| Küzdőtér |
|
|
|
Öngyilkosság
Barátságunk Erikával az óvodában kezdődött. No nem a sajátunkban, hanem a gyerekében. Én is, a kisfiam is kicsit talaját vesztettek voltunk, mikor Pestre költöztünk. Új város, új arcok, más napirend.
A válás, és hogy mindenünk elveszett, érthetően megviselt, de legjobban az, hogy a nagyfiaim az iskola miatt nem jöhettek velünk. Mi végigfutottuk az országot, s itt tűnt célszerűnek leragadni, a munkalehetőség miatt. Hisz élni kell, bármi történt is. Pénzt kell keresni, tovább kell lépni. Nehéz volt. Emlékszem, mikor először voltam késésben a munkahelyemről, /hisz hajnalban kellett indulni, körbejárni a a fél várost, a lakás- óvoda- munkahely háromszöget, mert örülhettem, hogy valahol cím nélkül is felvették a gyereket /s a kezem lendült, leintettem a taxit, csak mikor már lefékezett melettem, akkor jöttem rá, hogy nincs pénzem. El is pirultam tán zavaromban.
- Nem, köszönöm, mégsem.
Elkalandoztam kissé. A lényeg, hogy rövid idő alatt a harmadik óvodában találtuk magunkat, és a fiam nehezen barátkozott. Mindenhol, mindig kívülállónak érzte magát, ezzel kivívta a többiek bántását, s leginkább akkor foglalkoztak vele ha céltáblára volt szükségük valamilyen csínyben. Így volt ez egy kislánnyal is, akinek fél szemére leragasztott szemüveget viselnie. Tudjátok, az is kész kihívás.
A két gyerek rövid időn belül összebarátkozott, ebből következett, hogy mi is az anyukával.
Én itt voltam kitépett gyökerekkel, a távolban lévő, bajban hátatfordító barátokkal, ő meg a férje miatt szigetelődött el. Későn ment férjhez egy fiatalabb volt a férfihoz, akit nem fogadott be a családja. Az évek sajnos a családot igazolták, de ezt barátságunk kezdetén még nem tudhattuk.
Erika könyvtárosi fizetése nem verte az eget, s én is hiába kerestem aránylag jól, az négyfele oszlott. A gyerekeket persze szórakoztatni kellett, így betéve tudtuk akkoriban az ingyenes programokat, ott voltunk minden gyerekeknek szóló megmozduláson az otthon csomagolt enni- inni valónkkal. Most azon méláztam el kicsit, / még pityergek is/ hogy sose hisztizett kiskorában, elfogadta, ami volt.
Így ismerkedtem meg egy Városliget- beli megmozduláson Erika nővérével és hugával is. A nővére azóta is barátlistás, huga: Ági, sajnos már rég nem.
Ági gyönyörű volt, magas, karcsú, szőke, kedves, vidám és fiatal. Nagyon fiatal.
Akkor azt mondta volna mindenki, maga az élet.
A gyerekek vidáman elcsiviteltek körülöttünk, rohangáltak egyik eseményről a másikra, mi meg egy sör mellett trécseltünk.
Pár hét múlva Erika hívott, elengedem-e a fiamat velük valahova Rákosborzasztóra Ágiékhoz, mert a kislánya negyedik szülinapja lesz. Természetesen elengedtem, s este későn amikor előkerült, a gyerek lelkesen beszélt arról, hogy milyen nagy a házuk, nekünk is legyen olyan. A hatalmas, háromemeletes tortából, -amit a Gundelból rendeltek- kóstolót is hoztak. Ez is egy emlékíz, a marcipán……..
És körülbelül itt lett vége a jókedvnek.
A következő hír róluk pár héttel később, hogy valami baj van Ágival.
El akar költözni az élettársától, a gyereke apjától, a nagyházból, a jólétből.
Be sem megy a házba, kint sétál a kertben, a jehovások bordó könyvével, és magában mormol.
Nem hallgatott senkire, semmi nem tudta visszarázni a hétköznapokba.
Megismert valami más világot, azt akarta és senki nem értette meg.
Akkoriban már megvolt a műhely, hatig voltunk nyitva, amit az ovi nem tolerált. Erika mindennap felvitte magával a fiamat, és én munka után mentem érte.
Azon a hétfőn már az ajtóban szólt Erika, hogy itt a huga, pár cuccal és a kislánnyal beköltözött.
Tudni kell, hogy a lakása pici, 28 négyzetméter. Egy bérház hatodik emeletén, ahol a lift is csak az ötödikig megy, onnan keskeny cselédlépcsőn lehet feljutni a tetőtérből kialakított, nyomasztóan kis belmagasságú lakásba. Tudjátok, mintha a fejünkre akarna szakadni a plafon.
