolószekrény. Most kezdte a letapogatást a szonda. Sietni kezdett. Valakinek felügyelnie kell az eseményeket, mielőtt a könnyelműség bajt okoz. A biztonság az első. Nincs, ami nagyobb súllyal bírna.

Orvos összeszorított szájjal, gondterhelt ábrázattal adta be az űrséták után kötelező semlegesítő oltást. A parancsnoki szoba hangos volt a veszekedéstől.
- Mondom, hogy angolul volt felírva! - harsogta Kutató.
- Nem, mert kínaiul! - ellenkezett Gépész.
- Nem igaz! El tudtam olvasni!
- Talán csak megismerem a kínai képírást!
- Te rémeket látsz! Túl sok oxigént szippantottál, vagy mi!
- Te pedig önző és gyűlölködő vagy! Arról van szó, hogy lenézed a kultúrámat!
Kapitány az asztala másik oldalán kétségbeesetten forgatgatta a fejét, igyekezvén követni a szóváltást. Végül segélykérően felnézett Orvosra, aki épp összecsomagolta a fecskendőjét meg az üres ampulláit.
- Doki, mondj már valamit! Te is lent voltál!
Orvos még inkább összeszorította ajkait, hogy azok már csak egy csík voltak felfújódott képében. Örökké figyelő tekintetét mély érzések vérbordái erezték. Mikor végre valahára megszólalt, nem nézett senkire, mintha szégyellnivalója lenne, s hangja erőtlen, elcsigázott volt.
- A feliratok oroszul álltak a fejfákon.
Kutató bosszúsan rácsapott a térdére.
- A másik! Mondom, hogy angol betűk voltak!
- Nem-nem! - táncoltatta mutatóujját a levegőben Gépész. - Kínai írások voltak, és Orvos a kínai jeleket vélte cirill betűknek.
A veszekedés újult erővel lángolt fel.
- Kértem, hogy vigyenek fegyvert - dünnyögte a sarokból Felügyelő, de senki sem figyelt rá.
Kapitány döbbenten meredt embereire.
- Hát komolyan nem veszitek észre? - kérdezte értetlen hangsúllyal. - Mindenki a saját anyanyelvén tudta elolvasni a feliratokat. Kutató angolul. Te, Gépész, kínai vagy, ezért kínaiul. Orvos pedig orosz, ezért neki a betűk oroszul öltöttek formát.
- Ez csodálatos! - hallatszott a hálóhelyiségbe vezető ajtó felől. Nő állt ott hálóingben, fél vállal a falnak támaszkodva, és mosolygott.
Az emberek megnémultak, Kapitány zavarba jött.
- Talán menjünk át a tanácskozó terembe - indítványozta szem rebegtetve.
Mindenki szótlanul felegyenesedett. A székek zavarba ejtően zörögtek. Felügyelő volt az utolsó, kaján vigyora Kapitány háta mögött akaratlanul összetalálkozott Nő érzelmesen csillogó tekintetével, aki ezt félreértette.
- Végre! - röppent légiesen a hórihorgas alak nyakába, ám Felügyelő durván eltaszította magától.
- Mit képzelsz? - vakkantotta, azzal kisietett a többiek nyomában.

Utazó a kabinjában kuksolt, és félt. Elvesztette magabiztosságát. Talán mégiscsak meg kellett volna váltania a jegyet a Millennium Star-ra. Luxuskörülmények, állandó melegvíz, jó kaják. De a jólétnek ára van, a jegyek nagyon drágák. Most viszont pokolba kívánta a barátot, aki elintézte neki ezt az űrhajót. Állítólag teljesen eseménytelen útra készült. Erre áttörés az Eridanus Falán, hogy majd összecsinálta magát, most pedig ez a szörnyű bolygó az ijesztő totemjeivel. Lelki szemei előtt rettenetes kísértetek lebegtek, álmában pedig sikoltottak is a föld alól, meg rémisztően kacagtak. Nem mert beszélni róla Kapitánynak, és még Orvosnak sem, pedig kaphatott volna valami nyugtatót. De már így is épp elég gyávának tartották. Mellesleg az is volt. Gyáva kukac. Hogyan is nyerhetett ösztöndíjat az anyabolygóra, egy távoli, még alig benépesített világocska szürke hivatalnoka. A fűtővezeték megnyikordult mellette a falban. Összébb húzta magát a takaró alatt, és tovább félt.

Orvos ujjával kísérte a szöveget a sisakreflektor fényénél, miközben tagoltan olvasta.
- Örökké velünk maradsz! Félelmed a mi félelmünk! Bűnöd a mi bűnünk! Lelkedet bepiszkoltad, elmédet gúzsba kötötted, és most sorsod erre vetett!
Orvos megborzongott a szkafanderben. A szavak most is, akár első alkalommal, utat találtak hozzá. Lelke nem volt piszkos, de az elméje… Beharapta ajkát, és felnézett a fél eget megfagyott lángfelhőbe borító csillagködre. Sorsod erre vetett! Ahogy ágaskodtak körülötte a sötét kopjafák, úgy hatottak, mint holmi galéria. Lelkek, sorsok galériája. És akárcsak a képek, mintha neki is szóltak volna. Vajon a többiek is ugyanezt olvasták, ki-ki a saját nyelvén? Vagy mást, csak ők elhallgatják, mert szégyellik? Vagy csak ő szégyelli a… mit is? Honnan is tudnának az idegenek az ő szorongásáról? A társai viszont tudhattak. És amikor magukban olvasták, talán rá gondoltak? Mert őrá illik a legjobban? Badarság!, rázta meg a fejét, és hátat fordított a kopjafáknak, hogy horizontálisan végigkémleljen a csillagmezsgyén. Ritkán tehették lábukat levegőtlen planétára, nem mindennapi élmény volt innen szétnézni. Ám rosszérzése nem hagyta nyugodni, így hamarosan visszabújt a kompba. A zsilipnél Kapitány, Kutató és Gépész vártak rá. Kapitány villámló tekintete szinte felnyársalta.
- Nem szokás engedélyt kérni?! - rivallta.
Orvos megszeppenten lehorgasztotta az orrát.
- Bocsánat - makogta. - Nem tudom, mi ütött belém.
Bűnbánóan távozott a három férfi szánakozó figyelmének tüzében. Gépész szólalt meg, mikor már messze járt.
- Miért nem kért engedélyt? Kiengedted volna. Mi baja lehet?
- Hát nem nyilvánvaló? - kérdezett vissza Kapitány. - Az a baj, hogy adtam volna mellé valakit. Egyedül akart menni.
Megfordult, és ő is elment, az ellenkező irányba. Gépész hallgatagon követte. Csak Kutató maradt ott némán rágódva. Ujjbegye finoman sercegett borostás állán. Mit akarhatott Orvos odalent? Talán oroszul máshogy hangzik a sírfelirat? Vagy azt gyanítja, az ő angol fordítása hamis? Félelmed a mi félelmünk! Bűnöd a mi bűnünk! Talán megérezte, hogy ő…? Láthatta, milyen arccal olvasta a szöveget? Na ne! Biztosan ő sem ártatlan. Nem lehet az…

Nő szomorkodva téblábolt a szervizalagutak egyikében, a diagnosztikai berendezések csillagokat utánzó lámpácskáinak pajkos hunyorogásában. A pityegések, sípolások vigasztalóan hatottak a karácsonyi estet idéző színek félhomályában. Feje fölött élénk kábelkígyók hurokmintázata varázsolta gyermekien titokzatoskodóvá az árnyékot. Amikor az egyik magasan ívelő ablak alá ért, hirtelen megtorpant.
- Milyen szépek a csillagok - sóhajtotta bele ábrándosan az andalító csöndbe.
Tovább sétált, és a csillagok vele úsztak az ablakok sorában. Majd hirtelen azon kapta magát, hogy a kabinfolyosón halad. Felnézett a legközelebbi ajtó névtáblájára. Utazó kabinja volt. Nő kedvesen vállat vont, és finoman benyitott.

Mérnök azon ügyködött, hogy a szondázó forrásjelét minél jobban szétszórja az árnyékoló mezővel. Nehéz munka volt, felesleges és unalmas. Mégis jól akarta megcsinálni, nehogy Kapitány megszólja. Először be akarta panaszolni nála Gépészt, amiért nem segít, de végül letett róla. Néha a háta mögött sugdostak a többiek, biztosan arról, mennyire seggnyaló. Az undortól eltorzult az arca. Csak azt nem tudta, tőlük undorodik-e, vagy hogy buzgalma tényleg olyan undorítóan törtetőnek tűnik néha. Mindegy. Csak az a baj, hogy a látszat egy ilyen szűk közösségben nagyobb súllyal esik a latba, ha megítélik az embert. Kedvetlenül csavargatta a finombeállítókat. Fogát annyira összeszorította, hogy csikorgott. Megcsinálhatná a hátralevő igazítást holnap reggel is, nem kellene túlóráznia éjnek évadján. De akkor folyton szem előtt lenne, ahogy a folyosókon rohangál és látszólag teljesen felesleges tömegméréseket végez a hajó különböző pontjain. Biztosan azt mondanák, megint mutogatja magát Kapitánynak, mennyire dolgozik. Hirtelen még jobban elkomorult, és ránehezedett két kezére a pulton. Lehet, épp erről fogják azt mondani? Amikor reggelinél ásít, milyen gyűlölködő szemeket fognak mereszteni rá. A te hibád, gondolta. Ha kezdettől fogva nem húzódsz el tőlük. De most már nem működne másként. Gondolatot váltott. Gépész viszont nagyon különösen viselkedett. Jó, nem voltak barátok, de nem ellenségeskedett vele eddig. Ma mégis megtagadta a segítséget. Miért? Valamit mondtak neki? Vagy valójában a háta mögött ő is köpött rá? Fojtogatni kezdte a szomorúság, majd a szomorúság átcsapott minden mindegy dühbe.
- Végeztem mára a kalibrálással! - mordult rá a kijelzőkre. - Majd délelőtt megcsinálom. Nem érdekelnek a többiek!
Lecsapta a diagnosztizáló fedelét, belökte a pult alá, aztán villanyt oltott, és kilépett a csendes folyosóra. Mielőtt nyugovóra tért volna, útba kellett ejtenie a hidat, visszakapcsolni a külső érzékelőket. Amint megtette, egy komputerüzenet kitörölte a letargiát az agyából. Valaki állítólag a hajón kívül tartózkodott, és ennek értelmében a létszámellenőrző rendszer - amit természetesen Felügyelő közbenjárására iktattak be -, makacsul jelezte, kilencből nyolc személy van a fedélzeten. Mérnök rögtön sejtette, hogy valami nem stimmel, hisz jóváhagyott űrséta esetén Operátornak ügyeletet kell adnia a hídon. Talán épp ő ment ki, mert valami hirtelen támadt problémát akar elhárítani? Ej, az nem szabályos, Operátor nem tenné. Inkább felverné az egész hajót. Esetleg Orvos! Mérnök hallott róla, mit művelt a doki. Keresett egy ablakot, amin jól ráláthatott a kopjafák bolygójára, és a kormánypulton tartott digitális binokulárral végigpásztázta a kérges felszínt tüskékként borító totemek sűrűjét. Előbb a kompra akadt rá, majd nem messze tőle a négykézláb kuporgó űrhajósra is. Innen nem tudta megállapítani, ki az, hát tovább figyelte. Megfordult a fejében, hogy riadót fúj, de máris fülébe csengett: „Beköptél, te szemét!”. Majd, ha muszáj. Most inkább figyel. Az űrhajós valami érdekeset művelt. Mérnök növelte a nagyítást. Igen. A Kesztyűs kéz rövid nyelű csákányt szorongatott, amit újra meg újra belevágott a kemény, repedezett kéregbe. Minden néma csapás után öklömnyi vagy még kisebb kavicsok szálltak a magasba. Már egész gyűrű nyúlt belőlük a lassan forgó aszteroida köré. Az űrhajós maga pányvákkal lefogatva kerülte el, hogy a kődarabok sorsára jusson. Mozdulatai ütemesek, lassúak voltak, mégis egyfajta eszelősség sugárzott tartásából. Mérnök jól megfigyelhette, hogy nem egy nagyobb sebességgel felvágódó kavics nekikoppan a sisaklemeznek. A figura ilyenkor tartott némi bizonytalankodó szünetet, ám hamarosan folytatta gépies munkáját. Mérnök lélegzetvisszafojtva nézte. Annak ellenére, hogy nem volt valami felhőtlen a viszonya a legénység többi tagjával, lassan aggódni kezdett. Az az ember ott önhibájából közvetlen életveszélyben volt. Elég egy repedés az arcvédőn, és vége. Elöntötte a forróság. Tudta, hogy szólnia kell, de tekintete odaragadt a furcsa jelenetre, agya pedig forrón őrölte a háttérben maradásra ösztökélő gondolatokat. Mire elhatározta volna magát, rádöbbent, hogy a magányos alak visszatér a kompba, majd elindul a hajó felé. Nem túl széles, de viszonylag mély gödröt hagyott maga mögött az egyik fejfa tövében. Nem semmi erőfeszítés lehetett kiásni, csak valami kényszeredett elszántság vagy félelem vihette rá. Mérnök szent meggyőződése szerint utolsó mozdulatai rejtettek némi szomorúságot, ám az is lehet, csupán a kép keltette benne ezt az érzést, hiszen a végtelen űr egy porszemnyi szigetén dacoló szkafanderes alak távoli látványa megmagyarázhatatlanul szorongató. Most már nem érezte annyira fontosnak riadót fújni, de a lelkiismerete megszólalt. Tisztázni akarta a dolgot, és ennek legkézenfekvőbb módja az volt, ha a zsilipnél elkapja a szökevényt. A kíváncsiság és a késett tettrekészség egyszerre hajtották. Rohant a folyosókon, s közben azt ismételgette magában, biztosan doki az. Holnap pedig jelenti mi történt, mert ha valami rejtett kamera rögzítette, hogy közben a hídon volt, bűnrészesnek kiáltják ki, vagy legalábbis megfenyítik szabálysértésért.
Pont akkor ért oda, amikor az ismeretlen űrhajós cammogva kihátrált a zsilipből. Mérnök azonnal rávetette magát.
- Doki! Felfogod te, mit csinálsz? És hogy ezt nekem jel…
Elnémult. Az alak megtántorodott, nehézkesen dülöngélve megfordult, majd rémülten elhátrált Mérnöktől. Sisakja automatikusan kicsatolódott, és lebillent a fejéről.
- Gépész! - kiáltotta Mérnök.
Egy percig némán meredtek egymásra: Mérnök döbbenten, Gépész ijedtségtől ráncolódó arccal. Végül Mérnök szólalt meg ismét.
- Kihasználtad, hogy le kellett kapcsolnom a külső érzékelőket az árnyékoló mező miatt! Megtagadtad Kapitány parancsát!
- Látnom kellett - rebegte Gépész. Mérnök most vette észre, hogy melléhez szorítva tartja az idegesen markolászott kicsiny csákányt.
- Micsodát?
- Hogy fekszik ott valaki… Hogy azok a sírfeliratok a halottaknak szólnak, nem pedig… - Elhallgatott és beszívta a száját. Felemelte szégyenkező tekintetét mérnökre, és hirtelen kirobbant, bár hangja továbbra is megtörtebb volt annál, mintsem hogy megzavarja vele a hajó éjszakai csöndjét. - Te nem jártál ott, Mérnök! El sem tudod képzelni, milyen érzés! Olvasni azokat a feliratokat, és közben ott állni egy temetőbolygón a kopjafák között. Mintha…
Ismét elhallgatott, s nem is szólalt már meg többet. Látszott, nagyon szeretne elmenni, pusztán Mérnök számon kérő tekintete szegezi oda. Mérnök pedig az imént még szeretett volna valamit mondani, de aztán ő is az ajkába harapott. Ott állni egy temetőbolygón a kopjafák között. Mintha…

Mintha a fejfák állítói egyetemesen szóltak volna az univerzum minden lényéhez, rágódott az ágyára boruló sötétségben Orvos.

Kutató szorongva téblábolt a szervizalagutak egyikében, a diagnosztikai berendezések lámpácskáinak érdeklődő hunyorogásában. A pityegések, sípolások firtatóan hatottak a leplező félhomályában. Feje fölött tapogatózó kábelkígyók derítették fel az árnyék birodalmának rejtelmeit. Amikor az egyik magasan ívelő ablak alá ért, hirtelen megtorpant.
- Olyan kicsi ez az objektum. Miért nem kerülhettük el? Csak egy kis pályahajlás kellett volna hozzá - jajdult bele a figyelő csöndbe. Tudta, miért rendelte magához kapitány tíz-nulla-nullára.

