Behúzott függönyök, ajtó elé húzott komód – teljes bezárkózás. Az MP3-lejátszóra kötött hangfalak halk, lüktető zenét árasztottak, hogy elnyomják a zajokat. Sugdosás, zihálás, csókok, egymáshoz simuló testek hangja mind-mind elmerült az óceánszerű zenében.
Körülöttünk a házban a családja aludt. Talán alig harminc centire az összeölelődött testünktől, a fal túloldalán a húga aludt.
A századik napja volt, hogy együtt voltunk. Ezt ünnepeltük meg első együttlétünkkel.
Egy ideje már szétválva, újra magunkba visszatérve feküdtünk. Felültem az ágy szélére, és kinyúlva kikapcsoltam a zenét, majd visszafordultam felé.
Határozottan az volt az érzésem, hogy valami hiányzott. Mintha nem lett volna igazi a kapcsolat közöttünk. Mintha két olyan ember lettünk volna, akik egyszerre szerelmeskednek, de nem egymással.
Az én hibám lehetett. Biztosan túl önző voltam. Nem törődtem vele eléggé. Talán önbizalma, magabiztossága csak kezdeti volt.
Akár hogy is volt, nem lehetett az ő hibája. Tiszta volt, gusztusos, kívánatos. Még nézni is gyönyörűséget okozott, ahogy félig hasra fordulva, S-alakban megcsavarodott testtel elnyúlt előttem az ágyon. Ahogy lélegzett, a kék fény puhán áramlott a hátán. A fotólaborból hazahozott műtermi lámpa tompa kék fényében szerelmeskedtünk. Bőrünk még puhábbnak érződött lágy fényében, és minden gyengédség sokszorosan hatott.
Rabul ejtett a látvány. Csupa ívből és csupa csodából álló testének szimmetriájában szerelemmel imádtam a természet szépségét. Vállán, hátán, lágyvonalú fenekén és combján sejtelmes sávban derengtek a pihék követve fény és árnyék elmosódott határát.
Cirógatni kezdtem. Bőre fénye megváltozott, ahogy ujjaim útjának mentén láncreakciószerűen felágaskodtak a színtelen szőröcskék. Szuszogásának ritmusa is gyorsult valamelyest.
– Még mindig szeretsz? – kérdezte nagyon halkan, és hasra fordult.
Könyökömre támaszkodva keresztbe feküdtem a combjai fölött, és belecsókoltam csípője mellett pihenő tenyerébe.
– Mi az hogy még mindig? – kérdeztem csendesen, és folytattam a cirógatást.
– A testem olyan… olyan visszataszító – felelte.
– Micsoda? – kérdeztem.
– Bonyolult – mondta.
– Mondd el! – kértem, de csak a fejét ingatta.
Fölhúzódtam mellé, és addig sugdostam a fülecskéjébe, amíg végül megnyílt nekem.
– Ahogy szerettél, az sokkal többet jelentett, mint amit István csinált velem. De épp, amikor már kezdett jó lenni, akkor elfogott az az érzés… Gusztustalan tudom… De tisztára úgy éreztem, hogy bepisilek, meg minden… Olyan undorító volt. Addig olyan volt, mint ha egy álomban lennék, de onnantól már csak arra tudtam koncentrálni, hogy jaj, csak nehogy, jaj csak nehogy… Legyen már vége…
Újra a párnába temette a fejét.
Megpusziltam a fülét.
– Nem kell félned – mondtam. Igyekeztem megnyugtatni. – Ez nem történhet meg. Az izmaid itt mind-mind megfeszülnek szépen, egymás után. – Végigsimítottam a popsiján. – Biztosan ezt érzed. De pont ezért, egyszerűen fizikai képtelenség, hogy ilyesmi megtörténjen. A tested egészséges, és hibátlan. Engedd el magad. Hagyd kibontakozni. Cserébe ösztönösen megvéd minden effélétől, meglátod.
Felemelte a fejét, és felém fordult:
– Gondolod?
– Gyere – mondtam, és hanyatt fordítottam, félülő helyzetbe. – Nézd! – Végigmutattam a testén. – Felejtsd el, hogy képes vagy uralni, ne gondolj arra, hogy a tiéd.
– Megpróbálom – mondta.