Én mindig is fura attrakcióval, a falhoz simulva mentem a körfolyosón, mert úgy éreztem, lejt az udvar fele,s nehéz volt leküzdenem tériszonyomat /más képzelgésem a sógornőmnél az erkélyen dohányozva, hogy lezuhanok erkélyestől a kilencedikről, s a falhoz ragasztott kis doboz majd sorban leüti az alatta lévőket/
Vissza a kis, nyomasztó lakásba. Szóval Ági ide költözött be az otthoni meg nem értés elől.
Akkor már nem az a nő volt, akit megismertem. Sápadtan, megfakult bronzságával, mindenen túlnéző szemével kijött, köszönt, s azonnal visszament a pici szobába. Erika amikor kikísért, mesélte, hogy éjjel sem aludt, csak szorította a bordó könyvet, imákat mormolt talán, mert egyfolytában motyogott magában monoton hangon és nem vett tudomást a külvilágról. Nem tudta, mit kezdjen a helyzettel, Ági nem akart beszélgetni, szakemberhez fordulni még kevésbé, nem érzékelte, hogy baj van. Megbeszéltük, hogy megoldom, megyek a fiamért, legyen minél többet a huga mellett, még ha az nem is igényli, tudomást sem vesz róla.
Kedden telefonon beszéltünk, mondta, a helyzet változatlan, csak már enni sem hajlandó.
Szerdán már fontolgatta, hogy nem megy be dolgozni, otthon marad vele, de aztán mégis elment, hisz amúgy is sokat van táppénzen a kislánnyal.
Öt körül mentem a fiamért az oviba. Kis barátnője még ott volt, pedig máskor sokkal korábban hazavitte már Erika.
Nem szokásom, akkor mégis összecsókoltam, megölelgettem, s nyugtattam, mindjárt jön anya. Elvittem volna magammal, ha nem lett volna az a szabály, hogy előtte jelenteni kell, ha más viszi el a gyereket.
Fiamat hazavittem, egy szomszédasszony vigyázott rá máskor is, most is nála „adtam” le.
Fontos próbám volt hatkor.
Kollégám furcsán nézett rám, amikor megérkeztem.
-Te, aki nem tudja, hogy elköltöztél az Akácfa utcából, azt hiheti te voltál!
-Ki voltam én?
-Aki kiugrott a hatodikról!
Elkapott a remegés, megszédültem és már tudtam.
Az állandóan szóló rádió annyit mondott be, hogy egy fiatal nő, kisgyerekkel kiugrott a hatodikról.
Se a nő, se a gyerek kora ,neme sem nem szerepelt a hírekben.
Azonnal hívtam Erikát. Nem vette fel. Legszívesebben elrohantam volna, de úgy éreztem lábra sem tudok állni.
Negyedóra múlva sikerült beszélnem vele, amikor hívtam, épp a gyerekért ment.
-Igen. Ő volt. –A síron túlról beszélt. Én akkor úgy éreztem.
Pedig nővére, Hédi azóta is úgy véli, közönyösen fogadta, nem pontosan az évforduló napján megy a temetőbe, nem beszél róla, nem emlékszik.
Azt hiszem, még mindig sok idő kell, hogy megértsék egymást, hogy mindketten másképp gyászolnak. Sokszor találkoznak, s én is velük hármasban is, meg külön- külön is.
Értem mindkettőjüket, s majd egyszer ők is egymást.
Rég volt, nyolc éve.
Erika akkor erős volt? Vagy rideg? Ki tudja?
Végigcsinálta. A közösképviselő felszólítására lement, saját két kezével sikálta fel az apró, sárga kockakőről huga, és a pici lány vérét, szétloccsant agyuk maradékát.
Furcsa hagyaték ami marad utánunk. Vér, vagy hamu, vagy szétporladt test.
Utánuk csak vér és fájdalom.
Azóta sem értem.
Jó lenne, ha valaki elmagyarázná az emberek közönyét.
A TV riportból is kiderült, hogy sokan megakadályozhatták volna.
Például a megszólított biztonságiőr, aki állítólag el is gondolkodott, miért megy az a fiatal, a magára csavart lepedő alatt láthatóan meztelen nő egy kislányt vezetve a Blaha felé.
Forgalmas környék. Hányan láthatták?
Hányan nem vették észre, hogy valami nem stimmel?
Valaki hallotta, azért fordultak vissza, mert a kislány nyafogott a macijáért.
Atyaég! Lehet, hogy ha a macit magukkal viszik, valaki megállítja őket?
Lehet, hogy akkor nem történik meg?
