Az űrhajó találatot kapott. Burkolatán nagy sebességű mini meteoritok hatoltak át. Az automatizált rendszer vészriadó hangszórója bekapcsolt:
– F548-as vészhelyzet! A törzs megsérült! Szökik az oxigén! A hibernáló rekeszek sértetlenek! Élesztés… sikertelen! Több energiára van szükség! Élesztés…
A másodpilóta kiesett a nyitott fedelű, falhoz rögzített hibernáló rekeszből. – Mit keresek a földön? – mondta félálomban. Valaki a hátára vetette magát.
– Mit keresek én a másodpilótán!? – ocsúdott fel a kapitány.
– Vészriadó van, szól a sziréna – mondta meglepődve a másodpilóta.
A kapitány talpon termett és a hibernáló rekeszekhez támolygott. – A többieket a gép nem tudja újra éleszteni, energiát von el a rekeszektől, miért?
– Valami nekünk ütközött – mutatott a másodpilóta az egyik közeli monitorra. – Szökik a levegő! Nagy bajban vagyunk! – a pilótafülke felé kezdett rohanni.
A kapitány bekapcsolta a vészjeltovábbító gombját. – Itt a Delfin 2. kereskedelmi űrhajó segélykérő üzenete: az Írisz csillagrendszer felé tartunk, 22 civil utassal a fedélzeten! Megsérült az űrhajónk, és kisodródtunk a kereskedelmi útvonalról…
– Hol vannak a csillagok? – kérdezte döbbenten a másodpilóta, amikor az ablakok védőlemezeit félrecsúsztatta; egy hatalmas bolygó volt alattuk. Az űrhajó belépett a bolygó légkörébe, burkolata felizzott. A pilóta bekapcsolta magát a navigátori székbe és próbálta navigálni az irányíthatatlannak tűnő hajót.
A kapitány monológját folytatta tovább: – Beléptünk egy bolygó atmoszférájába, 250 km-re vagyunk a felszín felett. A létfenntartó rendszer a 2-es válságprogramot választotta. Mert itt oxigén lehet. Szén és egyéb ásványkincsek is vannak itt…
– A kinti nyomás 1400 milibar, nagyon gyorsan zuhanunk! – mondta izgatottan a pilóta. Próbálta fékezni a hajó zuhanását, kioldotta az összes fékezőkart. Az egyik ilyen kar letört, és beleveszett a bolygó sárga, kavargó légkörébe. Odakint nagy volt a hőség a súrlódástól; az űrhajóról különböző alkatrészek váltak le, vagy csak egyszerűen elolvadtak.
– Ereszkedési sebesség növekvő határok felett! – mondta az automata rendszer. – Fékerőt csökkenteni, ballaszttól megszabadulni!
– Mitől szabaduljak meg? – ordította kétségbeesetten a pilóta. – Az élelmiszereket, alkatrészeket és az embereket dobjam ki az űrbe?
– Valamit muszáj lesz kidobni, nehéz a hajó feneke, így nem tudod levinni az elejét! – mondta a kapitány. Belépett a pilótafülkébe és behúzta maga után a légmentesen záró ajtót.
– A francba! – a pilóta meghúzta a hármas kabin kioldó karját. A kabinban egy tucat hibernált ember és különböző alkatrész volt. Nem történt semmi.
– Nem működik a hidraulika – mondta rémülten a pilóta, miközben zongorázott a kioldókarokon. – Nincs idő megjavítani, a francba!
A felhevült ablak berobbant, éles üvegszilánkok és tépő, forró szél mart a pilóták arcába. Halálsikolyuk visszhangot vert a sziklás kanyonban, ami alattuk suhant. Az irányítás nélkül maradt űrhajó éles csikorgás, és egy roppant nagy rántás közepette hirtelen megállt. Beékelődött két hatalmas sziklaszirt közé.
Inez érezte, hogy kirángatják a hibernáló rekeszből.
– A nő életben van! – mondta valaki, miközben lefektette a padlóra.
Inez kinyitotta a szemét. Négyen állták körbe. Négy férfi, mocskos kezeslábasban. – Szóval nagy grízben vagyunk – jegyezte meg a nő a társaságon végignézve, és talpra szökkent.