Imádtam a hangját. A cigarettától kicsit mélyebb lehetett, mint eredetileg, és nagyon izgató volt.
– Mit látsz?
– A melleimet, a hasamat…
– Nem, dehogy! – ellenkeztem, majd arcon csókoltam. – Egy nő testét látod. Egy csodás szerkezetet. Amely gyönyört fog okozni neked, amint hajlandó vagy belőle visszavonni a tudatod.
– Visszavonni? – kérdezte, miután visszafeküdt, és csodálkozó pillantást vetett rám.
– Mintha aludni próbálnál – mondtam, és fölé hajoltam.
– Aludni – ismételte, és becsukta a szemét.
Cirógatni kezdtem. A nyakától indultam, és ujjammal pici hurkokat rajzoltam a bőrére. Így haladtam végig a mellein, mindkét oldalát érintve a hasán, körbekalandozva a szeméremdombján, le az ajkacskáihoz. Mögöttük ott rejtőzött a gyönyöröm, és tudtam, hogy ott bujkál valamerre az övé is. Szerettem volna előcsábítani.
Lassan újra beszélni kezdtem hozzá.
– Felejts el mindent a külvilágból. Mindent, engem is. Minél inkább foglalkoztat valami, száműzd annál messzebbre, jó?
– Jó.
– Ne figyelj arra, hogy mit érzel, csak arra, hogy jól esik-e. Most nem téged cirógatlak. Egy istennő gyönyörű, ékszernek beillő testét, amelyhez semmi közöd.
Csókolgatva játszadoztam egy kicsit a mellbimbójával, miközben ujjam óvatosan megnyitották az utat az ölébe. Békésen, puhán fogadott be, én pedig nagyon vigyáztam, nehogy kibillentsem a félálomból. Közben arcom a nyakához kúszott. Az ottani puha, érzékeny bőrt cirógattam számmal egy ideig, majd újra a fülébe súgtam.
– Benn az istennő hasacskájában, az ölének mélyén van egy tenger. – Egyik kezemmel átkaroltam a testét, a másikkal beletúrtam a hajába, és a fejbőrét simogattam. És csak meséltem tovább: – Ebben a tengerben határtalan béke van, kellemes meleg, és sötét.
Suttognom kellett, hiszen már zene sem leplezett el minket. A csupa zöngefosztott mássalhangzótól olyan lett a hangom, mintha varázsigét mormolnék.
– Soha, semmi rossz nincs benne – folytattam még lassabban. – Csak nyugalom. Ott, benn, ebben a tengerben lebegsz. – Nagyon lassan és nagyon óvatosan mozogni kezdtem. Épp ilyen lassan, folytattam: – Érzed az istennő felé áradó szeretetet? A testének minden pontján születésre kész gyönyörűség lapul. – Próbáltam mély levegőt venni, de nehéz volt. Remegtem. – Körülötted lágy, meleg hullámok ballagnak.
Minden mondat között három-négy lélegzetvételnyi szünetet igyekeztem tartani.
– Érzed az istennő szívverését is. Hallgasd!
Csendben hallgattam én is a melle lüktetését egy ideig. Figyeltem, ahogy emelkedik és süllyed. Talán füle mellett sustorgó lélegzetem lehetett az oka, de ugyanabban a ritmusban vette a levegőt, mint én.
– Ez a nő szeret téged – folytattam. – A szeretete az a tenger, ami körülvesz. – Mielőtt folytattam volna, hagytam időt, hogy hassanak a szavak. – És mindaz a szeretet, amivel engem szeret, és amivel én szeretem őt, a tengerben téged lebegtet.
Valami furcsa sóhaj jött ki a száján.
– Igen, itt vagyok veled – könny csordult ki a szememből.
Ölének belseje puhán, melegen fodrozódni kezdett. Először csak egy-egy remegés futott át rajta, aztán reszketve hullámzani kezdett, mint a szélzsák, amelyen át- és átfut a levegő.
– Itt vagyok veled – suttogtam neki újra. – Szeretlek. – Megcsókoltam a füle tövét. – Behatoltam a tengeredbe, és megbolygattam a békéjét, de…
Igen, a béke! Egyszerre megértettem valamit. Neki minden egészen más volt. Nem azért, mert nem szeretett, vagy ilyesmi. Más oka volt.
