Alig látok át a szürkeségen. Mióta ülök így? Ki tudja. Sajgó fájdalommal ne-
hezedik rám a szoba csöndje: egyedül vagyok. Egyedül? Mi történt? A kérdésre
előkúszik emlékezetemből néhány mondatfoszlány : „...nem hazudhatunk...,.. te
más vagy mint én, ... nekem nem elég...“ Igen. Emlékszem már! Ezek a te szavaid.
Most ugyanúgy fájnak, mint néhány órával ezelőtt, amikor még itt ültél mellet-
tem… Aztán elmentél. Nem mondtad, de tudom: örökre. Nem! Nem akarom...
Ez a szoba is olyan ellenséges, visszataszító. Gyűlölöm a magányt! Értsd meg,
nekem az kell, hogy mellettem légy, hogy fogd a kezemet és érezzelek, mert
olyan árvasors az enyém.
Nincs igazad. Nem járok a csillagokban, nagyon is reálisan gondolkozom.
Tervezek, álmodozom. (Talán ez a hibám.)
De miért akar mindenki áttáncolni rajtam? Mert neked mindennél fontosabb,
hogy „te“ tiszta maradj. Nevetnem kell. Hisz tudod is te mi a tisztaság!
Nekem már csak ez jut. Tartsam a hátam mindenért. De már nem bírom! Is-
mered? „Pedig égen-földön nincsen semmi másunk, csak a nagy szerelmünk, meg
a boldogságunk…“ Az enyémet elvitted. Kifosztottál. Hiába is keresem, óriási a
távolság, ami elválaszt tőle. Neked csak egy lépés, nekem egy élet. Igazságos ez
így?
Sokáig beszélgettünk. Főleg te, én csak hallgattam, mint a vádlott az ítélő-
szék előtt. Sírtam. Persze, csöndesen, könnyek nélkül, nehogy észre vedd, mi
omlott össze bennem.
Most már megtörtént, visszavonhatatlanul. Kemény arculcsapás volt minden
szavad. Mégis megbocsátom, mert én tisztán, igazán…, de te elmentél. Elvitted
az életem hátra levő részét. Mert én eggyé lettem veled. Most már benned élek
tovább, láthatatlanul.
Nem adtad meg a nekem járó utolsó szó jogát, mégis beszélek. Nem tudom ma-
gamban tartani, a szavak ellenállhatatlanul kibuknak belőlem. Csupán érzéseink
irányítják őket. Velem is ez történt. Mert én néma vagyok, büszkén hallgatok.
Csupán a szívem, az a beteg szívem kér még, s reméli: nem hiába!
Búcsúüzenet
Látod, milyen hitvány a szív, mennyire gyáva? Képes összetörten is remélni
még – mikor a nagy bölcs tudós, az ész már feladja a csatát.
Nem tudom, miért ülök így, a zsibbadásig vezető görnyedtségben. A halál,
melyet most úgy óhajtanék, nem jön. Most nem lengeti felém súlyos kaszáját.
/Lehet, ilyen gubbasztó kukac már neki sem kell!/
Ne gondold, hogy nagyravágyó vagyok. Hisz mindent feladtam már – érted.
Semmim sem maradt. Koldus lettem. Hontalan csavargó, kit, mint a leprást, úgy
kerül a szerencse. Fortuna engem sosem szeretett, csak nevetett rajtam, míg ki
nem csalta könnyeimet. Ó, hogy tudtam sírni már kislány koromban is. De akkor
segítettek a könnyek. Kimostak minden sérelmet, minden fájdalmas pillanatot. Ez
is elmúlt, emlék csupán. Mint ahogy te is az vagy már néhány óra távlatából. Az
arcod, a hangod, a csókod, a mosolyod... Mind-mind csupán egy emlék.
Sokszor kértelek arra, hogy mesélj nekem. Olyankor szorosan hozzád bújtam,
és mint egy gyerek, áhítattal csüngtem a szavadon. Tudd meg, az utolsó meséd
hitvány volt, hazug minden szava!
Mondd, ha találkozunk, megismersz-e még? Vagy büszkébb vagy annál, hogy
szóba állj egy őszinte híveddel? Ugye, jó volt, hogy mindig magamat adtam? S te
minden adományt bekebeleztél...
Csakhogy én nem vagyok a fizetőeszközöd. Engem nem lehet elcserélni valami
másért. Én örök kell, hogy maradjak - ahogyan örök maradsz te is a számomra.
Igen, önző vagyok, hisz szeretnélek újra. /Bár lehet, hogy kinevetsz./ Bánom is
én! Mit számít a sivatagban egy marék homok! De a víz... a víz... Adj innom, kérlek!
