711-ben, a vizigótok testvérharca idején muszlim seregek érkeztek az Ibériai-félszigetre. Kihasználva a zavaros helyzetet, és támaszkodva a több milliónyi hispano-román gyér ellenállására, pár év leforgása alatt hatalmas területeket hódítottak meg. Jelenlétük a félszigeten – jóllehet, változó területi határokkal – egészen 1492-ig, vagyis Granada visszafoglalásáig állandósult.
Az arabok és berberek magukkal hozták Európába a keleti paloták és kalifai udvarok kifinomult kultúráját, a tudományok összegyűjtött és általuk átértelmezett eredményeit. Az akkori Andalúziában (amit a középkorban al-Andalúsznak neveztek) virágzott a zene, a költészet, a csillagászat és az orvoslás, a mezőgazdaságban valóságos „zöld forradalom” zajlott le a kontinensünkre hozott új növényeknek, művelési technikáknak köszönhetően. Átalakult és valóban művészetté nemesedett a gasztronómia, elegánssá és divatossá vált a kiművelt beszéd és viselkedés. Építészetileg örökbecsű alkotásokat hoztak létre az akkori aranykezű és kiváló arányérzékű, nagyszerű ízlésű muszlim mesterek.
Az Ibériai-félszigeten – gyakori hatalmi harcok és belviszályok ellenére – hosszabb-rövidebb időre megvalósult a pax islámica, viszonylagos nyugalomban és gyakran mai szemmel megdöbbentő szimbiózisban éltek együtt muszlimok, keresztények és zsidók. Szorgosan dolgoztak a fordítóiskolák, fantasztikus kórházakat és iskolákat emeltek a fejedelmek. A nők – bár életük főként a női lakrész, vagyis a hárem, és a fürdő, vagyis a hammám falai között zajlott, az utcákon és köztereken is gyakorta jelen voltak. A berber törzsi szokások elterjedésének köszönhetően sokszor egészen szabadon, akár úgy is, hogy arcukat el sem fátyolozták. Minden tévhiedelemmel ellentétben nekik is joguk volt a művelődéshez, számos kiváló tudóst, utazót és művészt tisztelhetünk bennük.
A lap soron következő számaiban szeretnék egy kis ízelítőt nyújtani arról, hogy kik voltak Andalúzia legnagyobb (arab, berber vagy zsidó származású) költőnői a középkorban. Verseik, melyeket gyakran előadtak férfiak jelenlétében az udvari összejöveteleken vagy nőtársaiknak a háremekben, friss hangú, megkapó gyöngyszemek. A világirodalom sajátos, női érzéseket kifejező ritka kincsei.
Bemutatásom az időrendet követi, ezért az első hölgy, akit megidézek:
Hafszá bint Hamdún
A középkorban egy arab szerző, Ibn Szaíd azt írta e költőnőről: „hazája büszke reá”. Hafszá bint Hamdún a 10. századi Andalúziában élt, művelt, tudós nő hírében állott. Egy korabeli életrajzírója szerint a mai Guadalajara területén született. Versei, miként a manapság „Válasz” címmel emlegetett költemény is, gyakorta a szerelemről, a szerelmi bánatról szólnak.
Válasz
Van egy szeretőm, kemény
mindig, ha civódunk szerelmesen.
Ha elhagyom, csak nő büszkesége.
Szól: „ – Mondd, hozzám hasonlót
láttál-e? Ó, vajh’ láttál-e?”
Én meg így felelek erre:
S Te olyat mint én, láttál-e?
Na, láttál-e?