A félhomályos helyiségben nagy összevisszaság uralkodott; a kábelek és szétszórt alkatrészek között embereket látott kicsavarodott végtagokkal heverni.
– Halottak – mondta egy kopasz, középkorú férfi. A hibernáló rekeszekre mutatott. – A kényszerleszállásnál a legtöbb rekesz megsérült, az utasok többsége szörnyethalt. A gép az embereket valamiért nem tudta időben újraéleszteni. Csak mi éltük túl a zuhanást…
– Szóval öten maradtunk… – jegyezte meg a nő. Beletúrt rövid, szőke hajába. Kislányos arcvonásai megkeményedtek. A pilótafülke felé vette az irányt. A fülke ajtaját zárva találta. Csizmája sarkával belerúgott az ajtóba. – Hozzon valaki egy erővágót! – tajtékzott a nő.
– Arra semmi szükség – mondta a kopasz alak. – Erik a társam, már egy órája azon ügyködik, hogy életet leheljen ebbe a gépezetbe. Az aksik többsége lemerült, újra töltjük őket. Hamarosan lesz áram…
Hamarosan lett áram, a töltés alatt Inez megismerte társait. Az alacsony, kopasz férfit Alinak hívták. A barátja Erik, egy magas, vékony, vörös fickó volt, elmondása szerint technikus. A másik két férfit látásból már ismerte; beszálláskor volt egy kis afférjuk, mindhárman a legfelszereltebb rekeszbe akartak beszállni. A nő győzött.
Rafael szeplős, copfos, tagbaszakadt fickó volt, egy geológus. Míg a rövid, feketehajú Leó, inkább volt masina, mint ember; izmos testét drótok és kábelek szőtték át. Ineznek volt egy tippje, hogy mi lehet a fickó foglalkozása, de inkább nem tette szóvá. Enyhén bérgyilkos kinézete volt a tagnak.
Az űrhajó újra életre kelt az ügyes kezeknek hála. Lámpák, létfenntartó szerkezetek és tucat monitor is bekapcsolt. A pilótafülke ajtaja kinyílt. Odabent szörnyű látvány fogadta a hajótörötteket. A másodpilóta és a kapitány összeégett testéből szilánkdarabok álltak ki. A félig olvadt vezérlőpultból néhol piros fényű lámpák villogtak, jelezve, hogy gond van az irányíthatósággal. A törött ablakon át, rácsodálkozhattak a kies bolygó felszínére.
– A helyzet rosszabb, mint ahogy elképzeltem… – mondta színtelenül Inez. – A leszállópálya túl szűknek bizonyult, beékelődtünk két meredek sziklafal közé.
Alattuk a mélységben fekete, lávaszerű anyag fortyogott, kékes-sárga gőze fel-felcsapott. Ameddig a szem ellátott mindenfelé csipkés, fekete sziklaerdő húzódott láthatártól-láthatárig.
– Ez egy halott bolygó – mondta Erik. – Még szerencse, hogy a légkör belélegezhető. Na megyek és leadok pár vészjelet, a magasságunk úgy látom pont megfelelő…
– Ez érdekes, ti is látjátok? – kérdezte Inez.
– Mmmit? – nyújtotta ki a nyakát Erik.
– Azt hiszem, látok valamit – jegyezte meg Leó.
Inez előkotorta kezeslábasa egyik zsebéből digitális messzelátóját. A távoli hegycsúcsokra zummolt. A kőerdő csúcsaihoz közel, ezernyi színes léggömb himbálódzott, mindenféle méretben, milliónyi fényvibrációval. A lufiszerű alkotmányokat áttetsző zsinórok kötötték össze. Hihetetlen látványosság volt a „lufi város”, Inez gondolatban így nevezte el, egyébként fogalma sem volt, hogy mik lehetnek, mi célt szolgálnak ezek a „lufik”, mint ahogy társainak sem. De találgatni persze lehetett.
– Talán valamiféle fényjelzés – latolgatta Ali.