- Nem kellene felhozni az egyiket? - kérdezte Kapitány.
Kutató nem felelt azonnal, a szőnyeget nézte maga előtt. A mesterkélt szövésmintázat egyáltalán nem volt összhangban a rideg hajófallal.
- Nyilván könnyebb lenne a laborban megvizsgálni - fejtegette Tanácsadó. - Fertőzéstől nem kell tartanunk. Szerintem ésszerű lenne.
- Kegyeletsértés lenne - fintorgott Kutató, és szeme továbbra sem bírt elszakadni az ismétlődő mintáktól. Tekintete labirintusba zárt egér módján kereste a kiutat a legellentmondásosabb íveket, töréseket vető vonalak közül.
- A Vulpecula Epszilonjának sírjait feltárni nem volt az? - hökkent meg Tanácsadó. - És a Polaris törpe kísérője körül keringő roncsok múmiái?
- Csodálkozom rajtad, Kutató - jelentette ki Kapitány is komoly arckifejezéssel. - Neked kellene a leginkább lelkesedned a leletért. Igazából azt vártam, te hozakodsz elő az ötlettel.
Kutató kelletlenül megrugdosta labirintusa színes falait cipője fénytelen orrával. Lelkiismeretlen iskolásnak érezte magát, aki nem tanulta meg a leckét.
- Ha megparancsolod, máris intézkedem - dünnyögte.
- Ha parancsra van szükséged, hát legyen - biccentett erélyesen Kapitány. - Megparancsolom. Bár továbbra sem értem a viselkedésed. Zavartnak tűnsz. Talán semmi közöm hozzá, mi bajod van, de esetleg elbeszélgethetnél egy pszichiáterrel.
- Majd meggondolom - sóhajtotta Kutató az ajtón kifele menet.
A két másik férfi töprengve bámulta hűlt helyét.
- Talán érdemes lenne jobban a legénység körmére nézni - vélte Tanácsadó célozgató hangnemben, azzal elégedetten elvonult a könyvtárba.

Operátor húsig rágta a körmeit. Ezt az eljárást még soha nem használta szkennelősugár képzésénél. A hatótávolság két százalékkal nagyobb, de Mérnöknek meggyűlhet a baja a teljesítménytöbblettel. Sebaj. Az eredmény majd őt igazolja. Ha talál valamit. Elkomorodott a kéretlen gondolatra. Igazság szerint nem hitt benne. Eddig nem gondolta végig, a munka annyira lekötötte, ám egy halo-aszteroida legalább annyira képtelenség volt, mint temető egy néptelen bolygón. Ennél már csak az lehetett nagyobb képtelenség, hogy a közelben lakott világ rejtőzik. Csillag is alig van. Ennek az egésznek semmi értelme. Legutóbb látta Kapitányon, hogy neki is ez jár a fejében. De az Eridanus Falán áttörve nyert három hetet, és nyilván félt, hogy céltalan utazással úszik el, s nem talál jó kutatnivalót. Ezért horgonyoztak le itt, a kopjafák bolygója mellett, ami rendes körülmények között kétnapi vizsgálódás tárgya lett volna. De a körülmények valamiért nem voltak normálisak. Operátor nem tudta volna szavakkal megfogalmazni az elbizonytalanító érzést. Valami volt a levegőben, valami különös. Az emberek szótlanabbak lettek, Kapitány merengőbb. Persze ehhez Nőnek is lehetett némi köze. Kapitányt otthon feleség várta három gyerekkel. Ez az üresjáratú három hetecske igazi kéjutazás is lehetett, ha az ember úgy fogta fel. Na persze némi kompromisszummal. Kapitány nyilván nem véletlenül tűrte el, hogy mások is összebújnak Nővel. De ez van már egy hete, és most mégsem ugyanaz minden. Operátor állított picit a finomhangolókon. Az oszcilloszkóp ernyőjén ugrándozni kezdett egy virgonc hullámcsúcs. Azt sem magyarázza, miért nem mond neki senki semmit. Minthogy az sem magyarázat, hogy nincs szem előtt a feladata miatt. Orvos ballépéséről sem tudna, ha véletlenül el nem kottyantja Gépész az ebédnél. De amikor rákérdezett, Gépész úgy tett, mintha nem hallaná. Mi a fene lehet ez? Nem bíznak benne? Vagy valami sötét titok lappang a hajón? Esetleg ő az, akit gyanúsítanak valamivel, s miközben megfigyelik, szép lassan elszigetelik mindentől? Bizseregni kezdett a fejbőre. Rá kell jönni az igazságra. Talán a letapogatás kezdete kapcsán megtudhat valamit. Ha mindenki látja, hogy szuperál a sugár, megnő a bizalmuk. Még beszélni is fognak. Legalábbis Gépész vagy Orvos. Ők mostanában a legzavarodottabbak. Bár Kutató sem a régi. Mintha belassult volna, akárcsak az egész hajó lüktetése. Az emberek tétlenkedtek. Elodázták a döntéseiket. Csak ő, Operátor dolgozik. Vagy a többiek valami másban sántikálnak a háta mögött?

Orvos lesütötte a szemét.
- Nem áll módomban a pszichés állapotodról véleményt alkotni - mondta Gépésznek. - Kapitány tisztában van vele.
- Akkor miért küldött hozzád?
- Nem tudom. Talán, hogy kibeszéljük a bajunkat egymásnak. Vagy arra számít, kihúzok belőled valamit. Vagy csak követi az előírást.
- És? - vonta fel a szemöldökét Gépész. - Kíváncsi vagy?
Orvos ismét az ölébe ejtette tekintetét, ahol kezei egymást tördelték.
- Igaz, amit Mérnök mondott? Tényleg nem találtál semmit?
- Nincsenek sírok - rázta meg a fejét a másik őszintén. - De ha ez számodra is ekkora jelentőséggel bír, nem lehetek beteg.
- Vagy mindketten azok vagyunk.
Gépész hallgatagon fürkészte egy ideig Orvost.
- Elmondod, mi járt a fejedben, amikor elolvastad a feliratokat? - Orvos nemet intett. - Szégyelled?
Orvos lobbanó haraggal kapta fel a fejét, aztán a tűz szinte azonnal lelohadt a szemében. De nem válaszolt, mert nem tudott mit hirtelenjében. Ha felelne, azzal vagy elárulná, vagy kiszolgáltatná magát, és egyelőre nem tudta, társa mire céloz. Tapogatózik vagy tart valamitől?
- Valaki másra gondoltál? - próbálkozott tovább Gépész.
- Te ezek szerint nem rám? - szaladt ki Orvos száján, majd azonnal elvörösödött, és felpattant a székből. - Dolgom van. Ha nincs egyéb panaszod…
Gépész habozás nélkül távozott. Lelke nyersen, kaotikusan háborgott. Orvos is ugyanazt érzi, mint ő? Vagy csak megjátszotta magát? El akarja terelni a figyelmét arról, amit sejt? Oda kellesz figyelni, kikkel beszél. Elsietett a gépház felé.

Felügyelő figyelmét nem kerülte el a hajón lezajlott hangulatváltozás. És mint minden rendellenességnek, ennek is utána akart járni. Kihallgatott beszélgetések, megfigyelt testrezdülések, egy-egy elkapott önkéntelen pillantás. Naplóbejegyzések, az elvégzett rutinfeladatok minősége, napirendbeli változások. A biztonsági rendszerek a folyosókat figyelték. Ismeretlen gáz? Idegen mentális ráhatás? Láthatatlan betolakodók vagy járvány előjele? Esetleg hatalmi harc? Igen. Mindközül ez volt a kedvence. Titkon mindig is remélte, egyszer része lesz benne, persze nem ezen a hajón. Nem is egy másikon. Hanem… A rendnek fenn kell állnia… Csak egy kicsit. Nyomozni akart. Nő nem idevaló. Ha csinálna valamit, kiutasíthatná a hajóról. Operátor egészen új a fedélzeten. Ha szabotázson töri a fejét, emberére akad. Kapitány, úgy tűnik, befolyásolható. Rajta keresztül bárki manipulálhat. Na és persze Orvos meg Gépész. Mind a ketten engedély nélkül hagyták el a hajót. Vajon külön-külön bűnösök, vagy együtt? Kivel, mivel kellett találkozniuk az aszteroidán? Lehet, nem is önmaguk már? No meg Mérnök. Aki nem jelentette azonnal Gépész kiruccanását. Miben egyezhettek meg? Gépész elkaphatta Mérnököt a zsilipnél? Felügyelő ökölbe szorította kezét az arca előtt, szája vértelen csíkká változott. Nyomozni kell. Nyomozni.

A kopjafa nyers ősiséggel állt a steril laboratórium szentségtörő fehérségében. Kutató dobogó szívvel kerülgette, időnként el-elkattintva egy felvételt. Többet is a kelleténél, csak hogy ne keljen hozzányúlni. Minek ezzel vacakolni? Ez csak egy darab fa. Az arca lángolt a tudóshoz méltatlan gondolattól. Szégyellte azt az elszántságot, amivel kibúvókat keresett az alól, ami a dolga. Hivatkozhatna rá, hogy a mintavétel megrongálná a műemléket. De ismerte Kapitány válaszát. Magában még hajtható lenne, de ha ott van mellette Tanácsadó… Hirtelen zaj támadt. Nő lépte át a küszöböt, és kedvesen mosolygott.
- Megnézhetem? - kérdezte elbűvölően.
Kutató most legszívesebben kirúgta volna, ám arra gondolt, fel is használhatja a mondvacsinált kutatásban, ami leginkább számára szolgálna eredménnyel.
- Gyere csak! - Odaállította Nőt maga és a fejfa közé. - Nézz rá! Mi jut eszedbe?
- Hogy nagyon szép - énekelte Nő.
- Más nem? Érintsd meg!
A finom kéz úgy simított végig a sima fán, mint a férfiháton. Kutató görcsösen követte szemével. Kíváncsian leste, a vékony ujjak merre kanyarodnak a barna különböző tónusaiból összeálló mintázaton. Mikor a betűkön többször is tartózkodás nélkül átsiklottak, izgatottan megszólalt.
- Olvasd el az írást!
Nő csodálkozva, de még mindig bájosan mosolyogva fordult oda hozzá.
- Milyen írást?
Kutató nyelt egyet. Ezt elmondja Kapitánynak. Ennyivel talán beéri. Kiküldte Nőt, aztán leült a lelettel szemben, de a világítást lekapcsolta, hogy csak díszes kontúrjait lássa, a feliratot ne.

Orvos a gyengélkedőn rendezgette a műszereit. Időnként várakozón méregette a fehér lepedőbe húzott betegágyat. Hirtelen megszólalt az ajtónyitást jelző kolomp. Felügyelő lépett be. Orvosnak felragyogott az arca.
- Felügyelő! Miben segíthetek? Fáj valamid? A torkod? A fejed? Nincs étvágyad? Hánytál? Milyen színű volt a…
- Szó sincs ezekről! - szakította meg a szólavinát a másik. Nagyon hivatalos ábrázatot öltött. - Kérdéseket szeretnék feltenni neked a rossz tetteddel kapcsolatban.
Orvos elcsüggedt.
- Akkor… ezek szerint nincs semmi panaszod?
- Mondtam, hogy nincs.
Orvos megint babrálni kezdett az eszközeivel, amiket már ki tudja hányadszor rendezett át a kis asztalkán.
- Azt hittem, Kapitány szólt neked, hogy…
- A rendfenntartás nem Kapitány dolga! - jelentette ki határozottan Felügyelő.
- De ő parancsol.
- Bűntett fölött szemet hunyni, nem adhatja parancsba.
- Akkor miért csak most jöttél? - toppantott mérgesen Orvos. Aztán elsötétült a homloka. - Iiigen. Tudom. Gépész küldött!
Felügyelő felvonta a szemöldökét, lábujjhegyről a sarkára állt, miközben fensőbbségesen kihúzta magát, s kezét összekulcsolta a háta mögött.
- Tán valami mondanivalód van Gépésszel kapcsolatban?
Orvos vadul hátat fordított.
- Semmi közöm hozzá!
- Azt majd én döntöm el.
- Nem!!!
A következő pillanatban Orvos felborította az asztalkát, a szerszámok csak úgy hullottak szét csörömpölve, csillogva. Vállával erőteljesen kibillentette Felügyelőt az egyensúlyából, amaz hiába kapott utána. A fehér köpeny villámgyorsan ellibbent a folyosón. Felügyelőnek nem kellett több az önelégültséghez. Ez az. A kérlelhetetlensége, a sziklaszilárdsága meghozta gyümölcsét. A nyúl kiugrott a bokorból. Orvos menekül előle, ez felér egy aláírással a beismerő vallomáson. Vadul üldözte, felverték a hajó megszokott csöndjét, ám Orvos kora és szikár alkata ellenére gyorsabbnak bizonyult nála. Mielőtt utolérhette volna, szobájának ajtaja bevágódott mögötte, és a kulcs hangosan ráfordult. Felügyelő nagyot nyekkent rajta.
- Orvos, nyisd ki! Tudod, hogy úgyis bejutok! Vagy ha mégsem, hát te ragadsz bent örökre!
Azzal ráfordította a külső hevederzárat, és lekódolta. Egyelőre Orvossal nem kell tovább foglalkoznia. Előbb előkeríti Gépészt. Persze sokkal óvatosabb lesz. Gépész erős, ha lesből támad, könnyen felülkerekedhet. Ezt nem szabad hagyni. Előhúzta csőre töltött pisztolyát.

Tanácsadó kedvenc könyvei fölött bóbiskolt a könyvtárban. A légkondicionáló láthatatlan kézzel lapozta az ölébe ejtett kötetet. Tanácsadó öntudatlanul hallgatta a lapok andalító zizegését. És Tanácsadó álmodott. Azt álmodta, találkozik az írókkal. A legnagyobbakkal. És mind felnéznek rá. Mert a regényeiket ő írja, azok pusztán lejegyzik elhintett gondolatait. Ott állt Asimov mellett, és azt tanácsolta neki, kösse össze történelmi szálakkal legnagyobb ciklusait. Meggyőzte Clarke-et, írjon egy Űrodisszea részt, amiben Frank Moor visszatér, csakhogy teljes legyen a kör. Bradbury az ő frázisaival színesítette a Marsbéli krónikákat. Lem mohón szürcsölte vadabbnál vadabb ötleteit, hogy azok monumentális képekben öltsenek testet a betűkből. És Tanácsadó elégedett volt álmában. Nagyon elégedett. Álmában nem utasították el ezer oldalra rúgó filozófiai jellegű művét. Ünnepelték. Tapsoltak neki, és odafigyeltek szavaira. Az emberek adtak a véleményére. Az ő szavaival mondták be a híreket. Anyák az ő képére nevelték fiaikat. Tudósok, hajókapitányok versengtek munkájáért, barátságáért. Felfedező volt. Hirtelen abbamaradt a zizegés. A lapok elfogytak az ölében.

