Már gyerekként is mindig menni akart,

szökött, ha éppen senki nem figyelte.

Ott volt a kiserdő, meg a patakpart -

és az állomás... Az jött mindig szembe.

A vasút, a sistergő, zajos vonatok,

a peron, ahol tág szemmel álldogált,

s játékból folyton dudált és tolatott,

és faggatta a baktert órákon át,

hogy honnan jönnek és merre tartanak

a spenótzöld, fénylő szemű vagonok,

s tudta: ami csak hely van a nap alatt,

neki látnia kell, mit más csak álmodott.



[...]



Évek teltek, és a vén talpfák fölött

a gyerekkor csöndesen elzakatolt.

A bakter a másvilágra költözött,

s a peronon átkenték a kispadot.

Gyakran üldögél ott, vonatra várva.

Nézi az órát, nagyokat hümmöget,

átsétál a sín másik oldalára,

bármelyik megfelel jövet vagy menet.

Újságot vesz, elszív egy cigarettát,

ha befut egy személy, kicsit integet,

aztán hazasiet a kiserdőn át -

át kell még nézni a menetrendeket.

Cím: Az utas
Kategória: Vers
Alkategória:
Szerző: Sárhelyi Erika/Netel
Beküldve: October 24th 2007
Elolvasva: 1194 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Vers főoldalára | Megjegyzés küldése ]