Kivételes nap van ma. Mindenki az ünnepekre készül, nincs sok kedve az embereknek dolgozni.

Valahol meg is értem beosztottamat, hiszen háztartást vezetni és öt gyereket navigálni munka mellett még a hétköznapokon sem könnyű, hát még így karácsony közeledtével. Helytállt egész évben. Nem panaszkodott, munka után jól eső sóhajjal rogyott le az irodai székbe, hogy beszámoljon aznapi munkájáról és átbeszéljük a még ránk váró teendőket.

Szóval mostanság ő is pihen. Kijár neki a szabadság, sokat dolgozott idén.

Ezért aztán most kivételesen én vigyázok a 97 éves nénire, akihez máskülönben ő jár.

Dusi néni még az ágyában pihen. Neki is jár a pihenés. Ő korával, élete során végzett munkájával, hasznos emberek nevelésével, egy család életének szervezésével érdemelte ki mindezt. Mert hogy fiatal korában ő is aktívan szerepet vállalt mindezekben miként tesszük azt most mi magunk.

Figyelem őt, ahogyan pihen magas, öreg ágyában, amihez erősen ragaszkodik pedig elég furcsa hatást kelt a régi bútordarab a modern panelban. Teste csontos és törékeny. Szeme nyitva van, nem alszik, de valahogy az-az érzésem, hogy nem is éber. A távolba réved, ráncos kezei időnként végigsimítanak az ágynemű gyűrődésein.

Mire gondolhat vajon?

A múlton mereng? Vagy azon, hogy mennyit változott a világ az általa megélt 97 év alatt?

A mamuszát, ruháját már odakészítettem az ágyhoz a járókerete mellé. Abban azonban közel sem vagyok biztos, hogy sikerül kicsalnom az ágyból. Mert hogy törékeny alkata és kedves mosolya ellenére igencsak makacs tud lenni.

- Menjél! Ülj le! Majd szólok, ha kellesz! - mondja nekem cinege hangján ellentmondást nem tűrően.

És ilyenkor nincs mit tenni. Le kell ülni. Időnként még próbálkozom és ebédre valahogy sikerül átcsalnom a másik szobába.

Dusi néni hajlamos megfeledkezni a járókeretéről. Mókás képet festhetünk, ahogy szinte pánik szerűen rohanok utána elhagyott járókeretével. De (hála az égieknek) nem történik semmi baj.

Szépen lassan megeszi a madárkának való adagot, közben időről - időre sopánkodik, hogy ez milyen rengeteg.

Egyszer még nekem is felajánlja a felét. Mosolyogva visszautasítom és próbálom rábeszélni egy újabb csésze teára.

- Huncut vagy! Azt hiszed elfelejtettem, hogy már ittam egyet? - fenyeget meg vékonyka mutatóujjával.

Persze, hogy nem felejtettem el, de tudom, hogy mennyire fontos a megfelelő mennyiségű folyadék.

Ebéd után, mint minden nap, leül a televízió elé a nagyobbik szobába.

Kívánságkosár! Nekem az idegeimre megy az üvöltő (mert hogy a hangerő a néni füléhez van kalibrálva) népzene, de ő nagyon élvezi. Na igen, ekkor szoktam érezni a több generációs távolságot közöttünk.

Mikor el - el bóbiskol a kanapén lopva halkítok a készüléken.

Ezzel el is megy a délután. Mikor megérkezik a fia gondosan végig ellenőrzi, hogy a néni rendesen felöltözött, evett, ivott.

Engem mindig meghat az a gondoskodó figyelem amit édesanyja felé tanúsít. A legszebb az, amikor játszani látom ezt a két embert. A felnőtt nagypapa korú férfit cselesen csiklandozza, csipkedi idős édesanyja.

Lassan szedelődzködöm, elköszönök és itt hagyom ezt a nyugalmas, álmos kis szigetet.

Kivételes nap volt a mai.

Cím: Egy kivételes nap
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: Eleonóra
Beküldve: December 19th 2007
Elolvasva: 1212 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]