Éppen reggeliztem, békésen iszogattam a hűs narancslevet, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy a Legnagyobb Magyar öngyilkos lett. Ettől a gondolattól torkomon akadt a mazsolás kalács és leesett lábamról a bojtos papucs. Lehet, hogy nincs menekvés?
Á, nem lehet, gondoltam magamban, felkapkodtam magamra ruháimat, hátamra dobtam a lila hátizsákomat, és a zsebembe tuszkoltam egy jegyzetfüzetet meg egy kínai porcelántollat. Kiléptem az ajtón, és elhatároztam, hogy nem térek haza, amíg nem tudom meg, hogy miért lett öngyilkos a Legnagyobb Magyar, és vajon mi vár ránk, Kisebb Nagy és Egészen Kicsi Magyarokra.
Rögtön a kapuban elkaptam Józsi bácsit, és meginterjúvoltam söprögetés közben. Sajnos, nem válaszolt semmi olyat, amit a tinta elbírna, ráadásul hátbavágott a söprűvel, még jó, hogy a zsákom felfogta az ütést. Utána kiballagtam a buszmegállóhoz, és a történtek után annak is örültem, hogy csak fél órát késett a busz, és csak másfélszer annyi utas szállt fel, mint amennyi állóhely volt rajta. Rögtön éreztem, hogy eljött az én időm, és megkérdeztem a mellettem álló fiatal nőt, aki cipője tűsarkát átszúrta az én cipőmön, hogy szerinte miért lett öngyilkos a Legnagyobb Magyar. A lenőtt hajú nő erre azt válaszolta, hogy fogalma sincs, és jobb trükköt is kitalálhatnék, ha ismerkedni akarok. A másik oldalamon tülekedő szakállas férfihoz ezek után szólni sem mertem.
Alig vártam, hogy leszálljak a buszról. Sietős léptekkel elindultam a város főterére, mert eszembe jutott, hogy ott mindig sokan téblábolnak. Megláttam egy kisfiút, aki a galambokat etette. Neki is feltettem nagy kérdésemet, mire azt válaszolta, hogy tanulta ugyan az iskolában, hogy ki volt a Legnagyobb Magyar, de már nem emlékszik rá. Ám az biztos, hogy az öngyilkosságáról semmit nem hallott. Talpraesett kisfiú volt, csak 10 forintot kért az információszolgáltatásért, hogy vehessen még egy csomag madáreledelt.
Egészen elbizonytalanodtam. Néztem a nyüzsgő embereket, nevetgéltek, sétálgattak, veszekedtek, kutyát vezetgettek, és szemmel láthatóan nem gondolkoztak azon, hogy miért lett öngyilkos a Legnagyobb Magyar.
Megkérdeztem egy ténfergő kamcsatkai turistát, aki éppen a templomkapu kopogtatójának bal alsó felét filmezte. Kicsit törtem a nyelvét, de végül is megértette a kérdésemet. Azt válaszolta, talán nem tudta, hogy ő a Legnagyobb. Ezen egy pillanatig elgondolkoztam, de nem találtam kielégítőnek a választ, úgyhogy gyorsan több nyelven is elköszöntem a kamcsatkaitól. Hirtelen elhatározással átvágtam a téren, és bementem a Tulipános Láda Hotelbe. Elvegyültem a halljában whiskyt ivó Rém Fontos Üzletemberek között, hátha akad valami jegyzetelnivaló.
Szóba elegyedtem az egyik nagyon kövér áruházlánc-tulajdonossal, akinek aranyláncon fityegett a zsebórája. Aztán csatlakozott hozzánk egy vörös hajú nő kanárisárga kiskosztümben. Miután megbeszéltük a tőzsdei indexeket és a devizaárfolyamot, előhozakodtam kérdésemmel, mert róluk úgy láttam, biztosan tudják, hogy miért lett öngyilkos a Legnagyobb Magyar.
A piros hajú nő azt mondta, ő nem hallott az esetről, mert mióta megnyitotta a magánpatikáját, se Tv-t nem néz, sem újságot nem olvas. A kövér férfi pedig azt mondta, hogy lehetne fontosabb dolgom is, mint ilyen kérdéseken töprengeni, melyek az üzletmenet szempontjából teljesen mellékesek.
Ezen a ponton feladtam. Búcsúzóul bekaptam három minyont és a hátizsákomba rejtettem két pohár pezsgőt, és a friss tavaszi levegőben gyalog indultam haza. Útközben még töprengtem a válaszon, mert úgy éreztem, létfontosságú lehet a magyarság jövője szempontjából. De amint beléptem a lakásba, és megláttam a konyhában a sok mosatlant, úgy megfájdult a fejem, hogy képtelen voltam gondolkodni azon, hogy miért is lett öngyilkos a Legnagyobb Magyar.