- Nem kellene megvizsgálnod? - kérte számon Kapitány.
- Egyelőre a dimenzióit méregetem - védekezett szenvtelenül Kutató, s gyorsan a kezébe vett egy logarlécet.
- Ennyi ideig? Lassan elfogy a türelmem. - Kutató beszívta az ajkát. Kapitány ezt a tiszteletlenség jelének vélte. - Valamit mondani szeretnél?
- Igen! - csattant a másik férfi hangja. - Miért jöttünk ide? Miért törtünk át az Eridanus Falán? Ha nyertünk három hetet, miért nem végeztünk, és mentünk haza minél hamarabb, hogy többet lehessünk otthon a családunkkal?
Kapitány fülig elvörösödött.
- Ezt nem hallgatom tovább! - kiáltotta elcsukló hangon. Kiviharzott a folyosóra, aztán lassított. Megigazította a ruháját, visszaerőltette magára a nyugalmat. Fogai azonban csikorogtak. Nyugalom. Bárkivel összefuthat. Így is lett. Operátorba botlott az egyik kanyarban.
- Ahoj, Kapitány! - kurjantotta Operátor szokatlanul vidáman. - De jó, hogy találkoztunk, pont téged kereslek. Rendben van a szondasugár.
- Épp ideje - bólintott szárazon Kapitány. - Menjünk a hídra.
Elindultak egymás mellett. Operátort némileg lelohasztotta Kapitány modortalansága, ezért lenyelte további szavait, és csak a hídon szólalt meg ismét. Visszafogottabban, minél szakmaibb nyelven.
- Sikerült úgy modulálnom, hogy áthatoljon a köd sugárzásán, és egy-két visszacsatolással növeltem a fókuszt is, míg a hullámhossz egyszerre nagy területet fed le. Egy kompon ki is próbáltam. 20 millió kilométerről is érzékelte. Ebből kiszámítva jó pár fényév mélységig észreveszünk bármit. A számítógép sablontárát is bővítettem, különben átsiklik még nekünk itt valami fontoson.
Kapitány megint bólintott, ezúttal úgy, ahogy azt Operátor elvárta a munkájáért. Elégedett arccal vizslatta a kijelzőket.
- Nagyon jó. Derék. Nem csalódtam benned. Erről tudni fognak az állomáson.
- Igazis, Kapitány - kapott a szón Operátor -, szeretnék kérdezni valamit.
- Csak bátran.
- Tudod, a munka miatt kissé elhanyagoltam a társasági életet, szinte azt sem tudom, az elmúlt napokban mi történt a hajón. Próbáltam beszélni Orvossal meg Gépésszel, de nem találom őket. Szóval…
- Mire gondolsz? - vonta össze a szemöldökét Kapitány, míg tekintete olyan volt alatta, mint aki sietne a dolgára.
- Nos… hogyan alakul a hajó élete? Minden rendben van?
Kapitány tekintete most gyanakvóvá vált az összevont szemöldök árnyékában.
- Egy kicsit konkrétabban.
Operátor zavartan megvakarta a feje búbját.
- Hát csak… van-e valami fontos, amiről nekem is tudnom kellene? Hogy halad a bolygókutatás?
- Jól. Még valami?
- Kapitány. Őszinte leszek. Miért vagyunk itt? Miért álltunk meg ennyi időre? Miért fogunk ezzel az aszteroidával elvesztegetni három hetet, amikor - látom - még szondát sem lőttünk ki rá? Haza is mehetnénk a családjainkhoz.
Kapitány rekedten felkiáltott, és toporzékolva kirontott a hídról a megdöbbent Operátor szeme láttára. Lázadozik a legénység? Jól van! Úgy látszik mostanában túl lazára vette a gyeplőt! Akkor majd mostantól másként lesznek a dolgok! Van pofájuk a magánéletében vájkálni? Hát nekik nincs feleségük? Gyerekeik? Ők mit gondolnak, mikor este behúzzák maguk mellé az ágyba Nőt? Ráadásul úgy, hogy azt képzelik, csak velük fekszik le, senki sem tud róla, és nem látják, olyankor a kapitányuk hogyan őrjöng féltékeny dühében! Mindezt hajlandó volt elnézni napközben, és ez a hála?! Már nem adott a látszatra, fuldokolva a dühtől vágtatott a szobája felé.

Mérnök szorongva téblábolt a szervizalagutak egyikében, a diagnosztikai berendezések lámpácskáinak különböző fényhosszúságú hunyorogásában. Pityegések, sípolások - megannyi membrán hanginterferenciájától hullámzott körülötte a félsötétség. Feje fölött vaskos kábelrengetegek elektromágneses folyama hömpölygött a térben. Amikor az egyik magasan ívelő ablak alá ért, hirtelen megtorpant.
- Én is biztosan sorra kerülök - vicsorgott az üres csendben. - Felügyelő Gépészt üldözi, és ha elkapja, utána engem vesz elő, amiért nem fújtam riadót aznap este. Milyen hülye voltam!
Ránézett a kezében szorongatott tömegspektroszkópra. Még a feladatát sem tudta befejezni. Kapitány dühös lesz, és Felügyelő mellé áll majd. De hát hogy tegye valaki a dolgát, ha zaklatják? Ha sikerülne befejeznie tökéletesen a mezőt. De így nem lehet dolgozni. Megfélemlítve. Nem tud koncentrálni. Pedig látnák, hogy odaadóan dolgozik, és egy kis hiba miatt még nem kellene leírni egy embert. Talán ha beindítaná vaktában. A tömegmérés úgyis csak a pótlólagos igazításokhoz szükséges. Esetleg. Egy próbát megér. Lehet, hogy már mindegy.

- Szia! Hát te?
- Itt még nem jártam. Nagyon szép ez a hely.
- Szerintem is. Gyere beljebb.
Nő kislányos félénkséggel lépett be a könyvtárba Tanácsadó invitálására. Álmélkodva nézte a plafonig érő polcokat, tele könyvekkel, melyek közül nem egy ritka, nagyon régi kiadás volt.
- Azt hittem, egy űrhajón csak elektronikus könyvtár létezik.
- Úgy is van. De ez egy kutatóhajó, nem lenne stílusos, ha csak virtuális könyvekből meríthetnénk a tudásunk. Egyébként az én művem. Mire vagy kíváncsi?
Nő megvonta a vállát.
- Mindegy. Csak szép legyen.
Tanácsadónak dobogni kezdett a szíve. Talán most… Tétován odasomfordált az egyik félreeső polchoz, és leemelt róla egy vaskos kötetet.
- Ez az életem főműve - mondta szemlesütve. - Én írtam. Ha érdekel, elolvashatod.
Nő úgy csinált, mintha átvenné, de valójában csak annyit tett, hogy kezeivel rábilincselte Tanácsadó kezeit a könyvre. Vágyakozva nézett a férfi szemébe.
- Eddig soha nem mutattál érdeklődést irántam - hebegte Tanácsadó.
- Dehogyisnem. Csak nem vetted észre.
- Akkor… elolvasod a könyvem?
Nő meggypiros ajka lágy mosolyra fakadt.
- Inkább meséld el.
Tanácsadóban valami megpattant. Úgy érezte, szíve, ami eddig hevesen vert, hirtelen kifordul. Hideg verejték lepte el bőrét. Mindig kívánta Nőt, ám az, ahogy burkoltan, de egyértelműen tudtára adta, cseppet sem érdekli a regénye, hidegzuhanyként érte. Hirtelen érezte, hogy nagyságrendekkel megcsappan benne a vonzalom iránta. Kiszolgáltatta magát, elárulta gyengéjét, és erre megalázták.
- Sajnálom, hogy nem akarod - fordult el kínjában. - Kíváncsi lettem volna a véleményedre.
- Nem igaz, hogy nem akarom. Nagyon érdekel. De ebben a pillanatban mást akarok. Téged.
Tanácsadó megpróbálta lenyelni a torkában támadt gombócot. Kiszolgáltatta magát, és megalázták. Ezek után hogyan tehetné? Hogyan nézhetne Nő szemébe szeretkezés közben? Szégyellné magát. Nem bírná elviselni a helyzetet. Ez lehetetlen.
- Bocs, de jobb szerettem volna, ha irántam érdeklődsz, nem pedig csak…
- Ugyan! Érdekel a könyved, és biztosan jó. Biztos sokan mondtak róla jó véleményt.
- Nem! - csattant Tanácsadó hangja. - Senki sem mondott róla véleményt. Senkit sem érdekelt. Tudod te, milyen érzés, amikor mindenki köp arra, amire rááldoztad a fél életedet?
- Mert nem értenek. Biztosan túl szép a lelked. Beszélgessünk.
Tanácsadó megrázta a fejét. Többet nem szólt, s nem is fordult meg addig, míg nem hallotta, hogy Nő kényszeredetten elmegy. Akkor lebámult a könyvére. Kemény fedelű papírkoporsó, egy rózsaszín fantáziavilág feltáratlan koporsója. Felrémlettek előtte a kopjafák, és egyszeriben nagyon lehangoló érzések kerítették hatalmukba.

Utazó a kabinjában kuksolt, és félt. Delíriumos álomból riadt. Pedig mélységes csend vette körül, de épp ez a nagy csend nyugtalanította. Mintha nem lett volna elég ideje hozzászokni. Az űrhajó nagy volt, falai hangszigeteltek, különösen a hálókabinok környékén. Most mégis az a kínos érzése támadt, hogy magára maradt. A folyosókon üresség és homály uralkodik, mindenütt a nemrég eltűnt emberek hétköznapi nyomaival. A konyhában gőzölög a kávé, a társalgóban pereg a film, a zuhanyzóban zubog a forró víz, a kantinban kilenc főre terítve - mégis néma csönd. Utazó fázósan kuporgott a takaró alatt. Szélét egészen az orrnyergéig húzta, és láztól csillogó szemét fölötte forgatgatta. Pupillái kitágultak, nem annyira a gyér megvilágításnak köszönhetően, mint inkább a tablettáknak, amiket fél marékkal tömött a szájába elalvás előtt. Igaz is. Nehézkesen felült az ágy szélére, hogy újabb adagot vegyen be. Egy percre megállt, kimerészkedjen-e megnyugvást keresni, meggyőződni róla, hogy a legénység nem veszett el, aztán mégis inkább maradt a gyógyszernél. Nemsokára izzadságban fürödve visszazuhant démonai közé.

Operátor árgus szemekkel leste a monitorokat. A csillagtérképen vízszintes vörös vonal jelezte, hol jár a letapogató. A metszésbe kerülő radarjelek körül kör és közelítő megnevezés lumineszkált fel. Minél közelebbi volt az objektum, annál pontosabb értékek tudósítottak mibenlétéről. Operátor előtt azonban összemosódtak a betűk meg számok. Nagy erőfeszítésébe került összpontosítani. Hogy elfoglalj magát a bámészkodáson kívül, a fő klaviatúrán opcionális beállításokkal kísérletezett, minél jobb háromdimenziós ábrát kapjon a megvizsgált kvadránsról. A letapogató vonala túl széles volt, a fókuszt periférikus szóródás zavarta. Meg kellesz kérnie Gépészt, erősítsen valamennyit a hűtésen. Ha a hálózat elbírja a nyomást, egy kis folyékony nitrogénplusz megoldhatja a problémát. Ezen kívül végtelenül idegesítette Kapitány viselkedése. Ez is gyanúját erősítette. Na meg, hogy egy darab elküldött jelentésére sem reagált még. Nem kíváncsi az eredményekre? Például a csillagköd halojában rejtőző számtalan kis szabad szemmel nem látható égitestre? Igaz, ezek közül egyik sem volt jelentősen nagyobb egy törpeaszteroidánál, na de akkor is szokatlan volt jelenlétük minden csillagtól messze. Operátor dolgozott, s közben gőzerővel törte a fejét, miként terelhetné a dolgokat a végkifejlet felé. Bírhatatlan volt ez az egyhelyben őrlődés.

Orvos mindenre készen terpesztett kabinja közepén, szemben az ajtóval. Fegyverül a szobalámpa vasát markolászta nedves tenyerében. Nem hallotta már Felügyelő dühös fújtatását, az ajtó sem remegett meg többször rohamai alatt, Orvos mégsem bírt lehiggadni. Árgus szemmel leste a kilincset, mikor fordul. Ám Felügyelő, úgy tűnt, abbahagyta az ostromlást. Egyelőre. Orvos puha léptekkel megközelítette az ajtót, s rányomta a fülét. A hallani vélt zörejekből igyekezett kiszűrni vérének ütemes verését dobhártyáján, illetve azt, amit képzelete szült. Ha nem tévesztették meg érzékei, csend honolt odakint. Talán les rá. Talán rejtett megoldást keres a váratlan behatolásra. Orvos sebtében körülnézett, hol juthat még be Felügyelő. Nem talált ilyet. A légkondi nyílása túl kicsi. Itt bent biztonságban van. Az ajtó is elég erős, a hajó anyagából készült. Milyen szerencse. Leült az ágy szélére, és mélyeket szuszogva megpróbálta lecsillapítani szíve dobogását. Közben feltette magának a kérdést: mit tegyen? Örökre nem maradhat bezárkózva. Abban viszont, hogy Felügyelő megfeledkezik róla, hiába is bízna. Ha kiteszi innen a lábát, azonnal fülön csípi. Lehet, hogy most is ott lapul kint, türelmesen, hangtalanul, akár egy tigris. Orvos a homlokához kapott. Megleshetné. Ha csak résnyire nyitja meg az ajtót, és számít rá, gyorsabb lehet Felügyelőnél. Nem teketóriázott. Ismét az ajtónál termett, és hangtalanul megnyitotta a zárat. Ekkor érte a meglepetés. Felügyelő cellává változtatta a szobáját. Azok a hülye biztonsági előírások, amiért kívülre is hevedert kellett felszerelni! Mi értelme van?… Orvos beharapta az ajkát. Hát most éppenséggel fura értelmet nyert. De ennek az egész helyzetnek se füle, se farka. Miért kellett így alakulnia a dolgoknak? Már olyan régóta együtt vannak, Operátort leszámítva. Tényleg csak ennyit érne az összeszokottság, a csapatszellem? A barátság?… Vagy Felügyelőnek annyiban igaza van, hogy valaki pszichikai terrorral igyekszik személyiségmódosulást elérni náluk? Operátor! Ő annyira furcsán viselkedik néha. Talán bosszút akar állni, amiért nem tudott igazán beilleszkedni. Nem, rázta meg a fejét Orvos. Mérnök az, akinek nem sikerült a beilleszkedés. Ő viszont nem csinált semmi szokatlant eddig. Az az igazság, látni sem nagyon lehetett. Folyton dolgozott. A rendszeres egészségügyi felülvizsgálatokra is úgy kellett előcsalogatni. Ami még nem jelenti azt, hogy… Erőterekkel dolgozik. Elektromágneses mezőkkel. Talán olyan rezonanciát idéz elő a térben, ami ezt a hatást váltja ki a legénységből. Ez a megmagyarázhatatlan szorongás a kopjafák láttán, praktizálásának kezdete óta jelen lévő félelmeinek korai pánikbetegségre utaló éleződése. Gépész felerősödött bűntudata. Hát csak ő, Orvos látja mindezt? Ha felügyelő is ennek esett áldozatául, paranoiája odáig viheti, hogy embert öl. Közülük valakit. Amúgy is mindig üldözési mániája van. Nem hiába kérvényezte Orvos egy ízben pszichiáter állományba vételét az űrhajókra. De szerintük elég egy szimpla orvos. Hát most tessék! Hol van Kapitány? Vele kell beszélni. Szabadítsa meg Felügyelőtől. Nem tett semmi rosszat. Csak egy kis szabálysértés volt. Ne kezeljék bűnözőként. Ha nincs orvosa a hajónak, mi lesz azokkal, akik megsérülnek? Ha nincs ott a rendelőjében munkára készen, hogyan lássa el azokat, akik esetleg áldozatul esnek Felügyelő őrületének? Orvos erősen izzadni kezdett. A szoba falai satuként szorították. Ki akart innen jutni. Nem kényszerítheti rá Felügyelő az akaratát. Neki kötelessége van.

Gépész szorongva téblábolt a szervizalagutak egyikében, a diagnosztikai berendezések lámpácskáinak energiáktól lüktető hunyorogásában. A pityegések, sípolások a lélektelen gépezet érverése voltak fülének a félsötétben. Feje fölött vaskos kábelrengetegek jelölték ki az irányt a milliárdnyi munkát végző elektronnak, melyek logikai címkéi pontos útbaigazításul szolgálta, melyik merre. Amikor az egyik magasan ívelő ablak alá ért, hirtelen megtorpant.
- Nem kellett volna kimennem - siránkozott az üres csendben. - Felügyelő üldöz, és el fog kapni. Biztosan Orvos mondott neki valamit. Kitalációt. Mást nem mondhatott. Ugye?
Nem tudta, mit tegyen. Megijedt. Feladja magát? Az lenne a legjobb. De ki tudja, miket varrnának a nyakába. Mérnök is ellene vallana, csakhogy mentse az irháját… Kitalálhatna valami hazugságot… Nem, azzal csak rontana a helyzetén… Megvan. El kell találnia Orvoshoz, és meggyőzni, hagyja őt békén. Nem tett neki semmi rosszat, hiába gondolja az ellenkezőjét. Ő csak a munkáját végezte. Orvoshoz semmi köze. Meg a kopjafákhoz sem… Azokhoz végképp!… Ugye?

