Ajkamon érzem még ajkad ízét, ujjaimon tested lágyságát, fülemben visszhangzik még az a bűvös szó, ami a mennyekbe repített és földöntúli boldogsággal töltött el, mikor kimondtad. De mára az egykor oly édes csókok megkeseredtek, forró ölelésed nyoma kihűlt, halk nevetésed torz kacajjá változott, s engem kísért minden átkos napon.
Tudtad jól, hogy ez nem végződhetett másképp. Akkor mégis miért tetted ezt velem? Ölelhettelek, csókolhattalak, becézhettelek, átélhettem veled a mámort, de nem szerethettelek. Én azonban szerelmi lázban égtem; lángoltam, reméltem és bíztam; boldog voltam. Az életemet adtam volna egyetlen percért, mit veled tölthetek, egy ölelésedért, ha karjaimba zárhatlak, egy csókodért, mit ajkadról lophatok, egy pillantásodért, ha elmerülhetek szemeid édes ingoványában. De te eltaszítottál magadtól; elhajítottál, mint egy kavicsot. A szád ugyan még azt mondta, szeretsz, de a szemeid már elárulták, hogy hazudsz. Hogyan hihettem még akkor is neked? Azt hiszem, egyszerűen csak el akartam hinni. Szerettelek. Talán még most is szeretlek. De szeretni olyan fájdalmas. Fáj minden lélegzetvétel, minden lépés, minden mozdulat, amit nélküled kell tennem. Hiányzol. Hiányzik a pillantásod, az érintésed, a csókjaid, az illatod. Ha foghatnám még a kezed, ha csókolhatnálak, ha a karjaimban érezhetnélek, én lennék a legboldogabb szerencsétlen ezen a földön. Jól tudom azonban, hogy ez már soha nem történhet meg. A főszerepet áhítottam a sorozatodban, végül csak egy jelentéktelen statiszta lettem, egyetlen jelentéktelen epizódban.
A lángok lassan, de biztosan elemésztenek, s nem marad más belőlem, csak egy maréknyi hamu, melyet az első szellő szétszór a levegőben. Semmi sem ugyanolyan, mint régen. A napok csak telnek, de mindegyik tartalom nélküli, üres és szürke. Már szinte csak megszokásból élek, szellemként járok-kelek a világban. Fehér felhők úsznak, kergetőznek az égen, de itt a földön minden dermedt mozdulatlanságban fuldoklik. Szeretnék a szelekkel szárnyalni, hátrahagyva minden gondolatot, ami hozzád köt. De tudom, hogy ez lehetetlen, hisz minden nap téged látlak, érzem az illatod, mikor elsuhansz mellettem, hallom, ahogy nevetsz, s mindez felszakítja a sebeket bennem. Ha nem is látszik rajtam, lelkem gyötrődve vonaglik, ha csak egy szót szólsz hozzám. Szám kínos mosolyra görbül ugyan, szememmel tétován rád nevetek, de egy hang a fejemben azt üvölti: gyűlöllek! Gyűlöllek, mert nem mellettem ér téged a hajnali nap első sugara, nem az én karjaimban ringat álomba a hold andalító dallama; gyűlöllek, mert még mindig a te neved súgják a kavargó szelek, nyögik a fák, suttogják a virágok, gyűlöllek, mert érted kiált, ordít, üvölt a szívem, de mindig remeg és vérzik, ha a közelemben vagy! Ez a szív érted dobogott, téged szeretett, ezt a szívet mindenestől neked adtam. Te azonban csak belemartál, körmeiddel tépted, szaggattad, eljátszadoztál vele, ízlelgetted, aztán kiköpted, miután meguntad. A te folyódban én csak egy homokszem voltam, amit az első hullám magával sodort, Te azonban súlyos sziklatömbként torlaszolod el érzéseim bús folyamát.
Már magam sem tudom, mit gondolok. Ellentétes érzelmek rohannak le és kényszerítenek térdre; lassan beleőrülök ebbe az áldatlan állapotba. Minden olyan zavaros és sötét. Vannak pillanatok, mikor csókolni akarlak, egészen az utolsó lélegzetemig, az utolsó szívdobbanásomig, az örökkévalóságig, egybeforrva veled az édes megsemmisülésig… De sokszor elátkozom még a napot is, mikor megismertelek, s elátkozlak téged is, amiért ezt tetted velem. A kezem ökölbe szorul, s a fejemben úgy kavarognak a gondolatok, hogy az már fáj. Ilyenkor üvöltenék, ordítanék, vérben forgó szemekkel és habzó szájjal pusztítanék, rombolnék, de csak a könnyek szántják csendesen orcáimat, mély barázdákat hagyva a fakó húsban.
Gyűlöllek. Gyűlöllek, mert nem szerethetlek…
Pusztulj hát, átkos emlék; pusztulj minden fájdalommal és kínnal együtt!
