Utolsóként érkezett. A klinika földszintjén kialakított rendelő székein senki sem ült. Izgatottsága egy pillanatra alábbhagyott. Talán jobb is így. Most nem szeretne senkivel sem beszélgetni. Arról, hogy miért is van itt, senki sem tudhat, még az anyja sem. De hát miért is fél attól, hogy megtudja, hiszen nem is érdekelné. Nincs senki, aki foglalkozna vele, hogy ő, Mészáros Éva milyen célból kereste fel a nőgyógyászati klinika rendelőjét.
Pár hónapja, egy nyári délután került kezébe egy újságcikk, amely harsányan hirdette, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította az egyik törvényt, amely a művi meddővé tételről rendelkezett. Most már az is kérheti a beavatkozást, aki elmúlt 18 éves, és még nem szült gyereket. Akkor még nem gondolta, hogy ez őt is érintheti. Akkor még boldogan sétált Tiborral kéz, a kézben, és a közelgő esküvőjükről ábrándozott. Kislányként úgy képzelte, gyönyörű, hosszú uszályos, vakítóan fehér királylány-ruhában mondja ki az igent, álmai hercegének, a virágokkal ékesített Székesegyház gyönyörű freskói alatt. Visszatérő álma volt ez a mesebeli képzelgés, de az élet mást hozott. Egyszerű, minden pompától mentes szertartás férhetett csak bele a szűkös pénzügyi keretbe. Tibor gépkocsivezetőként nem keresett valami fényesen, Éva pedig még az egyetem padjait koptatta. Annyi pénze volt csak, amelyet nagyszülei hagyatékából megkapott. Saját garzonra nem futotta belőle, így albérletbe költöztek. Szülői segítségben nem reménykedhettek.
Valahol, a folyosó távolabbi részén, egy nyitott ablakot becsapott a késő őszi szél. Éva ijedten összerezzent. A zajra kilépett a rendelőből az asszisztensnő, és sietett becsukni az ablaktáblát, mielőtt egy nagyobb széllökés nekivágja a falnak. Szapora lépteinek koppanása hirtelen fájó emlékeket idézett fel a lányban.
Ugyanezt a ritmus hallotta, amikor az ultrahang-gép egy ici-pici élet SOS-jeleit továbbította a dobhártyája felé, mielőtt elvetélt. Furcsa érzés volt. Eddig bele sem gondolt. Akkor csak megkönnyebbülést érzett, hogy megszabadult a nem kívánt terhességtől. Nem ért el a tudatáig, hogy akkor, ott bent, az a pici, egy ember volt, az ő gyermeke.
Az asszisztensnő mellé ért, és kitárva a rendelő ajtaját, betessékelte a riadt-szemű nőt. Hideg borzongás futott végig a hátán. Ez a nőgyógyászati rendelő egészen más volt, mint a többi. Mint egy anti-reklám. Mosolygó kisgyermekek, ásító babák, édesanyák mellein pihegő, békésen szunyókáló csecsemők fényképei díszítették a falat. Annak a szobának a falait, ahol végérvényes döntések születnek a meddővé tételről. Éva is azért volt itt.
Nem akart gyereket. Nem volt értelme. Sokszor végig gondolta, és erre az elhatározásra jutott. A családjában öröklődik az élet totális elszúrása. Ezt nem adhatja tovább egy ártatlan gyermeknek, aki ugyanúgy szenvedne, mint ő, vagy mint az anyja, annak idején.
Feszengve ült az orvossal szemben. Az asszisztens rutinkérdések után kitöltött egy űrlapot, majd egyszerűen kisétált a rendelőből. Az orvos, mint valami jelre, ekkor felemelte a fejét, és Éva szemeibe nézett.
- Alaposan végig gondolta?
- Igen. Sokszor.
- Ugye tudja, mivel jár a beavatkozás?
- Tudom.
- Végleges. Nincs visszaút, ha megcsináljuk.
- Tisztában vagyok vele.
- Maga fiatal nő. Miért döntött így?
- Nem szeretnék erről beszélni.
- Miért? Orvos vagyok. Nyugodtan beszélhet. Szervi baja nincs, azt már tudom.
- Igen, egészséges vagyok.
- Tudja, sokan összetennék a két kezüket, ha gyermekük születhetne.
- Nem érdekel.
- Ne legyen cinikus.
- Miért kérdezget? A törvényben az áll, hogy ezt a döntést bárki meghozhatja, nem kell indokolnia.
- Rendben. A maga teste, a maga élete, és majd a maga bánata lesz, ha egyszer megbánja mindezt.
- Nem fogom.
