Az emberi való jégsíkos útvesztőjében
egy szamárra bízom magam,
tappancsain ügetek végig az öröklét tükörtermén,
míg ajkamon lassan elhal a nevetés.
Fáradt tavasz ez.
Liliom hajt a kertben, a lány szemében túl zöld a fény,
profán vagy isteni, betölthetetlen, árokmély.
Testem mosdatom az alkonyatban, ujjain számlálom az éveket.
Mert keze finom és bársony. S szeme szép. És telt a hús,
s a szobor alatt törpék vagyunk és ázunk az eső után.
Horgad a nap feje, leszáll az éj,
ámult érintésekkel borzongat néma kéj.
Egy ölelés tart majd ébren, tudom, ahogy száll az idő,
pillanatonként jövőbe lép a múlt, és megöregszünk.
Kimondom: szeretem őt,
és a szó csupán szív sebén véráztatta géz –
a szobornál megáll a szamár, s kedves- tűnődve minket néz.