Nekem együttlétünk percei azt jelentették, hogy szeret: annyira őszintén elfogad, hogy még önmagába, saját testébe is hajlandó bebocsátani. Neki viszont mást jelentett mindez. Egy másik ember befurakodott a testébe. Ráadásul a legrejtettebb, legszégyelltebb és legismeretlenebb ponton.
Az ember már akkor is félni kezd, ha a személyes terébe betör valaki. Mit érezhet vajon, ha egyenesen a testébe törnek be? Nem csoda, hogy tele van szorongással, félelemmel, hogy elveszíti az uralmat felette.
Talán elsiettük volna? Nem sürgettem a szerelmeskedést, de hihette azt, elvárom tőle, hogy minél előbb legyen az enyém. De még ha valóban szeretett volna is velem így együtt lenni, más a legőszintébb együttlét gondolata, és más a tény, hogy a testébe betört egy másik ember.
Abbahagyni nem lett volna értelme. Tovább kellett lépni. Éreznie kellett, hogy olyan alázattal szeretem, amely megérteti vele, hogy tőlem nem kell félnie. Megnyugtatja, hogy amikor szerelmeskedünk, nem akarom magamévá tenni őt, csak szeretni.
– Szeretlek – mondtam megint. – Hidd el, csak ezért zavartam meg a tengered békéjét. Mert nekem nincs semmim a szerelmemen kívül.
Éreztem, ahogy a hullámok egyre gyorsabb egymásutánban követik egymást. Már nem egy-egy átfutó remegésről volt szó, inkább már csak a köztük átfutó egy-egy szünetről.
– Te megoszthatod velem a meleged – súgtam neki. – A sötéted. A csended. És a…
Eltűntek a szünetek, az öle teljesen megfeszült. Csípője oldalirányban megremegett.
Nem tudtam befejezni a mesét, pedig már csak a ˝gyönyöröd˝ szó hiányzott a végéről. Elvesztettem a hangomat, ahogy elvesztettem magamat a teste tengerében.
A könnyeim végigfolytak arcához szoruló arcomon. Testét ölelő karomon izzadtság csordult le. Ölébe kapcsolódó ölemet elfutotta a nedvesség. Egy pillanatig azt hittem, mindez az enyém. De rá kellett eszmélnem, hogy tévedtem.
Az ő könnyei folytak az arcomon, az ő hónaljának izzadtsága csordult a kezemre, az ő testében rejtőző tenger nedvessége futotta el ölünket. Az övé, nem az enyém.
Az én testem csak a következő pillanatban tört ki.
Addig ernyedten heverő karjai körém fonódtak, és olyan erősen szorított, hogy puha melle egészen keményen nekifeszült az én mellkasomnak. Az volt az érzésem, mindjárt eltörnek a bordáim. Ujjai szinte görcsösen kapaszkodtak belém.
Egy idő múlva akaratlagos és önkéntelen mozgásunk is megszűnt. Csak feküdtünk összefonódva.
Összeszorított szemhéja lassan elsimult. A békéje helyreállt. És én is a részesévé váltam.
Csendben lebegtünk a teste tengerében. Nagy sokára váltunk csak szét óvatosan, és a takaró alá bújva még sokáig ölelkezett kezünk, lábunk, nyelvünk és pillantásunk. Aztán csak feküdtünk, és gyönyörködtünk egymásban.
– Szeretsz – jelentette ki végül álmos hangon.
– Tudod – mosolyogtam fáradtan.
– Honnan vetted, amiket mondtál nekem? – A pillantásában még ott csillogott a tenger.
Hogy mondhattam volna el neki? A tenger, az istennő, a sötét, mind-mind olyan nyilvánvaló volt. Pedig negyed órája még én sem tudtam róluk.
– A múltunkból, amit azelőtt éltünk át, hogy megszülettünk – mondtam végül.
– Pedig egészen valóságosnak tűnt a meséd – felelte.
– Az is – mosolyogtam. – Mert mélyen az öledben, van egy hely. Oda egyedül egyikünk sem léphet be. De együtt ott mindketten hazatalálunk.

Cím: Egy testben a tenger
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: Bárdos Dávid
Beküldve: April 29th 2007
Elolvasva: 1693 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]