Kutató egyre ingerültebben pislantott a kopjafára. A lelet komoran strázsált a reflektorok tejszerű halogénfényében. Hol kacifántosan művészinek ható, hol szögletes egyszerűséggel kifejező faragványai gonosz elnyomással bámultak vissza. Az éjjeli üzemmód háttér-sötétjéből reáterült köpönyeg alól fagyos lekicsinylést árasztott. Ez mégsem járja!, horkantott magában Kutató. Bűntudatot érezni egy darab fa előtt. Félni tőle. Csak mert ítéletet hirdet egy ismeretlen lény fölött, akihez hasonlóan ő is… De hát nincs is rajta semmi. Semmi konkrétum. Talán épp ez a baj. Hogy általánosságával olyan lényegre tapintó. Hogy szavaiban mintha ott rejlene az idegenek figyelő tekintete. Kutató megpróbált ebbe a felismerésbe kapaszkodni. De hiába. Az érzés túlontúl befészkelte magát a lelkébe. Nem tudott menekülni a fejfa rémképétől. Maga előtt látta akkor is, ha elfordult. Amikor lehunyta a szemét. A szavak folyton fülében csengtek. Néha vigasztalóan, ám sokszor inkább porba sújtó kiismerhetetlenséggel, melyben egyszerre volt jelen kárhoztatás és bűnbocsánat. Minden, ami így együtt megalázó szégyenérzés magvait hintette bele a gyarló lélek sarába. Valahogy meg kellene szabadulni tőle. Legszívesebben kidobta volna az űrbe, de aztán mit mondana Kapitánynak? Másra is kenhetné a dolgot. De úgy is kiderülne. Meg felhozatna egy másikat. Gondolatban beült a kéregrobbantó ágyúba, ami eredetileg geológiai célokat szolgált, és darabokra lőtte vele az aszteroidát. Hirtelen megrekedt tüdejében a levegő. Nem is rossz. Csak el kell lopnia Felügyelőtől a biztonsági kulcsot. Ennek az egy kopjafának a pusztulását pedig balesetnek tűntethetné fel. Kapitánynak nem lenne bizonyítéka ellene. Legfeljebb a következő útját már egy másik hajón teszi meg. Ez a roncs úgyis kezdte undorítani. Kutató előredőlt a székében, s tovább játszadozott a gondolattal.

Kapitány lehalkította lépteit szobájának ajtaja közelében. Mindig ezt tette, de nem tudta volna megmagyarázni, miért. Ha elengedte magát, s töprengett rajta, gyakran ötlött fel benne egy szó: bűntudat. Ilyenkor gyorsan megrázta a fejét, és megkeményítette a szívét. Most is, mint mindig, lassan nyúlt a kilincsért, miközben figyelme a benti zajfoszlányokra összpontosított, akárcsak gyerekkorában, ha rosszjegyet vitt haza, és rossz lelkiismerettel előre fel akarta térképezni a benti állapotokat. Mintha ezzel készültebben érte volna a fenyítés. És lám, ezúttal valóban értelmet nyert önkéntelen cselekedete. Ujjait úgy kapta vissza, mint a fúziós máglya vasszarkofágjáról. Ezt a hangot ismerte…
- Hol vagy?! Fel tudod fogni, milyen érzés napokat várni a válaszodra, aztán rájönni, hogy nincs válasz?!
Nő hangja felelt rá, értelmetlenül.
- Dolgozik. Nagyon keményen dolgozik.
- Azt mondtad, semmi komoly, csak egy fontos embert kell elvinned egy fontos helyre! Miért nem láthatlak?! És miért tagadtad le, hogy lesz nő az utasaid között?! Utoljára reménykedem még négy napig abban, hogy válaszolsz… Kérlek!
Kapitány nem várta meg, mit felel erre Nő tudatlanságában. Hallotta még szavait az ajtó mögül érthetetlenül dongani, de akkor már páni félelemmel hátrált onnan. Soha többé nem teszi a lábát a szobájába! Minden összeesküdött ellene. Kutató lázongása. Operátor gyanakvása. És most ez is. Mivel érdemelte ki? Hát senki sem tudja, milyen hosszúak az űr utak nagy magányban? A férfinak szükségletei vannak. Pont nekik kellene magyaráznia? És a felesége? Biztosan nagyon rosszul esne neki, ha tudná. Gyaníthatja is. Talán gyanítja, mert eddig soha nem vonta kérdőre, mit csinál nélküle a hosszú utazásokon. De ha sejti is, jó feleséghez méltón, s nem utolsó sorban saját méltóságának megőrzése végett legalább ne tenné szóvá! Miért ennyire önző minden nő?! Kapitány menekült. Menekült a felesége hangja elől. Menekült tulajdon lelkiismerete elől. A beismerés démona üldözte, ám nem hagyta, hogy utolérje. Addig rohangászott a kacifántos útvesztőkön, mígnem megfoghatatlan hajtója elveszett a sarkok kuszaságában. Kapitány remegett, reszketett minden izma. Forrón verejtékezett, és kapkodva szedte a tüzes levegőt. Hajója egyszeriben cirkusszá vált számára, ahol bizony nem ő volt az idomár. Úgy is érezte most magát - valami behúzott farkú állatnak, amibe belerúgtak. Hogy nézzen most emberei szemébe? Tekintélye a porba hullik, amint kiderül ez, felesége előtt pedig a feje is követi majd. Valamit gyorsan ki kell találnia. Gyanakvón elkémlelt a folyosó két vége felé, mielőtt nekitámaszkodott a falnak, hogy pár mély levegővétellel leküzdje az oxigénhiányt. Addig az agya nem fog, pedig most tiszta fejre van szüksége. Tiszta gondolatokra.

Mérnök felnyitotta az útjába eső kapcsolószekrényeket, amik a mesterséges gravitáció tömegkiegyenlítőijének gócait rejtették. Tétova ujjai nyomán egyes gombok elsötétedtek, míg mások finoman parázslani kezdtek. Kizárólag megérzéseire hagyatkozott, méricskélni nem érzett elég elszántságot. Mindenképpen el akarta kerülni a találkozást Felügyelővel. Hagyni azonban nem hagyhatta annyiban a dolgot, különben a mező eltorzítaná a szkennelősugár pályáját, és akkor Operátor őrjöngene. Kapitányról nem beszélve. Márpedig az egész buli neki készül.

Utazót erőteljes dörömbölés verte föl. Rogyadozó lábai valahogy elvitték az ajtóhoz. Meztelen teste fürdött a verítékben, fázott. Szemhéja nehézkesen mozgott - el nem távolította a látására települt vizenyős hályogot, csak újra meg újra szétkente. Béna ujjai ráfonódtak a kilincsre, a kivágódó ajtó huzata szinte elvitte. Egy kopjafa állt a küszöbön, szemtelen és szemérmetlen faragványai beszédesebbek voltak bármilyen szájszervnél. Örökké velünk maradsz! Félelmed a mi félelmünk! Bűnöd a mi bűnünk! Lelkedet bepiszkoltad, elmédet gúzsba kötötted, és most sorsod erre vetett!

Gépész végiglopakodott a következő folyosón is, és kilesett az újabb sarok mögül. Felügyelőnek se híre, se hamva. Nem értette. Ha őt keresi, végig a nyomában kellene loholnia. Ismerte, nem ereszt a markából senkit. Talán nem számít arra, hogy a legforgalmasabb régióban bujkál. Ennyire át lehet verni Felügyelőt? Mindegy, nem állt le e fölött filozofálgatni. Megérkezett Orvos szállásához, már csak az utolsó lépései közben kell nagyon nyitva tartania a szemét. Egy perc, és ott állt a megfelelő ajtó előtt. Folyamatosan a háta mögé nézelődve kopogtatásra emelte a kezét.
- Gépész! - hallatszott bentről Orvos fojtott hangja.
- Orvos! - kiáltotta meglepetten Gépész.
- Felügyelő lekódolta az ajtómat! Segíts! Ki kell jutnom!
- Miért segítenék? Összehordtál rólam mindenfélét neki!
- Nem igaz! Semmit sem mondtam. Mit mondhattam volna?
- Valamit biztosan kitaláltál!
- Ééén? Nem mondtam egy szót sem, azért zárt be ide. Mégis, mit feltételezel rólam?
- Na és a kopjafák?
- Mi van velük?
Gépész megbánta a kérdést. Egy pillanatig morfondírozott, kiengedje-e Orvost, aztán úgy döntött, igen, csak mert élvezte, ha szakmai hozzáértésével felülírhatta Felügyelő kódjait. Személyes győzelemként élte meg. Pláne most. Abban a minutumban, hogy az ajtó kitárult, Orvos nekiugrott kiszabadítója nyakának.
- Te szemét!!! - süvöltötte.
Percekig nyögdécselve, fújtatva dulakodtak, majd kifáradva szétváltak, és ellenséges pillantásokkal lődözgették tovább egymást, miközben a falnak dőlve lihegtek.
- Ez a köszönet? - kérdezte végül szemrehányón Gépész.
- Mert megjátszottad magad! - vágott vissza Orvos. - Azt hiszed, nem tudom, hogy te uszítottad rám Felügyelőt?
- Most te kezded? Ha így lenne, szerinted mit keresek itt?
- Nem tudom! Talán hogy alibit igazolj magadnak. Tényleg nem tudom.
Újabb percig lihegtek egymás képébe.
- Na és a kopjafák? - próbálkozott most Orvos.
- Mi van velük?
A harmadik perc telt el indulatos zihálással.
- Miről vitatkozunk mi tulajdonképpen? Nem tudunk egymásról semmit.
- De igen. Valamit azért tudunk. Ismerjük egymásban azt, ami mindnyájunkban ott van. Az előítéleteink, a félelmeink, a gyarlóságunk… A bennünk lakó gonoszt.

Felügyelő lábából egy másodpercre elszállt az erő. Lecsúszott hátán a hűvös padlóra, s még szorosabbra markolta pisztolyát. Tehát igaza volt. Fülében tovább csengtek Orvos szavai. Ismerjük egymásban azt, ami ott van bennünk… A bennünk lakó gonoszt. Hát mégis láthatatlan idegenek szállták meg a legénység egyes tagjait. Valamiféle energialények lehetnek. A sarkon túlról újra Orvos hangját hallotta.
- Megyek, megkeresem Kapitányt, és ráveszem, hogy szabadítson meg Felügyelőtől.
- Én pedig Felügyelőt - felelt rá Gépész.
Elbúcsúztak. Most akarják Kapitányt meg őt is elkapni, rendült meg Felügyelő mélységesen. Mit tegyen? Nyomában Gépésszel Kapitányhoz igyekezvén két tűz közé kerül. Előbb valahogy Gépésszel kell leszámolnia, de addig Kapitánynak biztosan vége. Mindegy. Áldozatok nélkül nem lehet háborút nyerni. Ha magát menti, valaki legalább életben marad, aki még tehet ezek ellen. És Orvos meg Gépész után tudni fogja, ki a következő.

Mérnök felgerjesztette a tekercseket, aztán ütközésig nyomta a kart, és felkattintotta a főkapcsolót.
- Tessék! - sóhajtotta bele a frissen támadt zümmögésbe. - Az erőtér működik.

Tanácsadó elkeseredetten szorította magához vastag könyvét. Élete főművét. Ami csak neki jelentett sokat. Hát milyen világ az, ahol az őszinte megnyilatkozás nem kelti fel senki érdeklődését? Ez a könyv többet beszél róla, mint amennyit ő valaha ki fog adni magáról hangos szóval. Már-már undorral nézett le a kemény borítóra. A színes illusztráció gyermetegé, nevetségessé kezdett válni a szemében. A főszereplő heroisztikus vonásai az író beteges kisebbrendűségi komplexusát tükrözték. Lassan felnyitotta a fedőt. Alatta a lapok tömör rendjében semmi változás nem történt, mintha a gerinc be lenne járatva. Be is volt, az ő tulajdon kezétől. Ezeket a lapokat a sajátján kívül más szem még sohasem bogarászta. Az övéi is inkább már csupán játszótérnek használták, hisz betéve tudta a sorokat - gondolatai eljátszadoztak a szavakkal, a kifejezésekkel, formabontó kombinációkat kreáltak villanásnyi időkre. Meghintáztatta a névelőket, fogócskázott a ragokkal, a mondatokból origami-figurákat hajtogatott. És így napról napra veszítették el ízüket. Egyre fásultabban, üregesebben kongtak, végső következményeik ismeretében beleolvadtak az időtlenné váló bonyodalom meddőségébe. Már nem is tetszett neki annyira élete főműve. Kezdte úgy látni, jobb is, hogy senki sem olvasta el. Most nevetnének rajta. Mulatoznának a háta mögött, mikor szem elé kerül valami társaságban. Boldogtalan volt az élete. És miért? E miatt a könyv miatt. Beteg volt, és meg akart gyógyulni. El kellett hárítania betegsége forrását. Az Előszót még nehezen eresztette a kötés, ám amint az előlapnak pusztán foszladozott bőrrecéje maradt a gerinc mentén, ami finom kis porszemcsék spóráit szórta, a visszavonhatatlanság könnyedséget szült. A borító tompán koppant a lábánál. Az oldalak mécses-törő papírzokogással hasadtak el társaiktól. Tanácsadó perverzül élvezte a fájó gondolatot, hogy bármikor megbánhatja tettét. De ajkán keserű mosollyal azért is eltökélten tépdeste tovább a lapokat. Agyában gyorsítva peregtek a kitalált események, melyekre időnként ráismert egy-egy ellesett szóból tépés előtt. Füle csengett a félresiklott mondatoktól, ahogy szereplői megszakítva dialógusukat kegyelméért könyörögtek. Ám mire fontolóra vehette volna, a betűrajzolatok szabálytalan fecnikként hullottak a földre.
Nem szégyelled magad?
Megdermedt a keze. Tarkója bizseregni kezdett, mintha a hang nem lelke mélyéről szólt volna, hanem mögüle, az ajtó felől.
Kinek írtál elsősorban? Nekik vagy magadnak? Az írás nem töltött el boldogsággal? Nem fogtad kezedbe örömmel a tollat?
Tanácsadónak égni kezdett a fejbőre. Könnycsatornái fájdalmasan lüktettek.
Nem olvasgattad élvezettel az általad írt sorokat csendes esténként? Ha nem is lettél híres író, álmaidtól nem váltak kellemessé elalvás előtti pillanataid?
Tanácsadó sírva fakadt. És sírt, sírt hosszan.

Kapitány úgy döntött, legalább látszólag meg kell őriznie a tekintélyét emberei előtt. Ennek egy módját látta: erőt kellett felmutatnia előttük. Kin is kezdhetné? Ki is lenne alkalmas rá, hogy értelmet adjon tévelygésének? Hogy megváltsa a hazatéréstől? A szembesüléstől gyűlölettel, megvetéssel. Szomorúsággal, csalódással, amit ő okozott. Talán még Nő is ellene fordulna. Nem, egyszerűen nem mehet vissza a szobájába. Amíg ott vannak: Nő testileg, valamint a felesége hangja. Napokkal ezelőtti képe, melyen látszanak kisírt szemei… Kutató. Mostanában igen lezserül veszi a munkáját. Na meg szemtelenkedik. Megérdemel egy kis gorombítást. Határozott léptekkel indult neki. Útközben nem találkozott senkivel, ez önbizalmat öntött bele. Kopogás nélkül nyitott be - sőt inkább rontott - a laborba, de csak a huzattól meglibbenő papírok üdvözölték. Kutató nem volt sehol. Körülnézett. A kopjafa érintetlen vigyázban állt szűrt fénnyel megvilágítottan a mennyezet sötétjének kupolája alatt. Kapitány számára világos volt, hogy Kutató még mindig nem végezte el rajta a vizsgálatokat. Valamiféle rejtett késztetésnek engedelmeskedve közelebb lépett a lelethez. Szemei automatikusan a betűket keresték rajta. A múltkor nem volt bátorsága megnézni, de most egyedül volt. Kettesben a kopjafával. Örökké velünk maradsz! Félelmed a mi félelmünk! Bűnöd a mi bűnünk! Lelkedet bepiszkoltad, elmédet gúzsba kötötted, és most sorsod erre vetett! Nem, mégsem volt jó ötlet elolvasni. Tán véletlen, hogy Kutató olyan utálattal viseltet a lelet iránt, és szemben ezzel a felirattal vetemedett arra, hogy megkérdőjelezze kaptánya szándékait? Aztán ott van Orvos meg Gépész esete. No meg Mérnöké és Operátoré. Ez a darab fa mindenkiből a legrosszabbat hozza ki? Gyanakvást, megvetést lop a szívekbe? Miért az ő félrelépésére asszociált mindenki e sorokat olvasva? Másnak is van családja a hajón, aki rendre beinvitálta kabinjába Nőt. Biztosan mindenkinek van vaj a füle mögött. Orvos talán mindig becsülettel, műhiba nélkül látta el a hivatását? Gépész soha nem rontott el semmit figyelmetlenségből? Mérnök nem lustálkodott munka közben, mikor egymaga volt a szervizalagutak labirintusában? Operátor joggal méltatlankodott a kirekesztettség érzése miatt, mindent megtett a csapatmunka gördülékenysége érdekében? Ki tudja. De biztosan nem. Senki sem szent.