Inez azonban elvetette ezt a feltételezést.
– Olyan, mint egy giccses díszlet – mondta Rafael, aki most először szólalt meg. – A bolygó teljesen halottnak tűnik, de ezek a léggömbök mégis értelmes élet jeleit mutatják.
– Vagy ők az értelmes lények – egészítette ki a feltételezést Leó.
– Talán kapcsolatba kellene lépni velük – latolgatta a körülményeket Inez.
– Úgy van, nem ücsöröghetünk itt ítéletnapig – helyeselt Ali. – Két részre osztjuk a csapatot: az egyik fele itt marad, és teljesen működőképes állapotba pofozza a hajót. A másik fele pedig, felderíti a terepet; tehát hegymászó felszerelést elő!
Társai egyetértően bólogattak. Ali és Erik maradtak a hajón. A többiek pedig, testhez simuló szkafanderbe bújtak, majd hátizsákjaikba vizet, élelmet és ZT 25-ös kézifegyvereket pakoltak. Aztán a hármas rekesz padlóba épített vészkijáratán át távoztak a hajóból.
A „lufi városból” kíváncsi szemek fürkészték a hegyoldalban, lépésben leereszkedő idegeneket. Érdekesnek és egyben veszélyesnek találták őket…
A vénséges vén Orkán apó, borús hangulatban bámészkodott a koromfekete hegyerdő egyik hegycsúcsáról. Ma először engedte el egyedül kis unokáját, Hegyi Fuvallatot a zöld tó vizéhez játszani. Unokája ma tölti be ötezredik életévét; a zsenge kis szellő most érik nagykorúvá. Az idős szélroham magában búslakodva azon tűnődött, hogy milyen ajándékkal lepje meg unokáját.
Alant a hegygerinc lábainál, különös kinézetű és mozgású alakokra lett figyelmes. Az öreg szél úgy döntött, hogy megnézi őket közelebbről.
– A lufi városhoz kell érnünk, mielőtt lemegy a nap – mondta lihegve Rafael.
– Nyugi nagyfiú. Azt hiszem, ezt látnotok kell – mondta Inez, aki egy kisebb emelkedő tetején ált. Társai felkapaszkodtak mellé és körbekémleltek.
– Szóval három nap van az égen, ez remek! – húzta el a száját Leó. – Itt éjjel is nappal van…
– Na induljunk tovább, várnak ránk az idegen lények! – mordult társaira Inez.
– Miből gondolod azt, hogy idegenek? – kérdezte a fejét csóválva Rafael. – Az is lehet, hogy egyszerű telepesek, akik mellékutakon járnak.
– Telepesek nem csinálnak ilyen építményeket! – Inez a távolban lebegő léggömbökre mutatott. – Ezeket nem emberi kéz alkotta…
Körülöttük egyre erősödött a szél, a szélzúgásba furcsa nyikorgó hangok is vegyültek. A szélfúvás beszélt hozzájuk, próbált kapcsolatba lépni velük.
– Kik vagytok csodálatos lények? – búgta a légáramlás – Millió évek óta sem találkoztam hozzátok hasonló, értelmes lényekkel. – Ti lesztek a legjobb ajándék, a kis unokámnak!
A szél orkán erejűvé duzzadt, végigsöpört a fennsíkon, majd játszi könnyedséggel kapta fel, és sodorta magával a három ordibáló, kapálódzó alakot.
A zöld tó környékén csend volt és nyugalom. A tó sima tükrét kisebb széllökések borzolták fel; Hegyi Fuvallat élvezte felnőtté válása perceit.
Ekkor érkezett vad, viharos öleléssel Orkán apó, aki körbezúgta unokáját. – Itt a szülinapi ajándékod szellőcske! – süvöltötte, és az asztronautákat lepottyantotta a tavacska partjára.
Hegyi Fuvallat ijedtében beletoccsant a tóba, ilyen csúnya lényekkel még rémálmaiban sem találkozott soha. De a meglepetés sikerült. Miután a szellőcske megbarátkozott alélt szülinapi ajándékaival, súgva jelezte nagyapjának, hogy bizony ő időközben megéhezett egy kicsit.
