Lelkes kis végzős tanítványom a barátaival lógott, csodaszép teremtés volt. Nálánál szebb virágot sohasem láttam. A kollégáim szerint kivirágoztam, amikor ő a közelemben volt. Egyszer egy reggel átjött hozzám, egyik csoporttársát kereste, de az éppen nem tartózkodott a kollégiumban. Dolgoztam, de nem az irodában, hanem a közös kertben, virágokat ültettem. Beszélgettünk, aztán...
meghívtam vacsorára, máig sem tudom, hogyan mertem rászánni magam...
Elfogadta. Tudtam, hogy nagyon fiatal, és hogy talán bűn az,
amit csinálok, de megtörtént. Kezdő fiatal tanár voltam, és meggondolatlan még. De soha életemben nem voltam még olyan...
olyan boldog. Megérintettem a bőrét. Ő fellélegzett, egy pillanatra
megremegett, mint a virág egész teste, hogy levesse szirmáról a hajnali harmat cseppjeit.
Megijedtem. És még jobban megijedtem attól, hogy megijedtem. A nőket játékszernek tekintettem addig csupán. Soha nem féltem, ha udvarolnom kellett. Sőt, megaláztam őket, akkor és ott, amikor csak lehetett. De ő valamiféle egészen más érzelmeket ébresztett fel bennem. Arra kért, hogy maszírozzam meg. Szótlanul a háta mögé ültem. Csodálatos bőre volt.
Bőrének illata magával ragadott, egészen megrészegültem tőle. Soha nem tudom felidézni azt a pillanatot, amikor kezem végigsimította az ő kezét. Egyszerűen csak megtettem, és ő gyengéden megérintette remegő ujjaimat. Parányi kis öklébe zárta; egy csókot leheltem a vállára. Fellélegzett. Elképzeltem, testének meztelen vonulatait, és ez még jobban felajzott. Onnantól minden egyes perc a boldogságot jelentette számomra.
Fellélegzett. Elképzeltem, testének meztelen vonulatait, és ez még jobban felajzott. Onnantól minden egyes perc a boldogságot jelentette számomra.
Huncutul mosolyogva állt előttem és egyszer csak lefutott a földre
róla nyári ruhácskája. Felső ajkát nyelvével megnedvestette majd
fogacskái kivillantak ajkai közül. Akkor tudtam meg, hogy végem van.
Nagyon lassan húzott magára miközben ajkunk egybeforrt. Tudta, hogy segítenie kell nekem, mert dobogó szívem zakatolása miatt tehetetlennek éreztem magamat. Gyengéden elsimította hajamat a homlokomból és halkan súgta remegő szájjal: gyere! Gyere, érezni akarlak magamban...
Egész éjjel egymás karjaiban voltunk. Szerettem őt és ő hagyta. Hagyta, hogy egy tapasztalt igazi férfi kényeztesse... és én mindent megtettem érte. Szertettem őt, de közben vigyáztam is rá. Férfi voltam addig, mégis ez a fiatal lány kölyökké tett akkor.
Másnap hajnalban csendesen kihámozta magát két karom gyengéd öleléséből. Éreztem gyengéd csókját mellyel örökre búcsúzott tőlem. Felöltözött, és behajtotta maga mögött az ajtót. Minden mozdulata, minden egyes levegővétele örömet okozott nekem. A folyosón végighullámzó árnya, bőrének ottmaradt illata, a percek, amelyeket együtt töltöttünk. Hagytam, hogy elmenjen, úgy tettem, mintha még mindig aludnék, nem tudom miért.
Tudtam, hogy ennyi volt. Szomorú voltam... és hálás. Neki talán nem jelentett többet pillantnyi izgalomnál, én viszont örökre megváltoztam. Mára már nem is emlékszem az arcára, de az érzés, amit bennem hagyott belém égett.
Az osztálytalálkozókon ahová engem is meghívtak mindig, a régi
csoporttársaival felidézzük a múlt emlékeit. Ő egyszer sem jött el.
A többiektől tudom, hogy férjhez ment, gyermekeket szült, aztán elvált, mert a férje verte. Aztán újból férjhez ment, és ismét elvált. Hányódik az életben ide-oda. Néha van munkája, de a legtöbbször nincs. A többiek közül pár emberrel tartja néha a kapcsolatot telefonon. A fiúk értetlenkedve mesélték egymásnak, hogy a találkozók után mindig érdeklődik a tanárokról is és különösképpen rólam... de eljönni sohasem akar a találkozókra.
Azt a friss viágot tudom már hiába keresem. Egyszer érezhettem illatát, de múló harmatcseppként elillant ujjaim közül. Akkor hajnalban kellett volna megragadnom lelkét, s magamba zárnom örökre, de nem tettem meg, túl fiatal volt még, nem is értette volna meg. Nem tettem meg... mert gyáva voltam... s talán ő sem akarta. Azóta e kis virág már elhervadt. De mégis bennem maradt
örökre...