Kutató, ölében a plazmafecskendő mágneses tartályával visszahőkölt a raktár sötétjébe. Kapitány épp kilépett a labor ajtaján, nem vette észre. Mi a fenét kereshet itt ilyenkor? Ja, persze, biztos megint jött zaklatni a kutatás elmaradása miatt. Pedig ilyenkor már rég Nő karjaiban keresi a vigasztalást. Összevesztek volna? De hát kit érdekel. Nem sokára lesz más baja is. A távozó után halkan kulcsra zárta az ajtót, aztán gyorsan munkához látott. A plazma veszélyes anyag, nagyon óvatosan kell bánni vele. A tartályt nekitámasztotta a kopjafának, a mágneses szigetelőteret működtető elektronika tápegységéből pedig egy híján kivette az összes akkublokkot. Így kábé 15 perc alatt le fog merülni, és a tér megszűnik a plazma körül. Adieu, kopjafa. Viszlát, rémálmok. A robbanás okozta fejetlenségben Felügyelő tetteseket fog keresni, ő pedig azalatt bejut a szobájába, és megszerzi a kéregrobbantó ágyú kulcsát. Remek terv.

- Merre vagy, Kapitány? - szólította gyámoltalanul Mérnök az ölelő csendet.

Kapitány gyötrődve bujkált a szervizalagutak egyikében, a diagnosztikai berendezések lámpácskáinak árgus hunyorogásában. A pityegések, sípolások árulónak hatottak a félsötétben. Feje fölött vaskos kábelrengetegek lopóztak faltól falig. Amikor az egyik hangosbemondó alá ért, hirtelen összekapta magát.
- Ki kapcsolta be a belső hírközlőrendszert? - hangzott szájából vádlón az üres csendben. Vagy csak a fejében cseng felesége számon kérő, szidalmakkal teletűzdelt, dühös kiabálása?
Hol vagy?! Azonnal gyere elő!
Befogta a fülét, becsukta a szemét.
Nem hallottad?!
Összeszorította a fogát. Torkában zümmögött, hogy elhallgattassa a parancsoló, lealázó szavakat.
Mit képzelsz magadról?! Hazudsz nekem, és még a pofádba sem nézhetek bele?! Na, had lám a kis cafkádat! Mutasd meg, miben jobb, mint én!!!
Még jobban rászorította tenyerét a fülére, porckagylói már sajogtak. Jobbra-balra dobálta magát vállban, hangosan, nyögve hümmögött. Szemhéja táskáihoz hegedt, alatta égtek a vérbordák, könnye is kicsordult.
Fiatal?! Szebb?! Jobban kefél?!… Vagy talán jobban főz, jobban mos, takarít?! A gyerekeidet is felneveli?! Válaszolj! Válaszolj!!!
- Nem! Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, neeeeeeeeeeeeem!!!
Félelmed a mi félelmünk! Bűnöd a mi bűnünk! Lelkedet bepiszkoltad, elmédet gúzsba kötötted, és most sorsod erre vetett!
Bele akart olvadni a falba. A vezetékekbe. Irányítani a hajót. Elvinni innen, el erről az átkozott helyről.
Miért jöttünk ide? Miért törtünk át az Eridanus Falán? Ha nyertünk három hetet, miért nem végeztünk, és mentünk haza minél hamarabb, hogy többet lehessünk otthon a családunkkal?
Család! De jó! Fojtogató polip, messzire elér a csápja.
Miért vagyunk itt? Miért álltunk meg ennyi időre? Miért fogunk ezzel az aszteroidával elvesztegetni három hetet, holott haza is mehetnénk a családjainkhoz?
Nem kellett volna megállni! Folytatni kellett volna az utat! Utazót elvinni a Csillagközi Népek Egyetemére! Tapsolni neki! Kezet fogni vele!
Lehet, hogy időben megérkezem, de vajon épségben?
Két fal közt vergődött. A hangok átszivárogtak húsán, belülről döngették dobhártyáját. Bűnének nehéz árnyéka temetői föld nyirkos szagával takarta be. Futni kezdett. Egy másik Kapitány üldözte: lelkiismeret-Kapitány. Mókuskerékként taposta maga alatt a folyosók padlóját; a hajó, melynek valaha ura volt, most bebábozta, s bármennyire lökni, taszítani szerette volna innen, egyre közelebb meg közelebb vitte a kopjafák bolygójához. Az élőhalott fejfák már a burkolaton kaparásztak. Be akartak jutni hozzá. Szálkás ujjak kezévé válva halálos szorításba fogni őt. Csak egy helyet ismert, ahol biztonságban lehetett. Messze volt, de elszántan futott.

Hát senki sincs a helyén? Senki sem jön vele szembe, akivel megbeszélhetné? Merre van Gépész, hogy megcsinálja neki a hűtést? Operátor kavargó ötletekkel a fejében rótta az űrhajó járatait, közben vegyes érzelmek munkálkodtak benne. Egyszerre töprengett az előtte álló feladaton, s rágódott a legénységgel kapcsolatos problémáin. Ebben a pillanatban ütközött a vállának Kapitány, majd’ ledöntötte a lábáról. Elképedve bámult utána, kérdőre vonni is elfelejtette. A rohanó alak idegbeteg módján a falak között pattogva veszett el szeme elől. Ez nem lehet igaz. Kitört a bolondokháza? Szóval… senki sincs a helyén? Senki sem jön vele szembe, akivel megbeszélhetné? Merre van Gépész, hogy megcsinálja neki a hűtést? Operátor kirekesztettnek érezte magát, akinek semmit sem kötnek az orrára. Ezért most nagyon nélkülözhetetlen akart lenni. Sebbel-lobbal vette a kanyarokat, jártában kihúzta magát, had lássák, milyen fontos ő. Elvégre neki kell a biztonságot sem mellőzve, professzionális eljárással eredményekhez juttatni a tudósokat. Erre nincs senki, aki észrevehetné kitűntető igyekezetét. Ebben a pillanatban ütközött a vállának Orvos, majd’ fellökte, pedig feleakkora termetű volt. Vézna alakja még gyorsabban tűnt el a folyosók útvesztőjében. Ez már tényleg felháborító. Pillantásra sem méltatják, csak rohangásznak, mint az őrültek. Mi ez, mezei futóverseny? Kapitány így akarja oldani az űrutazás egyhangúságát? Tehát… senki sincs a helyén? Senki sem jön vele szembe, akivel megbeszélhetné? Merre van Gépész, hogy megcsinálja neki a hűtést? Operátor nem szerette, ha folyton belezavarták önhipnotizáló gondolataiba. Hogyan tűntesse fel jelenlétét létfontosságúnak, ha sajátmagával sem sikerül elhitetnie? Ha pediglen munkája révén nem teheti, kénytelen a többieket lealacsonyítania erkölcsileg, ehhez pedig pusztán trehányságukra, felelőtlenségükre kell rámutatnia. Remélhetőleg Kapitány veszi majd a lapot. Ha csak fel-alá rohangálnak, nem lesz nehéz dolga. Akár még Kapitányt is szemlesütésre késztetheti. Ebben a pillanatban ütközött a vállának Felügyelő, durván nekilökte a falnak. Azért ez már sok. Még Felügyelő is? Ez aztán igazán nem rá vall. Mi a fene folyik itt? Talán komolyabb a dolog, mint gondolta? Egy másodpercre megtorpant. Meglehet, Felügyelő rájött valami kézzelfoghatóra abból, amire már ő is gyanakodott korábban. Igaza volt, mégiscsak sötét dolgok húzódnak meg a hajó sajátos csendjének fala mögött, melyekbe nem avatták be. Bizonyára megvesztegethetetlenül becsületesnek tartják, ezért hagyták ki. Ez meglegyezgette büszkeségét, de mégiscsak idegesítő volt. Hátha ellene irányul. Vagy az ő cselekedeteit értették félre, s vélik ellenségesnek. Azt hiszik, szabotőr? Netán ipari kém? Beépített ügynök? Ebben a pillanatban ütközött a vállának Gépész, valósággal elsodorta. A földön kötött ki.
- Gépész! - kiáltott az alak után egyszerre felháborodottan és döbbenten.
Gépész reflexszerűen megpördült.
- Operátor! - mondta válaszul, majd szeme riadtan kémlelte végig az előtte nyújtózó folyosót, mielőtt visszafordult a másik férfihoz. - Nem találkoztál Felügyelővel?
- Ennyi? Semmi „bocsánat” vagy ilyesmi?
Gépész megint futni kezdett, széles válla lassanként beleveszett a félhomályba.
- Nekem erre most nincs időm!
- Gépész, várj! Szükségem van rád!
- Máskor!
Operátor ismét magára maradt. Fájt a válla, sajgott az ülepe, elveszetten nyomkodta zúzódásait. Csoda, hogy meg nem akarják ölni. Kihez forduljon most? A két kulcsfontosságú ember, Kapitány, valamint Felügyelő, elvesztek, mint lehetőség. Ezeket aligha érdekelte még a zóna letapogatása. Esetleg, ha közölni tudná velük, az örök éjszakában kóborló, rejtőzködő aszteroidák fémtartalma mennyire elképesztően nagy, az helyrezökkentené a kutatószellemet… Kutató!, csapott a homlokára. Ott van nála az egész fejetlenség okozója. A lelet. Állítólag egy fejfa. De mi van, ha valami más? Ha az áttörés az Eridanus Falán, a lehorgonyzás a kopjafák bolygójánál puszta félrevezetés, és valójában ez egy találkozási pont az idegenekkel, akik olyan bombát hoztak a fedélzetre, mely elpusztíthatja az anyabolygót. Ha belegondolt, milyen ellenségesen fogadta mindenki Felügyelő biztonsági javaslatait, Kapitány mennyire egyértelműen tiltakozott a védelem megerősítése ellen, nem lehetetlen, hogy a hajó árulókkal van tele, vagy ami még rosszabb: az eredeti legénység bőrébe bújt idegenekkel. Operátor lúdbőrös lett. Maga annyival úszhatta meg a cserét, amennyivel később jött a hajóra. Na de Felügyelő? Lehetett az ő szerepe is a színjátszás, hiszen nagyon nem küzdött az igazáért. Ám akkor miért kergetik egymást…? Erélyesen megrázta a fejét. Túl bonyolult. Meg kell tudnia, mit rejteget Kutató a laborjában. Az a perdöntő tényező.

Nő idegesen járkált fel-alá a hálószobában. Ideges volt, mert Kapitány sokáig elmaradt. Pedig mindig korán megtért hozzá, talán a munkáját is némileg hanyagolva, és ez most különösen érzékenyen érintette, hiszen annyi mindent kellett mondania neki. Kapitány feleségének kimerevített képe élesen fénylett mögötte a sötét kommunikációs falon. Szeme eszelősen kitágulva, szája sikolyt vagy kiáltást formáló. A pixelek közti statikus sercenések Madonna-könnyek rasztereivé álltak össze szürke arcán. Nő nem szívesen nézte, de kikapcsolni sem akarta, úgy gondolta, így könnyebb lesz kikényszerítenie a kényes témát közte és Kapitány között. Mikor hagyta magát a férfi által elcsábítani, tudatában volt annak nős családi állapotával. Ám most, látva a felesége szenvedését, ha késve is, de felébredt benne a bűntudat. Abba kell ezt hagyniuk. Nincs semmi értelme. Nő a kezét tördelte. Hol lehet már Kapitány?

Hőseid nem büszke oszlopai voltak elveidnek? Megálmodott szerelmeid nem nyújtottak feledést a magányban? Elképzeléseid hiába szelídítették meg körötted a valót?
- Mit tettem? - jajdult fel Tanácsadó.
Kést mártott saját szívébe. Összemarkolta, s kitépte érzelmektől zamatos lelkét. Regénye, élete cafatokban lepte körülötte a könyvtár padlóját. Az élete. Fehér fecnik. Rajtuk töredezett mondatok - mozdulatlan, halott testrészek.
Örökre bezártad a kaput azok előtt, akiknek egyetlen esélye kitörni benned elveszett dimenziójukból e könyv betűi voltak.
- Nem, nem! - sikoltotta Tanácsadó. Négykézlábra roggyant a fecnik között. - Megvannak még a betűk! - Reszkető ujjai közt szabálytalan mozaikdarabkák, eltorzult gondolati összefüggések peregtek át mindhiába. -… A betűk…! - zokogott fel újra. Elszántan próbált egymáshoz illeszteni egy-egy csonkot, de sem a tépés vonala, sem a szavak nem illettek össze többé.
Mit tettél?
…ösmektől….
………..törtok…..nikött..
- Mit tettem?!
..büpa……tak………….az…
………és…….mávébe….
…Fetuk….
Ráomlott a maradványokra, könnyei visszamosták feldarabolódott szavait a feledésbe. A sós nedvességgel átitatódó papírdarabkákon enyészetbe áztak a drága rúnák.

Kutató félrehajította a szükségtelenné vált akkumulátorokat, sietve vállára kapta a batyuját, melynek tartalmát a megmentésre szánt dolgokból válogatta össze, majd az ajtó előtt meghűlt benne a vér. A kulcskártya nem volt a zárban. Nyilván zárás után ösztönösen kihúzta és ledobta valahová. De hová? A táska visszazuhant a földre. Hallani lehetett, hogy a kicsiny üveggömb, amiben aranyos hópelyhek táncikáltak az örökmozgó mikro-szélben, összetörik az alján. Kutató még bele is rúgott, amint idegesen térült-fordult, a szerszámok tiltakozóan megcsörrentek. A kártyát mindig az asztalra szokta letenni. Bizonyára most sem cselekedett másként, ám pakoláskor, a rendetlenség ide-oda tologatásával ki tudja, hova süllyesztette. Kétségbeesetten túrt bele a felfordulásba. Kétfelé górta a dokumentumokat, a dossziék belsejét kicibálta, felrúgta a korábban tartalmuktól megfosztott fiókokat, végezetül mindent lesöpört az asztalról. A kártya sehol. Négykézlábra esett a szemétben. Ujjai felmarkolták a papírkötegeket, szeme már-már kaméleont meghazudtoló módon forgolódott ide-oda. Homlokán verejték gyöngyözött. Körmét felszakította egy rég elfeledett kavicsdarab a Plútó holdjának krátereiből. Egy gravírozott képről a Mars-arc vigyorgott rá. Végeláthatatlan leporellókon távoli kvazár rádiójelének színes telegramja kuszálta optikailag még átláthatatlanabbá a káoszt. Hirtelen rémisztő sziszegés támadt a plazmatartály irányából. Kutatót elöntötte a rémület. Felrémlettek neki a széthagyott akkumulátorok. Végszükségben most azokat célozta meg. A sarokban megtalálta az egyiket, és a tartályhoz ugrott vele, hogy remegéstől esetlen kézzel a helyére illessze. Ezzel nyerhetne egy kis időt. De a csatlakozók elgörbültek, kisülések pattogtatásával ágáltak a kíméletlen erőhatás ellen. Kutató mintegy véletlenül felnézett a kopjafára, talán valamiféle tudatalatti, babonás szemrehányástól vezérelve, és hirtelen elsápadt, mert a kulcskártya ott virított a lelet oldalán, a legimpresszívebb domborműnek döntve, mintha csak pihenne. A faragvány egy kormos kinövése, felfele görbülő fa karom tartotta, melyre Kutató eddig nem figyelt föl. Ebben a pillanatban a csatlakozóból néhány láb betalált a helyére, és az elektromágnes odahúzta az óráját. Kutató felnyögött kínjában. Az ijedelem elvette az eszét, ahelyett, hogy a bal kezét próbálta volna kiszabadítani, a jobbal a kártyáért nyújtózott. Igen keservesen elérte ugyan, de ujjbeggyel lelökte, s amint utána kapott, kesztyűje beleakadt a karomba. Ott rekedt kifeszítve a plazmatartály meg a kopjafa között.
- Ez nem lehet igaz!!! - ordította elcsukló hangon. Haja beletapadt homloka tacsakos verejtékébe, szeme fehéren villant az iszonyattól. Ugyanattól a babonás félelemtől hajtva felkapta fejét, s látta, hogy egy évgyűrűk maszkjában feszülő arc meredt le rá, melynek vésett vonásai hihetetlenül megvetőek voltak.

