Testünk végtelen pihenője
Kísért a hófödte ablakon,
S életünk fáradtságának horgonya
Tart leragasztva a vánkoson.
Szép életünk hanyatló vaskeze
Nem pattan már fel, csak alig mozog,
És az öreges, lassú ébredésnél
Nem rohan a lendület, csak vánszorog.
De amint a hófútta ablakra nézek,
Mit a napsütés reggele beborít,
Innen, a megszokott fészekágyból
Látom a napot, mint hunyorít.
Az elsuhanó élet – múló életünknek -
A meghitt percek dicséretét sugallja,
Pajkosan kacsint ránk a napsugár,
Mert a titkokat senki más, csak Ő tudja.
Még egyszer átéljük az élet viharában
Megőszült fejünkkel a múlt emlékeit,
Jóban, rosszban tobbzódtunk, fürödtünk,
De csodáltuk az élet isteni szépségeit.
Ha életünk minden átélt perce
Az elszámolás mérlegére kerülne,
Ha a jó és rossz ítélete eldőlne,
Csakis a szép és jó felé billenne.
Köszönöm a fénynek, hogy éltetett,
Megnyugvással nyugtázom az életet.
Itt marad örökre az embereknek
A legszebb érzés, az őszinte
EMBERSZERETET.
