Mostanság a temető virágba borul,
Sóhajok, fohászok szállnak az ég felé,
Síró emberhad lehajtott fejjel vonul
A hantolt, s kőfalakba zárt lelkek elé.
A sírok között csend ül és békesség,
Messziről hallik a világ nagy lármája,
Apró gyertyák égnek, mint sok kis fényesség,
S magas fák vigyáznak a holtak álmára.
Elhunyt halottakért szól a templom harang,
Kik urnákban pihennek, vagy koporsóban,
Az eltávozottak után bú, s könny marad,
Fekete gyász, fájó sírás hébe-hóba.
Értük szólok, kik örök álmot alszanak,
Értük, kik már nem lehetnek soha köztünk,
De az emlékük örökre velünk marad,
S vigaszként ül a sötét éjben felettünk.
Az emberek szívében oly sok a bánat,
Imákat rebeg ajkuk – nem dalol nóta,
Lelkemben a mélabú némítja számat,
Hisz nem tudom, mikor üt végsőt az óra.
Életünkben gyorsan pereg a homokóra,
S nem látjuk, mikor hull az utolsó szemcse,
Lassan készül testünk hideg koporsója,
De vajon elbúcsúzni - időnk - még lesz-e?
Szinte mindenkinek van egy-egy halottja,
Gyász és reményvesztett sírás az életünk,
Egyre többen mennek az útra naponta,
Hisz oly hamar jön értünk el - a végzetünk.
Ki odafent van, az már békében pihen,
A szürke, sötét árny feléjük nem suhan,
Csendesen sírdogál az, ki maradt itt lent,
De neki is valahol - készítik az utat.
2006. november 01.