Miért öltél meg?, kérdezte Monroe Mckenzie, a Galaktikus Konföderáció admirálisa. Homloka gondterhelten ráncolódott, mint mindig, mikor ütközetre készült a gaz renitensek ellen.
Tanácsadó elsápadva tápászkodott fel.
- Bocsánat! - lehelte félig önkívületben.
Miért tetted tönkre a boldogságunk?, hallotta Lilianna, a hűséges szerelmes panaszos hangocskáját. Gyászba borult ragyogó szépsége, akár családja tragikus elvesztésekor. Miért árultál el minket?!, ordította ezernyi képzeletbeli betűtorok egyszerre.
- Hagyjatok békéééééééééééééééééééééén!!! - rikoltotta vissza Tanácsadó. Két kezét halántékára szorította, hogy összetartsa szétrobbanni készülő fejét. Arca vörös lett az erőlködéstől, állán ragacsos nyál csorgott végig. Torka kiszáradt. Tébolyult szemében holt lelkek süvöltöttek, szavaik összekeveredtek.
…………szédja…..lyultében..….a…gyáderült…………………vöett…….……el…Miért…….hümes…lőké…...észett……
Tanácsadó hátratántorodott. Az imbolygó árnyak vele nyomultak, alattomos, bosszúálló csapdák termettek lába alá - egy szék, asztal, türemkedő szőnyegszegély. Robajlás, dübörgés - kedvenc kötetei, mint kitárt szárnyú, haláltusában vergődő madarak, csapódtak a padlóhoz. Bradbury képzeletének mesés Mars-csatornáiban morajló hullámgyűrűk keltek, s az utolsó marslakók beléjük fulladtak egymillió éves kirándulásuk végén. A Clarke-et túlélt Frank Poole kezében porceláncserepekké tört barátja, Dave Bowman kristálylelke. Asimov halhatatlan robotjai rozsdás marionett-bábukként omlottak a hajnal igazi bolygójának porába, és elszállt belőlük a rég elfeledett emberek szelleme. A könyvtár asztalának üvegtáblája, annyi csodás, rózsaszín világ színpada, csörömpölve összetört. A székek holtan hanyatlottak hátra, Tanácsadó belegabalyodott lábaikba. Vonaglott, kapálózott, jobbra-balra kapdosott, de azok követték - Monroe Mckenzie-nek, a Galaktikus Konföderáció admirálisának számon kérő hangja, Lilianna-nak, a hűséges szerelmesnek kéztördelő, meggyötört alakja, az ezernyi torok bosszúszomjas harsogása mind-mind. Tanácsadó vakon könnyeitől, hangosan, akár egy gyermek bömbölve tántorgott be a lankadt élete pilléreit jelentő könyvespolcok közé; nekik ütközött, a polcok vészesen meginogtak, rajtuk a kötetek évszázados álomból riadva kopogtak poros fásultsággal, hogy aztán átbillenve rendjük hajszálnyi határvonalán, Lem legyőzhetetlen fantáziájának csapkodó felhőjévé egyesüljenek, és megöljék a védtelenné vált elmét. Tanácsadó sikoltva emelte feje fölé karjait, de csontjai csupán néhány másodpercig viselhették a pörölyszerű csapásokat. Idő marcangolta bőrrecék, megráncosodott, valaha nemes fémdíszítések hasítottak húsába, halántékába. Haja csimbókos lett vérétől, homlokát vörös erek hálózták, szemét sűrű melegség fedte el. Fülében szárazon verdeső könyvlapok csapkodása idézte fel még egyszer utoljára egy réges-régi elbeszélés sirályrohamát. Aztán az elcsendesült halom tetejére odapottyant egy hatalmas kötet, és megállapodott rajta, mint egy fejfa.

- Merre vagy, Kapitány? - szólította türelmetlenül Nő az ölelő csendet.

Utazó a kabinjában kuksolt, és félt. Az alattomosan neszező kéz zörgetése percre sem szünetelt. Utazó magához húzta a paplant, hogy szorosan átölelje. Sarkát a szájába vette, harapta és nyüszített hozzá egyfolytában. A kopogtatás egyre vadabb dörömböléssé változott. Utazó félt. Azt akarta, menjen el. Hagyja őt békén. Nyála undorítóan eláztatta ágyneműjét. Szeméből folytak a könnyek. Egyre hangosabban nyüszített, pajzsot vonított maga köré, amin a dörömbölés nem hatolhatott át. De látogatója sokkal erősebb volt nála. Utazó a fejére szorította a párnát.
- Nyissa ki, uram! A Csillagközi Népek Egyetemének küldöttsége vagyunk!
- Nem hiszek neked! Menj innen!
- Uram! Sajnálatunkat jöttünk kifejezni, amiért adminisztrációs hiba folytán ösztöndíjra jelöltük. Természetesen kárpótoljuk. Nekünk nagyon sokat jelent a hírnév, de sajnos nem áll módunkban önt a berkeinkbe fogadni. Kérem, egyezzünk meg valami köztes megoldásban!
Utazó szájából kihullott a paplan csücske. Párnája a háta mögé esett. Tetőtől talpig jeges borzadály lepte el, reszketni kezdett, mint a lázas beteg.
- Az nem lehet! Én az egyetemre akarok járni! - sírta vékony hangon, akár egy kisgyerek, akit az apja büntetésből visszafordít a vidámpark bejáratában.
- Sajnálom, uram!
Utazó alatt hatalmas sárga folt terjedt szét a lepedőn. Ő a közepében gubbasztott, s nagyon reszketett. Olyan fojtogató sírás rohanta meg, melyen nem tudott uralkodni. Kétségbeesetten bámulta homályos szemein át a foltot, rekeszizma görcsösen rángatózott, mintha bottal ütötték volna a hátát. Arra gondolt töredékesen, nem vették fel az egyetemre, és mama nagyon haragudni fog, amiért bepisilt.
- Ahaahaahaahhahahahaaaaaaa!!! Ne tessék bántani! Tessék megengedni, hogy elmenjek az egyetemre!... Kérem szépen! A mamám nagyon meg fog verni, ha megtudja!
- Sajnálom, uram!
Utazó agyában leesett egy pohár, és összetört. Keze külön életre kelve indult a gyógyszerért. Egy maréktól felpattant szobájának ajtaja. Kettőre átlépte a küszöböt a fakó hivatalnok - karót nyelt alak jelentéktelen aktatáskával, kopott öltönyben, ódivatú kalapjának karimája alól szürkén villantak elő száraz szemei. A harmadik marékra elővett egy okiratot, és tárgyilagosan felmutatta. Utazó arcán vizes kukoricaszemek peregtek. A negyedik adag zöldre festette a kalapos figurát, az ötödik pirosra. A hatodik közben beszélt, a hetediknél már csak a szája mozgott. Aztán fények villogtak. Szódarabkák pendültek, mint érmék a fémtálcán, egy száj - diavetítés merev képkockáihoz hasonló - pillanatpózaiban. Aztán a mutogató idegenen tusfeketeség ömlött végig, mintha szurokba fagyott volna.
Kapitány úgy érezte, eltévedt, pedig tudta, hogy jó irányba fut. Csak mintha a hajója szándékosan összekuszálta volna előtte a folyosókat, holmi beteg érrendszert, nehogy odatalálhasson, ahová szeretne. Még a lámpák is máshogy világítottak. A zajok fonákok voltak, s a huzat idegenül lúdbőrözte a hátát. A hajó kifordult számára sarkaiból. Az otthonát jelentő közeg egyszeriben sötét és félelmetes lett. A fémfalak megvetően eltaszították. A legkedvesebb helyek, ahol gyakran megfordult az évek során, szívtelenül távolodni látszottak tőle. Az átjárók néptelenek, sivárak voltak, akár egy temető, ahol csupán komor fejfák strázsálnak az elmúlás fölött. Fejfák! Kapitány megrázta fejét futás közben, minek következtében egyensúlyát vesztette, és ismételten beleütközött valami akadályba.
- Ne suttogjatok a fülembe! - könyörgött a szemhéja belső, fekete felületén pulzáló fényfoltoknak.
- Üdv, Kapitány! - nevettek arcába azok. Kezek matattak testén, körmök vájódtak a vállába.
- Hagyjatok! Hagyjatok! - lihegte elfúlva.
- Mi dolgod erre, Kapitány? - volt a fenyegető, vészjósló kérdés.
- Mi bajod, Kapitány?
- Beszélhetünk, Kapitány?
Tovább akart menni, sodródni - vigye kimozduló tömegpontja -, de az ellenállás ugyanakkora nagyságban, ellentétes irányból visszatartotta.
- Gondoltam, szólok, hogy aktív a mező.
- Mi?! - kapta fel a fejét.
- Nem érdekel a mező? - ismételte Mérnök.
Kapitány kitisztuló fejében a zavar átcsapott kirobbanó dühbe.
- Mi az, hogy nem érdekel?! - tajtékzott. - Hogy merészelsz ilyet kérdezni tőlem?! Még van pofád?!
Mérnök megrettenve állta a lavinát. Mindenegyes méregtől fröccsenő szó szöget vert zaklatott elméjébe. Tudja, gondolta megsemmisülten. Tudja, hogy hasra ütésből csináltam a mezőt. Elrontottam. Elintéztem magam egy életre. Készen a következményekre kihúzta magát, s csak ekkor döbbent rá, hogy Kapitány riadt tekintettel méregetve őt valósággal menekül előle. Figurájának falak közt pattogása paralízises nevetséges vergődésére hasonlított. Mérnök arra a következtetésre jutott, Kapitánynak más jellegű problémái lehetnek. Az jó. Akkor van ideje kijavítani a hibáját. Mikor Kapitány megenyhül abbóli örömében, hogy úrrá lett a gondjain, hajlandó lesz felvizsgálni ellene hozott ítéletét. És bár az erkölcsi elmarasztalást nem úszhatja meg, talán nem követi szakmai felelősségre vonás. A készhelyzet új lelkesedést öntött Mérnökbe. Hol is a legközelebbi kapcsolószekrény?

Felügyelő folyosóról folyosóra csalta Gépészt mind beljebb a néptelen régióba. Így akarta elejét venni annak, hogy miközben küzd vele, valaki hátba támadja... Igeeen? Nem inkább húzta-halasztotta azt, aminek meg kellett történnie? A folyosók mind csendesebbek voltak. Mind homályosabbak. Már rég eljött az ideje a konfrontációnak. Felügyelő soha nem harcolt még idegen lények befolyása alatt álló személlyel. Tétovázását betudta a közeledő megütközés előtti izgalomnak, legalábbis megpróbálta erre kenni. De lelkiismerete egyre kevésbé érte be ennyivel. Döntött hát. Eljött a pillanat. Megmarkolta pisztolyát, és a hőcserélő rendszer csővezetékeinek egy padló alól előbukkanó halmaza mögül megleste Gépészt. Amaz hidegvérrel közelített búvóhelye felé. Milyen magabiztos. Milyen megfélemlíthetetlen. Felügyelő szívverése fokozódott. Tenyere izzadt. Adrenalin túltengése fájdalmassá tett minden egyes levegővételt. Talán tovább hátrálhatna előle. Csak még egy szakaszt.
- Felügyelőőőőőő!
A kiáltás félelmetesen szállt végig a folyosón. Felügyelő beleborzongott. Most ugorjon elő? Vagy még várjon? Hirtelen Gépész figuráját vakító aura vette körül. Vonalai fehéren fénylő párába burkolóztak, mely villámokat szórt magából, és elhaladtának mentén szikrakígyók hasították szét a falakat. Felügyelő megdöbbent. Most már arra is hajlandó volt, hogy beismerje: retteg ettől a kiismerhetetlen lénytől, mely mint egy ruhát, viseli Gépész testét. Hihetetlen ereje van, és nagyon dühös. Ha ezt tudja művelni a tömör vassal, mit tenne egy ember gyönge csontjaival, puha húsával. Felügyelő felnyüszített. Ehhez ő kevés lesz egymaga. Pisztolyára tévedt rémült szeme, arra a jelentéktelen, darázsfullánknyi hatással bíró játékszerre. És gyorsan döntött. Futott. El Gépész útjából, a népesebb régió felé.

Gépész négykézláb elmászott a baleset színterétől. A füle csengett, és görcsös köhögés gyűrte le a padlóra. Fedetlen testrészein hajszálvékony vércsíkok erezték a bőrt. Halántéka sajgott, fölötte megpörkölődött a haja. Émelygés is kínozta, vagy a belélegzett gáz vagy a megbillent gravitációs egyensúly miatt. Lassan ülőhelyzetbe fordult, és még látta a fehéres gőz utolsó, szellőzőben ellibbenő kísértetnyúlványait. Tűz nem keletkezett, így az oltórendszer sem lépett működésbe, a rojtos hasadások feketén ásítoztak a falon. Megannyi széles, szabálytalanul fogazott, vadállati száj. Jól látszott, hogy nem detonáció hozta létre őket, a fém molekuláris szinten szenvedett szakadást. Gépész átkozódni kezdett, amint szóhoz jutott. Az a hülye Mérnök biztos úgy aktiválta az erőtérfedést, hogy előtte nem végzett pontos tömegméréseket. Meg fogja még keserülni. Kár, hogy most nem vele kell foglalkoznia. Keservesen feltápászkodott, és fél kézzel támaszt lelve folytatta Felügyelő követését. Kiáltani már nem tudott, állandó köhögésrohamok kínozták, menni is alig bírt, de ez a dolog nem tűrt halasztást. Ha Orvos nem tévedett, súlyosabbra is fordulhatnak a dolgok Felügyelő miatt.

Mérnök keze ráfonódott a főbiztosíték karjára, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Az ellenőrzőpanel elé lépett. Még szerencse, hogy hallgatott a megérzésére. A rendszer több ponton túlterhelődött, ha így áramtalanítja a mellékhálózatot, végképp besülhet a gravitáció. Akkor pedig örökre elássa magát Kapitány előtt. Az előírás szerint most műszaki riadót kellene fújnia, mely szerint szépen sorban az összes rendszert - a legkisebb prioritásúval kezdődően a nagyobb felé haladva - inaktiválnák, hogy biztonsági szintenként mindent újra lehessen indítani. Ez azonban idő- és energiaigényes lenne, ugyancsak nem szolgálná Mérnök presztízsét. De hát miért ő a mérnök, ha nem tud ezen a kis fennakadáson úrrá lenni?

Operátor lelassított a labor előtt. Mielőtt benyitott volna, alaposan körül akart nézni. Meglehet, most is szemmel tartják. Azt az eshetőséget sem hagyhatja számításon kívül, hogy esetleg a laborban várja csapda. Ujjai bátortalanul megsimogatták a kilincset. Aztán inkább feljebb vándoroltak, és bekopogott. Közel hajolt az ajtólaphoz.
- Van bent valaki? - kérdezte suttogva.
Semmi válasz. Megismételte a kopogást, ezúttal keményebben, és hanga is hasonlóan nyert erőt.
- Kutató! Bent vagy? Én vagyok az, Op…
A labor ajtajának lapja belevágódott az arcába. Arccsontozata szilánkokra tört, koponyája függőlegesen kettérepedt. Tüdeje forró levegővel telt meg és testébe izzó pengék hatoltak. A normál fizika viszonyításai eltűntek körüle, láva és pokoli gáz öntötte el. Úgy érezte, sejtjei belefolynak a padló szétmálló atomszerkezetébe, közben azonban még működő receptorai dermesztő hideget érzékeltek valahonnan nagyon közelről.

Közvetlenül a robbanás előtt egy sötét test hagyta el a labor vészzsilipét. Valaki úgy akart megszabadulni egy nemkívánatos vagy fertőző vizsgálati tárgytól, hogy lábbal kirúgta a nyitható padlólap biztonsági reteszét, és a dolog egyszerűen eltűnt a süllyesztőben. Karcsú, sudár árnyék volt csupán a csillagokkal teletűzdelt mindenség előterében, mely méltóságot sugározva lépett az aszteroida gravitációs mezejébe. Kecsesen átfordult, hogy talapzatával legyen a sziklás felszín felé, mikor megérkezik. Fekete tűként suhant a tömegvonzás potenciálgödrébe, majd jókora rengés kíséretében, ámde hang nélkül fúródott a kéregbe számtalan hasonló társa közé, s épp csak megrepedezett a töve. Haza érkezett, és nem jött üres kézzel. Egyik élettelen arcokkal díszített oldalán leszakadt, megfagyott kar fityegett.