Ezer kérdés, ami azóta is megválaszolatlan.
A tények ridegek.
Visszamentek. Felmászott a korlátra, és a gyerekkel együtt leugrott.
Hat emelet egy bérházban nagyon magas.
És Erikának fel kellett sikálni a követ. Hédi nem érti, hogy volt rá képes, nem érti, hogy tudott a TV-sekkel beszélni.
Én azt nem értem, hogy tudtak aludni, akik látták sétálni.
Én évekig úgy ébredtem, hogy a paplanom is vizes volt a rémálmok miatt.
Álmomban sokszor ugrottam. Ugrottam a kislánnyal, a fiammal, azt hiszem minden variáció volt. Volt hogy külső szemlélő voltam. Ott álltam az udvaron és sikítottam amikor láttam őket zuhanni.
Lehet, hogy még én is felelős vagyok érte?
A jehovák vezetője beszélt a TV-ben. Hárított.
Az ő tanaik miatt nem tehette.
Én évekig őrjöngtem,ha megszólított egy Jehova tanú és Őrtornyot akart a kezembe nyomni.
És 6 évig egyáltalán nem mentem fel Erikához. Utána is csak nehezen. A nővére még mindig nem járt ott.
Nem tudom, mi vezette Ágitt, de az első sikoly- hogy mért a gyereket is-, már elült.
Lehet, hogy végigzongorázta magában a lehetőségeket: mi lenne vele, ha itt hagyja, de lehet, hogy annyira elborult már, hogy fel sem fogta, mit tesz.
De az is lehet, hogy a meztelen séta akaratlan figyelemfelkeltés volt.
-Itt vagyok! Baj van! Segítsetek!
Lehet, úgy gondolta, ha jó anya, mellette a gyerek helye.
Talán látta a végtelen mezőket az öröklétben, s csak sietni akart oda, ahol az oroszlán békésen sétál a gazella mellett, mint az Őrtorony képein.
Cím: Öngyilkosság
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: Tóth Irén
Beküldve: June 2nd 2007
Elolvasva: 1349 Alkalommal
Pont:
Beállítások: 
[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]
|
|
|
|
|
Morci 2007-06-30 13:21:23
Köszönöm százkettes.
Morci
|
|
|
|
|
102 2007-06-22 11:48:38
félelmetes és egyben gyönyörű írás. letaglózott. százkettes
|
|
|
|
|
Morci 2007-06-05 21:37:34
Nem, nem tudunk mindenkiért felelősséget vállalni, előtérbe kell helyeznünk a szűkebb környezetünket, mégis gyötör bennünket a kérdés, hogy megállíthattuk volna estleg.
Az emlélkektől nagyon nehéz megszabadulni, teljesen felejteni pedig nem lehet. Mindig történik valami, ami miatt újra előjön.
Az út , ha hosszú, akkor az előzményektől a pohár kicsordulásáig sok rossz történésen át érkezhet oda az ember, vagy egyetlen, nem várt esemény is odajuttatharja.
Köszönöm Zsuzsi, hogy olvastál: Morci
|
|
|
|
|
Morci 2007-06-05 08:00:23
Igazad van zsoloo, nem adhat alapot semmilyen vallás és tan, s tulajdonképp ez a tan egyáltalán nem adht rá alapot, ehhez már egy küszöb átlépése kellett. Nem a tanokat látta már Ági, csak azt, hogy ott, a végén szebb és jobb lesz Nekik.Azelőtt ateista volt, egyáltalán nem hitt. A bordó könyv csak közvetve járult hozzá az eseményekhez. Meggyőződésem, hogy, ez nem az a vallás, ami öngyilkosságra buzdítana, csak reménytelen helyzetben túl szépnek, kívánatosnak tűnhettek a jövő békés képei egy zaklatott lélek számára.., Vannak olyan helyzetek, mikor segítségnyújtásnak látszik a vallás, s aki először ilyen állapotban találkozik vele,félreértelmezheti. Bizony, nem azonalli megoldás, számomra pl a hit a megértéshez, és nem a megoldáshoz vezető út.
