Szendergő emlék formálja
villanásokban alvó kedvesét,
fölötte csönd ül,
ezeréves ágak görcsös ujjai között
– Úgy, mint egy önarckép a vízben –
libben néhány falevél.
Poros úton taposva,
botlik az elfáradt láb,
képek-képek,
az utcák, az emberek,
a fények, hangulatok,
kövek és gondolatok
egy csomagban, és én
birokra kelek velük.
Kitárt tekintetetek figyelnek,
mosoly virraszt a hiányok között,
– mint egy régi mozifilmben -,
ébredő szél súgja a szavakat,
csak ez a képjáték tűnik fel.
Ablakokban merülnek el a csillagok,
vonzódás kondul
az esti harang hívó hangjában,
mosolyokból épül a Hold,
odaül közéjük, mesél.
Kóborlok az elszenvedett kínok között,
majd állva hallgatom a mesét,
elcsendesedik a múlt
–egy arany fénytincs kezemben -,
kibontom hulló szirmok közül
azt az egyet,
az igazit,
azt a régit,
hogy tudjam, igen:
ember vagyok.