Felügyelő - tudatosan-e vagy ösztönösen? - a kabinja felé menekült. A pisztoly még nála volt, de eszébe sem jutott azzal szembefordulni üldözőjével. Pusztán öntudatlan görcsösséggel markolászta. Akkor sem szabadult meg tőle, amikor ajtaja rávágódott szobája sötétjében.

Kapitány mohó vágyakozással esett neki a soktucatnyi mentőkabin-ajtó egyikének. Kétszer két sorban sorakoztak a tágas zsilipben, tökéletes egyformaságuk semmiféle különbségre nem engedett következtetni. Pedig volt különbség. Évek teltek el, mióta Kapitány felfedezte az egyik ajtó hibáját, vagyis hogy ki lehetett nyitni manuálisan is, parancsnoki hozzáférés nélkül, ami nyomot hagyott volna a biztonsági rendszerben. Azonnal meglátta benne a lehetőséget, s azóta minden óhajtott egyedüllétet itt élvezett. De soha nem áhítozott még ennyire a kicsiny gömb zárt csendjére, hűvös makulátlanságára, az újszerűség félreismerhetetlen műanyagillatára, mint most. Tikkadtan tapogatta végig a domborodó fém hasat, reszkető kezei a nyitókerékre fonódtak, majd fülében álomszerű muzsikát zenéltek a zsírozott pántok. Azonnal elnyelte a kabin szűk gyomra, aztán a becsukódó ajtó beleolvasztotta a zsilip néma rendjébe, mint homokba a porszemet a sivatagi szél.

Nő bűntudatosan lesütötte a szemét, és megnyomta a kikapcsoló gombot. Kapitány feleségének könnyes arca eltűnt a képernyőről, a szobára visszahullt az éjszakai sötétség fátyla.

Villanyt nem gyújtott. Szemben az ajtóval helyezkedet el, az élére borított asztal mögött. Szeme, pisztolya majdnem rezzenéstelenül szegeződött rá. Tudta, hogy az a valami át fog jönni. Ami a falat úgy bontja, mint a papírt, annak ez a vékonyka választóvonal hangyányi fennakadást sem fog okozni. De amíg az átjutásra figyel, egy jól irányzott lövés a szívébe vagy a fejébe, megállíthatja. Felügyelő erre az egyszeri, sorsfordító pillanatra összpontosított.

Az űrhajó egyes részei szokatlan fényárban úsztak. A rendszerint fekete falak ijesztő villámokat szórtak. A mennyezet alatt robbanógázok sűrűsödtek. A szervizalagutak burkolatdarabokat köpködtek. A diagnosztikai berendezések lámpácskái egy utolsó pislantással örökre kihunytak. A pityegések, sípolások drámai hirtelenséggel elhallgattak. Elektromos tűz ficánkolt végig a vaskos kábelkígyókon. A magasan ívelő ablakokban vészjósló lidércfények villództak. A kapcsolószekrények homálya lila kisülésekben oldódott fel. A gravitációs hullámcsatornák…

Orvos buja gondolatoktól bizseregve hagyta ott a főfolyosót. Hümm… Nő bárcsak neki örült volna így. De hát sajna csak azt hitte, Kapitány jött meg. Na, sebaj, a lényeg, hogy ő sem tudja, hol van most. A kabinjában nincs, a hídon nem tartózkodik, a kantinban szintúgy színét sem látták. Hová mehetett? Jó, jó, nagy ez a hajó, de attól még nem lehet úgy eltűnni rajta, mint a kámfor. Remélem, nem esett valami baja!, aggodalmaskodott. Úgy vélte, joggal, tekintve, mi folyhatott ebben a pillanatban a hajó egyéb részein. Őszintén remélte, hogy Gépész azóta már megfékezte Felügyelőt. Ha nem… Nincs más hátra, sorjában végig kell járni az egyéb lényeges helyeket, ahol megfordulhat. Példának okáért a laborban. Hát persze. Újabban azon zsörtölődött, Kutató mennyire pimaszul kerüli a munkát. Gyerünk! Meggyorsította lépteit. Vagy két fordulóra volt a labortól, mikor hangos döndüléssel megrázkódott a folyosó, és a kanyarban lobbanó energia dőlt végig a falakon. A dobhártyája majd’ beszakadt, alig bírta megtartani egyensúlyát. Azért futásnak eredt, mert sejtette, hogy valami rettenetesen nagy baj történt. És nem tévedett. A labor ajtaja nyomtalanul eltűnt, az előterében pedig hatalmas, hólyagos folt terpeszkedett lángok nélkül, a plazmarobbanás egyértelmű jeleként. A közepén feketére égett test feküdt. Orvos borzadva térdelt le mellé. Szaga nem volt, hisz nem hagyományosan égett el. A hús ruhának, a zsebek tartalmának, karórának a maradványaival összekeveredve olvadt rá az eldeformálódott csontvázra. A bordák közt iszonyú lyukak tátongtak, ott gőzölögtek el a belek. A tüdő hiányzott. A fekete, kettényílt koponya alsó, összezúzódott részén vicsorgott a fogsor maradványa. A műfogsoré. Ez Operátor! Neki volt műfogsora. Orvosban meghűlt a vér. Nemrég még látta. Mintha nekiszaladt volna valahol. Szeme csak később tévedt a csonka lábszárakra, ahol gyanús, mocskos jégcserepek éktelenkedtek szerteszét. Aztán még feljebb nézett, és megértette. Lék támadt a hajótestben, amit a biztonsági rendszer azonnal, önműködően leszigetelt, ám előtte az űr rettentő hidege kővé változtatta szerencsétlen Operátor lábait.

Zúgott a füle a sötétben. Homloka, tarkója lüktetett a forróságtól, és a hátán hangyák rohangáltak. Nehezen viselte azt a fajta feszültséget, ami a sarokba szorított préda félelmével párosult. Amikor meghallotta Gépész lépteit ajtaja előtt, lélegzetet venni sem mert. Félt, hogy a levegő áramlásának zaja orrlyukain át elnyom valami aprócska, árulkodó neszt, valami fontosat. Megpróbálta elképzelni ellenfelét odakint, hogy mit csinálhat. Keresztüllőhetné az ajtót, de az minimális sebzési valószínűséget jelentene. Nem. Muszáj megvárnia, míg behatol a szobájába. De minden nagyon gyorsan fog zajlani. És nem lesz módja korrigálni. Nyelt egyet. Ez nem olyan, mint a nyomozás. Ahol valamelyest ő irányítja az események láncolatát. Itt s most az a lény diktálja a szabályokat. Őrjítő gondolat. Nincs a kezében egyetlen vezérfonal sem. Csak egy árva pisztoly. Ami talán ártalmatlan arra a képződményre nézve. Ha igen, nagyon gyorsan vége lesz mindennek. Felügyelő ismét lenyelte meleg, ragacsos nyálát. A kínzó gondolatok fájdalmasan lüktettek agytekervényeiben. Aztán már gondolkodni sem mert. A gondolatok is túl zajosak voltak…
- Felügyelő!
Összerezzent.
- Beszélnünk kell!
Minden kopogtatásra megrebbent a szempillája.
- Hallasz… köh-köh-köhh… haarrrrkkkkk…
Kezdődik!, rettent meg Felügyelő. Talán kijön Gépészből, mert úgy nagyobb az ereje. Vagy az emberi biokémia nem viseli el túl sokáig az idegent, és elpusztul. Így vagy úgy, a lény nem sokára támadni fog… Az ajtó agresszíven megdöndült. A mennyezet is beleremegett.

Az ajtó nem engedett, de legalább jó hangos volt. Gépész viszont elvesztette az erejét a rúgástól. A köhögés görcsbe húzta, szemébe könny szökött. Torkán fémes ízt érzett, s ahogy megpróbált nyeldesni, rájött, hogy alig van nyála. Szája teljesen kiszáradt, valami azonban folyt lefele a torkán. Mi a fene lehet vele? A falak vibrálni kezdtek körülötte. Először azt hitte, ez is rosszulléte miatt van, ám hamarosan ráeszmélt, a hajó valóban rázkódik, nyöszörög teljes hosszában. A mesterséges nehézkedés egyensúlya megbomlott, és a helyenként csomósodó tömegviszonyok nyúzni, csavarni kezdték az űrhajót. A külső burkolat repedezett, néhol csíkokban levált. Az ellentétes nyomásnak kitett részek fokozatosan szétforgácsolódtak. A frissen támadt lékekben kábelek pókhálója foszladozott, és ennek ütemében sötétedtek el az egyes szakaszok. A hajógerinc…

A teljes homlokzat megmozdult. Az eresztékek mentén felsorlyásodott a padlólemez széle. A tömör ötvözetben sikoltottak a molekulák. Valahonnan nagyon mélyről félelmetes fémsóhajt vezettek föl, és Felügyelő úgy látta, iszonyatos nyomás horpasztja befelé a falat. Nem csalódott, de újra megdöbbentette a lény ereje. Képes rásajtolni az egész szobát. Hát igen. Ezzel az eshetőséggel nem számolt. Ki kell törnie, ha nem akarja konzervhúsként végezni… Ebben a pillanatban kiugrott az ajtó a helyéről, és a felső fele behajlott. Felügyelő reflexszerűen meghúzta a ravaszt, majd a fegyver visszarúgásának és a hajó következő lökésének együttes hatására hanyatt vágódott a sötétben. Lelki szemei látni vélték a torz rémet áttörni a romokon egyenest felé. A sötétség megvakította, a mindenünnen hallatszó ropogás megsüketítette, így a lény akár már fölötte is tornyosodhatott. Torokhangon felkiáltott, és megint lőtt. A golyó belesüvített a feketeségbe, egy láthatatlan kéz által szikrakoszorút terített a leendő halott sírjára, aztán gyilkos energiától duzzadva visszatért…

Orvos legrejtettebb rémálma vált valóra. A hajón, amin egészségügyi szolgálatot teljesített, mely legénységének tagjaiért felelősséggel tartozott, emberek pusztultak el. Nem akarta, hogy Felügyelő meghaljon, s lelkiismeret furdalásán még az sem enyhített, hogy a biztonsági tiszt az elmúlt órákban komoly veszélyt jelentett a többiekre. Egy fecskendőnyi gyógyszer is megtette volna. Most mégis itt hevert a lábai előtt, mint szobájának felborogatott bútorzata, szívét golyó járta át. Orvos a sajátjában érezte azt a tüzes lövedéket, de az ő sajgását nem mulasztotta el a vigasztaló halál. Az élére állított asztal belső oldalán csillagforma pörkölődést pillantott meg. Rögtön kitalálta, mi történt. Felügyelő nyilván véletlenül az asztal találta el, és a golyó visszapattant róla. Vajon mi kergethet ekkora pánikba egy képzett, bátor katonát? Hogy vadul, vaktában lövöldözni kezdjen. Az űrhajó eközben ismét nagyot rándult. Úgy tetszett, mint valami fekélyt, ki akarja lökni magából az életet, mellyel pedig eddig tökéletes szimbiózisban működött együtt. Orvos hullatott egy könnycseppet a halott Felügyelő szürke arcára, aztán sarkon fordult, hogy fájdalmát, akár egy koloncot magával vonszolva a mentőkabinokhoz siessen.
Nő megijedt a hajó első rengéseire, de végül megmagyarázhatatlan nyugalom töltötte el. Úgy érezte, neki nem eshet bántódása. Ám amikor csípős füstszag szivárgott az orrába, arra az elhatározásra jutott, mégiscsak megnézi, nem jobb-e menekülni. Kapitány a jelek szerint cserbenhagyta, vagy már nem is élt. Mellében kellemetlen szorongás támadt az utolsó gondolatra. Kapitány nem érdemli meg a halált. Nagyszerű férfi. Bűne nagy, de megérdemli az esélyt a megbánásra. Nő ebben a pillanatban nagyon szeretett volna vele lenni. Ha megsebesült, ápolni őt, vigyázni rá. Nem, nem menekülhet el nélküle. Kapitánynak szüksége van rá. És neki is Kapitányra. Amint kitette lábát az ajtón, rögtön felismerte, az űrhajó már nem olyan, amilyennek megismerte.
Fékeveszett, tomboló vadállat. Miért akarod a vesztünket? Mert megbecstelenítettünk? Fertő gondolatainkkal, erkölcstelenségünk mételyével mérgeztük folyosóid levegőjét? Hisz mindahhoz semmi közöd! Te csak egy tárgy vagy! Egy lélektelen eszköz, hogy szállítsd a bűneinket meg bűneink következményét! Kapitányban az a beteges képzelgés kapott lángra, hogy a hatalmas, élettelennek hitt űrhajó szándékosan hozta ide őket a kopjafák bolygójához. Hogy szembesüljenek gonosz önmagukkal. Ha kinyitotta a szemét, ha lecsukta, folyton a fejfákat látta maga előtt. Tekintete hipnotikusan szegeződött a tér egy pontjára. Örökké velünk maradsz! Félelmed a mi félelmünk! Bűnöd a mi bűnünk!, kántálta maga elé, és közben előre-hátra hitázott magzati pózban, amibe elbújtakor húzódott a katapultülés mögötti sarokban. Lelkedet bepiszkoltad, elmédet gúzsba kötötted,… és most sorsod erre vetett! Hirtelen eszelős félelem ült ki az arcára. A tekintet fókusza egyszeriben elmosódott, a kezek kapaszkodó után tapogattak, mintha a test menekülni szeretne, és a biztonsági lámpák tompa fényében tengernyi verejték csillant.
- Kutató! Dobd ki! Dobd ki!

- Nem! Nem! Nem!
Orvos a hajába tépett, ujjai közt hajcsomó maradt. Gépész nem sokkal odébb az egyik mellékfolyosón feküdt, arccal lefelé. Karjait görcsösen a hasa alá húzta. Meredt szemgolyói megüvegesedtek. Orrán és száján valami sárgás váladék szivárgott, és a tarkóját sötét véraláfutások feketítették. Nyilván való volt a gravitonplazma-mérgezés. Orvos későn érkezett, már nem tudott segíteni rajtra. Gyomra összeszorult a gondolatra, hogy ennek ő az oka. Amióta szolgálatban állt ezen a hajón, törésnél súlyosabb esettel alig akadt dolga. Most viszont, amikor igazán szükség lett volna rá, nem volt sehol. A saját nyomorúságával törődött, mialatt kiszolgáltatott társit a halál fojtogatta. A gyomorgörcs felhúzódott a szívére, kellemetlenül zsibbadni kezdett a baloldala, és a fejében fájdalmas nyomás keletkezett. Keserű nyögés kíséretében hagyta ott a holttestet, hogy tovább tántorogjon a kriptává vált hajó katakombáiban, újra meg újra szembesülni lelkiismeretlenségének eredményével.

A tatfedélzet folyosói lassú nehézkedéssel hosszában megcsavarodtak. A padlórácsozat elemei kipattantak helyükről, és alóluk plazmagőz tört fel. A gépház dómja repedezett, tere csapkodó szegecspántokkal telt meg. Az alagsori szervizalagutakat hömpölygő oxigén árasztotta el. A külső burkolat sebei körül jéggé fagyott gőzök lebegtek. A computer vezérlőmátrixa…

A biztonsági rendszer rekurzív védelmi algoritmusokat futtatott végig redundánsan a még használható alhálózatokon. A központi számítógép ennek során bukkant rá az egyik mentőkapszula hibájára. A diagnosztikai eljárás eredménye azt mutatta, a nyílászáró jelszóval védett logikai retesze nem volt aktív egy jóval korábbi elektromágneses zavar következtében. A rendszer ismét ellenőrzése alá vonta a blokkot, és a státusz kifrissült. Az állapotjelző mostantól hiteles értéket mutatott. Ám abban a pillanatban egy másik érzékelő emberi jelenlétet mért a lezárt kabinban. Az automata ettől kilövési pozícióba rakta a katapultot, de pontosan akkor, amikor elküldte a start-jelet, egy másodlagos robbanás leszakította a hálózatról a zsilipcsarnokot. A detonáció okozta elektromágneses impulzus elmosta a szignál címkéjét, így az eljutott mindegyik működtető blokkba.