Hiába folyt oknyomozás, nem derült ki. Sokan a társát okolták, aki talán a legértetlenebbül állt az események előtt, s vádolva volt, holott elvesztette párját, elvesztette gyermekét.Biztosan ott kezdődött, de azt hiszem, csak a munka miatti időhiányból fakadó kevés figyeemmel lehet vádolni, ami napjainkban általános. Talán, ha emberek vették volna körül, lettvolna munkahelye, stb. akkor nem jut idáig.Próbáltunk segíteni, de tényleg 24 órás őrszolgálat nem működhetett. . Gyilkosság is , igazad van, az imádott kisbabáját is magával vitte. Köszönöm, hogy méltónak látod.Még nem mertem megmutatni az érintetteknek.
|
|
|
|
|
Morci 2007-06-05 07:22:31
Csilla! Sokszor előjön egyszerűbb élethelyzetekben is az önmarcangolás, sokszor nem látunk kiutat. Látszólag, kívülről nem is volt semmi oka rá Áginak, de hogy odabant mi zajlott, ár nem tudhatjuk meg, A segélykiáltások sokszor csaka légüres térbe szállnak, s hiába erősek a jelzések,ha senki nem hallja meg. Szerencsére ritkán jutnak idáig az emberek, de az öngyilkosságoknagy része megakadályozható lenne, ha jobban tudnánk figyelni egymásra.
|
|
|
|
|
zsuzsuzsu 2007-06-04 21:53:24
Sokszor az ember olyan élethelyzetekbe csöppen bele, melyeknek az elejét nem ismeri. Hosszú út vezet az öngyilkosságig, nagyon sokan felelösek érte, akarva-akaratlanul. Vagy nagyon rövid út: az elme pillanatnyi elborulása.
Sajnos, az ember nem tud az egész világért felelni, mert a sorrend mégis: a család - a Te estedben kisfiad és az egész felborult helyzet, saját magad is -.
De az biztos, hogy egy-egy ilyen emlék csak lassan tünik el, gyógyul be.
Tartalmas volt irásod, nagyon elgondolkoztatott.
Zsuzsi
|
|
|
|
|
zsoloo 2007-06-04 14:20:40
Semmilyen elfogadható vallás, vagy tan nem adhat alapot az ember életének kioltásához, ha olyan, akkor elfogadhatatlan és elkerülendő. Azonban érdekes világ a hité, mivel irracionális és gyakran egyetlen célja, hogy buzdítsa hívét az önmegtagadásra a tőle független cél elérése érdekében. A gyenge pszichikumú ember nem látja át a buktatókat, könnyen fejet hajt, gyakran a szörnyűbbnek tűnő valóság elől menekül egy még szörnyűbb kötelékbe. Azért félre ne értse senki: én nem ellenzem a hit gyakorlását, de ahogy mondják: „gyümölcseiről ismerni fel a fát”, ez a folyamat nem vezethet arra, hogy valaki saját, vagy mások életét veszélyeztesse. A hívés nem pótszer: önként vállalt életforma, aki gyors megoldást, felhőtlen biztonságot vár tőle mindenképpen csalódni fog, rendszerint a hívőket éri a legintenzívebb üldözés és meg nem értés. (akik persze erőt is merítenek ebből) Nem mindegyik hit „üdvözítő”, aki válogatás ill. előzetes meggyőződés nélkül ugrik fejest valamelyikbe, szerencsejátékos. Visszatérve, a hölgy az írásban hagyott vészjeleket kétségbeeséséről, keresett és talált egy megoldást, de az nem vezette ki őt a problémáiból. Nehéz megállapítani, kit mennyiben terhel halálukért a felelősség, hiszen a döntést a hölgy hozta, nem tudni, kényszer hatása alatt-e, vagy végső elkeseredettségében-e. Nyilván a közeli ismerőseinek sejteni, tudnia kellett róla, hogy valami körülötte nincs rendben, de nyilván 24 órás őrszolgálatot sem lehetett állítani mellé. Sok tényező volt, ami segítette ebben a sodródásban: mások kényelemszeretete, közömbössége, a talaj, a biztonságos közeg elvesztése, családi kapcsolatának megbomlása, lehetne sorolni, a végén pedig az egyedül, kontroll nélkül hozott döntése, melyet talán félreértett, vagy túl komolyan vett (netán tényleg magát önmaga ellen fordító) tan táplált az újonnan felkeresett gyülekezetéből és amely csak betetőzése lett mindazoknak. Gyilkosság és öngyilkosság történt. Kincse, élete és ártatlan gyermekének élete elveszett. Minden más ócska magyarázkodás, nem számít immár. Méltó emléket állítottál!
|
|
|
|
|
Makacs 2007-06-04 08:35:04
Nagyszerű írás.Néha az emberből előjön a saját, destruktív énje.Valami hatalmas kényszer van benne, hogy önmagát marcangolja. Önmagát bünteti mindenért, ami körülötte történik.Nehéz megérteni, miért teszi, de sokszor nem szándékos és nem is áll az illető az őrület határán, csak, ahogy a novella végén ott van a felkiáltás, egyszerűen segítségre van szüksége, s miután már hiába kiabált, nem hallották meg, extrém megoldásokat választ.
|
|
|
|
|
|