- Van jelenleg kapcsolata?
- Nincs.
- Akkor miért fél attól, hogy gyermeke születik?
Éva arcáról egy pillanatra eltűnt az elutasítás. Lelki szemei előtt megjelent az ő véres, alig hathónapos magzata, aki majdnem megölte őt. Belehalt a méhébe. Megmérgezte ezzel az anyját, aki majdnem vele ment. Belehalt az élet lehetőségébe. Nem akart Éva gyerekeként a világra jönni, boldogtalanságra ítélve.
- Prostituált?
- Mérnök vagyok.
- Tanult ember. Hihetetlen.
- Mi ezen a hihetetlen? Pontosan tudom a döntésem okát, függetlenül attól, hogy tanult vagyok vagy sem. Ez semmin sem változtat.
- Miért nem a hagyományos védekezést választja, ha egyébként sincs kapcsolata?
- Félek.
- Fél? Mitől? A lehetséges terhességtől? Ezt nem értem.
- Attól félek, hogy átadom egy ártatlannak az átkot, amit cipelek.
- ???
- Igen, engem még az anyaméhben megátkozott az anyám.
- Ugye, ezt maga sem gondolja komolyan. Ezért?
- Bárki, akihez érzelmileg közel kerülök, meghal.
- Járt már pszichológusnál?
- Nem vagyok bolond.
- Nem, azt én sem hiszem, de üldözési mániája még lehet. Depressziós.
- Meglehet.
- Meséljen erről az átokról!
Éva hallgatott. Az idő lassan percegett a falon, a délután estébe hajlott, ő pedig csak ült a kemény rendelői széken, és életében először érezte, most mindent el kell mondania. Ki kell beszélnie magából mindazt, ami fogva tartja a gondolatait, az érzelmeit. Érzelmek? Már nem is tudja, van-e még olyan az ő szívében.
- Mennyi ideje van?
- Rengeteg. Ma már nem jön senki maga után. Hallgatom.
Mély levegőt vett, és halk, szenvtelen hangon mesélni kezdett:
- Az anyám egyetlen nem kívánatos terhességeként születtem. Apámat nem csak én, az anyám sem ismerte. A nagyszüleim vettek magukhoz. A szemükben én nem voltam más, csak a lányuk szégyene. Keményen neveltek. Amikor nagyapámat szélütés érte, és lebénult, a nagyanyám az kiabálta, hogy minden rossznak én vagyok az oka, mert már hat az anyám átka. Mivel az ő életét tönkretettem a megszületésemmel, megátkozott, hogy soha se legyek boldog. Ha bárki megszeret, vagy ha én bárkit megszeretek, sétáljon át a másvilágra. A nagyapám azt hiszem, szeretett.
Aztán pár évvel ezelőtt terhes lettem. Először nem akartam, de aztán azt hiszem, megszerettem a hasamban növekvő kis életet, de ő is meghalt. Elvetélt. Magamra hagyott.
Később megismerkedtem egy fiúval. Már az esküvőnket tervezgettük, amikor balesetünk volt. Én apróbb karcolásokkal megúsztam, de a vőlegényem azonnal szörnyethalt. Azóta kerülöm az embereket. Senkire sincs szükségem. (Alig láthatóan megrázta a fejét.) Senkinek sincs szüksége rám. Leírtam magam.
Nyomasztó csend telepedett a vidám gyermekképekkel teleaggatott falak közé. Az orvos nem nézett a lányra. Fejét lehajtva ült.
- Nem bízok magamban. Néha, mint valamiféle roham, előtör belőlem a szeretetéhség. Félek, hogy ilyenkor őrültséget csinálok. Félek, hogy nem gondolkodom, és megtörténik az, aminek már soha többé nem szabad megtörténnie. Nem eshetek teherbe. Nem foganhat meg bennem élet. Nem szerethetek meg senkit, és arra kell törekednem, hogy bennem se találjon senki, se jót, se szépet. Csak addig élne.
- Keressen fel egy pszichológust! Addig nem jegyzem elő műtétre.
- Ezt nem teheti velem. Mindent elmondtam, hát nem érti?
- Én csak azt látom, hogy segítségre van szüksége, mégpedig sürgősen.
Éva lassan felállt, és elindult az ajtó felé. Időt kapott, hogy még egyszer, utoljára mindent végiggondoljon. Talán tényleg igaza van az orvosnak, és segítségre szorulok. De van-e olyan ember, aki képes erre? Aki le tudja venni rólam az átkot. Átok… lehet, hogy én vagyok az, saját magam számára?
A kihalt folyosón elhaló léptek koppanása visszhangzott.