Az űrhajó hátsó traktusáról parányi gömböcskék szálltak szerteszét, mint nyárelőn virágok szél űzte spórái.

Kapitány soha nem látta még ilyen állapotban a hajóját. Igaz, most sem fogott fel belőle túl sokat, mert kezével, arcával az ablakhoz tapadva sikoltott. Ha tudatosult volna benne, ahogyan csillámló konfetti felhő módján hullik darabjaira a hajófal, talán rájön, mennyire mindegy, hol hal meg. A mentőkabinok két, nagyon gyorsan táguló legyezőformában távolodtak. Némelyiknek nem lépett működésbe a rakétahajtóműve, és visszahullott az űrhajó tömegvonzásánál fogva. Egy-kettőnek a robotpilótája mondta fel a szolgálatot, így fényes csóváján egyre gyorsulva csapódott be a szemkápráztató láncreakciók által kirajzolt vonalú folyosók közé egy szűk hurok végén. Az űr sötétjében összemosódó fekete tömeget vörösessárga robbanások hangtalan fodrai darabolták szét kontúrjaira. Az alsó fedélzeten tombolt a legpusztítóbb tűz, miután a folyékony oxigén is meggyulladt. Olyan volt a látvány, mintha a hajó a pokol lángóceánján úszott volna végzetébe. A törzs lassanként lefele szétnyílt, míg felső felén találkoztak a járatok és liftaknák vonalát követő izzások, ekképpen teljesen beszőve azt. Az üres mentőkapszulák, megfelelő instrukció híján a szivárványos csillagködöt jelölték ki célul, s beleúsztak a fényhónapok távolába. Csak Kapitány útja nem lett ilyen hosszú. Az ő gömbjének sokszorta nagyobb hegy állta útját - a kopjafák bolygója. Lapos ívben félig megkerülte a jelképekkel tűzdelt kőgolyóbist, majd néma krátert csinált túlsó, repedezett pusztaságán. Annyira csekélyt, hogy messzebbről nem is tűnt ki a természetes vetődések közül.

Az egyik alagútban egy férfi holtteste hevert. Fehér köpeny szárnyai takarták be, fején szemüveg csillogott. Arca merev volt, álla leesett, s jobb keze a szívtájékát markolta. Megüvegesedett tekintete egy szénszoborra szegeződött, mely a kapcsolószekrény előtt állt kövülten, kis terpeszben, és akinek elégett kezei görcsösen markolták a hyper-vezetőket.

Amikor a hajórengés fokozódott, Nő kiöntött ürge módján rohant a folyosóra. Pár percig fogalma sem volt, merre meneküljön, gondolkodni sem tudott a rémülettől. Azt már sejtette, hogy segítségre nem számíthat, még Kapitánytól sem, nemhogy a többiektől. Később, a láncreakciók megindulásakor rendbe szedte elméjét, és első világos elhatározása a híd felé vitte. Egy pillantással felmérte, hogy üres, aztán a vezérlőpulthoz ugrott. Valamit ellesett Kapitány mellett ahhoz, hogy nagyjából leolvashassa a hajó állapotát. De a kijelzők között ezúttal hihetetlen káosz uralkodott, a hajófal sérülési mutatóján, valamint a levegőszökés százalékos arányán kívül csak azt értette meg, nagyon nagy a baj. Egy kör alakú elektronikus térképen furcsa aszteroidák villództak a kopjafák bolygója körül - a villódzás oka az volt, hogy a szondasugár minden átsöprése alkalmával finomodott az adatrészletesség, a szabálytalan pixelmaszatok körvonalai folyamatosan simultak, a hozzájuk tartozó szövegrubrikát pedig egyre több szöveg töltötte ki. Milyen szépek, villant át Nő agyán, miközben hátat fordított a mozgóábrának.

A szonda - teljesen képtelen módon - még küldözgette sugarait. Sőt, a hozzá tartozó adattár is sértetlen maradt egyelőre. A rezgésmentesítő szoftver ráadásul kiigazította a felesleges mozgás képmosó hatását. Abban a pillanatban, hogy Nő eltűnt a hídról, az elemző drasztikus változtatások eszközlésével felülbírálta Operátor korábbi jóslatait a megfigyelt objektumokra vonatkozóan.
ASZTEROIDA_1…
…némi várakozás, míg az utolsó állományok is kiírásra kerültek a memóriából, aztán az „Elemzés vége" ablakot váratlanul elöntötték az információk…
…delta stars asztronómiai kutatóhajó… eltűnt május 15. 2394… legénység 4 fő…

Nő a szállások irányában rohant. Utazó biztosan segíteni fog neki, ő rendkívül figyelmes és gyöngéd volt vele. Talpa alatt érezte a hajó forróságát. A világítótestek törve, szikrázva váltak le itt-ott a mennyezetről. A deformálódó falakból hangos pattogás kíséretében fordultak ki a plexiablakok. Néhol határozottan érezte, hogy a padlólemezek puklisodnak.

ASZTEROIDA 2… deepraiders mélyűri szállító… eltűnt október 29. 2374… legénység 7 fő…

Utazó nem reagált a kopogásra. Nőben fokozódott a szorongás, akárcsak a feszültség körülötte a falakban. Alig hagyta ott a főfolyosót, mögötte kivágódtak az oldalajtók, és légvonat rontott végig rajta. Futásnak eredt. Sarkában hangos reccsenésekkel nyíltak meg a puklik, egyik-másik haragos lángokat fújt. Nő nyomában félelmetes fekete füst gomolygott, melybe minduntalan belekavart a rézsút áramló, távoli detonációkból származó, csillapodó huzat.

ASZTEROIDA 3… selenitic magánkézben levő űrjacht… eltűnt február 13. 2388… legénység 9 fő…

A gyengélkedő üres volt. Egy asztal a földre döntve, tartalma szerteszét. Az ágyakon nyoma sem látszott annak, hogy a közelmúltban sebesültek feküdtek volna bennük. Nőnek könnybe lábadt a szeme. Talán azért, mert mind azonnal meghaltak. Vagy elmenekültek, és… és őt itt hagyták. Rettenetesen félni kezdett. Az utolsó gondolattól immáron hangosan sírt fel. Nem, senki sem hagyná itt. Nem olyan gonoszak. Szerették, kedves volt nekik. Biztosan megmentenék. Nem kellett volna elkószálnia, hisz mindenki őt keresi, hogy megmentse. Kiment a rázkódó helyiségből, és párszor bátortalanul elkiáltotta a neveket.

ASZTEROIDA 4… flashpoint hosszújáratú komp… eltűnt február 1. 2388… legénység 17 fő…

Amikor az egyik magasan ívelő ablak alá ért, hirtelen megtorpant. A csillagbölcső hideg fénye sejtelmesen tükröződött a lassan szálló mentőkabinokon. Nő megértette, hogy magára maradt. A férfiak, kiknek oly sok gyönyörűséges órát szerzett az űr sötét magányában, gyáván elfutottak. Mind nyomorúságos életüket féltették, eszükbe sem jutott a törékeny, ártatlan, védelemre szoruló teremtés. Nő annyira összeomlott, hogy elerőtlenedő lábai csaknem rávették, ott helyben dogja le magát az ablak alá, s többé ne mozduljon, míg el nem ér hozzá a halál. De végül gyönge lelkében felülkerekedett az életösztön.

ASZTEROIDA 9… azonosíthatatlan űrjármű maradványa… kora, származási helye ismeretlen…

A mentőkabinokhoz már nem jutott be, mert a nyomásálló kapu hermetikusan, egyszersmind véglegesen lezárta. Lehet, hogy odaát már rég légüres tér uralkodott. Emlékezett azonban arra a felderítő kompra, amin számtalanszor szöktek ki Kapitánnyal, hogy romantikus órákat töltsenek el egy-egy protocsillag porkorongja fölött, vagy feketelyukak jetének anyagáramából született halmazok kékesen fluoreszkáló ködében. A liftet ugyancsak tönkretette a katasztrófa, de ugyanaz az erőhatás felpattintotta a vészkijárat fedelét is. Reszketve a zárt mélység sötétjébe nyújtózó akna fölött óvatosan kimászott a létrára, aztán ügyetlenül megindult lefele. Útközben többször megállt, hogy magához szorítsa a hideg fémet; ilyenkor sikoltott meg émelygett, az akna úgy ingott vele együtt, nem beszélve a csőben felerősödött zajokról. A hajó bármelyik pillanatban darabjaira hullhatott. Igazából már rég meg kellett volna történnie, de mintha valami láthatatlan erő tartotta volna egyben addig a percig, mikor az utolsó élet is megmenekült róla.

ASZTEROIDA 16… idegen űrhajó roncsa… kora, származási helye ismeretlen…

A felderítő elképesztő nyugalommal várakozott a startrámpán a háborgás közepette. A páncélozott panorámaablakon kívül komótos lángfelhők emelkedtek fel egyre másra a távolba nyújtózó, összetöredezett, izzó hajótörzsről, vörhenyes fényük mindent elárasztott a zsilipben. A burkolat darabjai ugyanazzal a némasággal estek - a gravitációhoz szokott szem számára szokatlanul - a csillagok felé. Egy-egy nagyon közeli robbanás hatalmasat lódított rajtuk, netán eltérítette őket pályájukról. Ez utóbbiak gyakran a törhetetlen üvegnek vágódtak. Az ütközés olyan váratlanul zengte be a még levegővel teli teret, mintha valaki hirtelen ráadta volna a hangot a vételre állított rádióra.

ASZTEROIDA 21… idegen űrhajó roncsssssssssssssssssssssssssssssssssssss…

Körben, ahol az imént még panorámaablakok voltak, tűzgyűrű robbant ki a tető alól. A komp éppen csak kilépett az intersztelláris tér ürességébe, az űrhajó megkezdte a végső szétesést. A kisebb tűzfészkek hatalmassá egyesültek, amit az eddig beszorított oxigénbuborékok, illetve a detonálódó üzemanyagtartályok tápláltak. Nő, nem túl könnyedén, de elboldogult az irányítással, hisz Kapitány sokszor megengedte neki, hogy pályára álláson vagy óriásbolygók gyűrűjének törmelékei közti lavírozáson kívül bármit megtehessen a járművel. Tudta, hogyan kell kanyarodni, megállítani az oldalirányú sodródást, tudott fékezni és gyorsítani. Sikerült közvetlen megjelöléssel célnak kitűznie a kopjafák bolygóját is. Hamar elérte. Egy kis bizonytalan szlalomozás után elbújt mögötte, aztán feszült várakozással leste az aszteroida űrbéli horizontját. A szürke, repedezett felszín fölött olyan hévvel ragyogtak a csillagok, mintha karnyújtásnyira lettek volna. A legnagyobbak közti feketeséget sok apró szikrácska habja töltötte ki; bármerre nézett, a tér szinte minden pontját eme csillámló ködök uralták.
- Mennyire, mennyire csodálatosan szép! - sóhajtott fel a meghatódástól könnybelábadó szemmel.
Aztán felrobbant a máglya. Nő csupán annyit érzékelt belőle, hogy a lökéshullámtól összetorlódott csillagközi anyag lágy párája átsugárzik a kopjafák bolygója körül, majd feltűnt néhány nagyobb darab is az űrhajóból, amint pörögve, sugárirányban szétrepültek. Az égitest túlsó felét nyilván szőnyegbombázás érte belőlük, de a kopjafák rendületlenül ágaskodtak a komp alatt ezer kilométerekkel - biztonságban. Nő nem mert mozdulni, ám a bolygó lassan elfordult alatta, s egyszer csak szeme elé tárulkozott száraz íve mögül a roncs. Immáron fénytelen volt, teljesen kihűlt. Hatalmas lyukak mélyedtek fémtestébe, felülete tépetté vált. Kisebb darabokból képződött holdak vették körül, fő egységei pedig még most is alig észrevehető mozgásban voltak egymáshoz képest. Még mindig falak roppantak, burkolatrészek gyűrődtek, ahogy egyes rések tágultak, míg mások összeforrtak a tömeg iszonyú prése alatt. A tatfedélzet szét volt nyílva, akár a felrobbant puskacső. A roncs lassan sodródott a kopjafák bolygójának közeléből, el a messzeségben úszó, furcsán szabályos körvonalú aszteroidák közé, hogy beálljon közéjük a neki kijelölt sírhelyre.

A komp órák alatt megkerülte a bolygót, ám fúvókáiban nem lobbant lángcsóva. Nő az egyik ülésben kuporgott. A létfenntartó rendszer kellemes meleget varázsolt a fedélzetre, ő mégis fázott. Átjárta lelkét az űr csontig ható hidege. Magányos volt, otthonától elszakadt árva egy közeli, terebélyes bölcsőköd színes ragyogásában. Később előszedett a vésztartalék-csomagból egy tápzacskót, és evett. Utána tovább bámult kifele a csillagokra. Mindegyikhez - legalábbis a közelebbi fényesekhez - elképzelt egy milyenségében egyedülálló világot, melynek szép emberek voltak lakói, s kezük nyomán csodás dolgok emelkedtek ki a gondoskodó anyaföldből.

A harmadik keringésbe fogott bele, amikor a radar közeledő űrjárművet jelzett. Megörült, azt hitte a mentőcsapat, ha nem is a Földről, de talán a legközelebbi kolóniáról. Aztán, megpillantva az övéhez hasonló méretű, mégis egyértelműen idegen hajót, rájött az igazságra. Mentőcsapat egyébként sem jöhetne érte egyhamar, mivel vészjelzést nem küldött, ráadásul néhány fényóra vagy fénynap távolságban nem esett útba semmi, ahonnan jöhetett volna. Ezért hát csalódottan ugyan, de kíváncsian figyelte a közeledő járművet. Széltében lapos kialakítású volt, orrán foncsorozott ablakok sötétlő pettyeivel. Körkörösen olyan különös kinövések szabálytalan, előrefele horgas rendje díszítette, mely csak némely rovarnak adatott meg koronául. Alapvetően szép hajó volt. Farával közelítette meg Nő kompját, hogy egy csücsörítő vezetékkel hozzátapadjon, mintha rovarkülsejéhez méltón vért akarna szívni belőle. Nő most már aggódva leste, mi lesz. Az idegen valahogy megváltoztatta az összekapcsolódás helyén a fém molekuláris szerkezetét, a fal egy ovális darabja örvényleni kezdett, szétmállott, azután egyszerűen eltűnt. A frissen született lyukon különös lány toppant be. Kicsit magasabb volt Nőnél, meg karcsúbb is. Egyértelműen humanoid alkatának különlegessége a karjait helyettesítő két-két csáp volt, melyek kecsesen simogatták egymást jobb és baloldalán. Szeme mosolygós világoskék színben tündökölt, míg vállát csapkodó haja halványzöld vízesésként zúdult le csinos pofija két felén. Ajka igazán mosolyt formált, s zárt vonala változatlan marad még akkor is, mikor megszólalt, hogy kettejük agyát - két egyesülő világegyetemhez hasonlóan - egy láthatatlan szingularitással egymáshoz kapcsolja.
„Üdvözöllek!"
„Szia!"
„Azt hiszem, tudom, ki vagy."
„Azt hiszem, én is."
„Nagyon szép vagy."
„Te is nagyon szép vagy."
Egymásra mosolyogtak, aztán gyöngéden megölelték egymást. Ngarzdwwa csápjai kellemesen melegek voltak, érintésük már-már érzékien lágy. Együtt távoztak a lyukon át a rovar-hajóra, és egy pillanattal később csendben elindultak az ismeretlenbe, búcsút intve a kóborló űrkoporsóknak, melyek közt akadt jelentéktelennek tűnő, összeroppant bárka, s olyan is, amelynek ugyancsak nyomorúságos törzséből szarvak, ormányok nyújtóztak a szélrózsa minden irányába, hasonlóak azokhoz, amilyenek csak a rovaroknak voltak valamerre a világegyetemben. Jóllehet, ezek megtörten, elcsavarodottan éktelenkedtek.

Mindeközben a kopjafák bolygóján 777 kopjafa állott.

Cím: Kopjafák bolygója
Kategória: Sci-Fi
Alkategória:
Szerző: Szabó Attila Tamás
Beküldve: March 23rd 2004
Elolvasva: 1537 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Sci-Fi főoldalára | Megjegyzés küldése ]