Orkán apó intett unokájának, hogy kövesse; felszárnyalt egy mérhetetlen magas hegycsúcs tetejére. Unokája mellette suhant, és élvezte a száguldás édes örömét.
Hatalmas sötét fellegek kezdtek el gyülekezni az égen, ekkor már az egész szél család jelen volt. Vihar előtti csend honolt az eget verő hegycsúcs tetején. Nemsokára elementális erővel lecsapott az első villám, irtózatos mennydörgés követte. A szelek vadul nyelték az elektromos kisüléseket, a fénycsóvák egyre-másra tünedeztek el áttetsző lényükben. Hamarosan szikrázott az ég alja és a zabáló szél lények is. Végül a vihar elcsendesedett és az orgia is véget ért.
Az űrhajósok rémültek és meglepettek voltak. Ehhez fogható szörnyű étkezési szokással még sohasem találkoztak. Ezek után már csak egy vágyuk volt: visszamenni az űrhajóhoz és vissza se nézve távozni erről a szertelen világról.
A három nap arany fénnyel vonta be a hegyek magas csúcsait. Az asztronauták órák óta kaptattak a hegyek között mély, meredek szurdokokat kerülgetve. A ZT 25-ösöket kézbe kapták és kibiztosították. Még mindig a lufi város felé tartottak.
– Nem hiszem el, hogy hagytam magam rábeszélni erre az őrültségre! – mondta Rafael. – Vissza kellett volna térni az űrhajóhoz. Ki tudja még, hogy miféle veszélyek lesnek ránk ezen az elképesztő helyen!
– Erik adóvevőn azt üzente, hogy még messze nincsenek kész a javításokkal – fuvolázta Inez. – Úgyhogy időnkbe belefér a léggömbvároshoz való kiruccanás, legyen az bármilyen veszélyes is.
– Ha a hajót nem sikerül megjavítani, akkor elég sok időt tölthetünk ezen a bolygón – jegyezte meg Leó. – Tehát előbb vagy utóbb, de meg kel ismernünk, fel kel derítenünk környezetünket. Meg hát ugye van az emberi kíváncsiság…
– Ezt mond akkor is, ha valami leszedi a fejed! – morogta maga elé komoran Rafael.
Egy lila színű tavacska partjához értek. Úgy döntöttek itt megpihennek, Inez és Rafael a hátizsákokból vizet és élelmet szedett elő, aztán leültek a parton.
Leó a tóhoz sétált, leguggolt, majd fegyvere csövét a vízbe mártotta. Ez a környék tele volt hintve különböző színű tavakkal, ha jól számolta most érték el a tizenkettedik állóvizet, ha víz volt egyáltalán. Fegyverének csöve körül buborékok képződtek; Leó kirántotta a ZT 25-öst a gyanús közegből, és talpra szökkent.
A tó eddig nyugodt felszínén töménytelen buborék keletkezett, aztán fehér kis gejzírek törtek fel a mélyből. A buborékok érdekes, amorf lényekké álltak össze, akik percenként változtatták alakjukat, majd a parton megkövülten álldogáló űrhajósok alakját öltötték fel. Ami nagyon tetszett a vízi élőlényeknek, mert így szaladgálhattak a tó felszínén.
Rafael félre nyelt megdöbbenésében, fuldokolva köhögni kezdett.
Inez óvatosan a parthoz lépkedett, és próbált a buboréklényekkel kommunikálni; nem sok sikerrel. A víztükrön átlátszó önmagát látva, olyan érzése támadt, mintha eltévedt volna tükör országban. A lények a mozgását, mozdulatait leutánozták, de önmaguktól semmilyen jelzést nem adtak irányába és társai felé sem.
Leó ráfogta fegyverét felsejlő tükörképére.
– Mégis mit csinálsz? – kérdezte döbbenten Inez.
– Kommunikálok – mondta Leó borízű hangon, és szétlőtte a vízlény fejét.
Víz fröccsent szerteszét. A kreált lények szétestek kisebb buborékokra, aztán a tó vize vörös színre váltott és a buborékok alámerültek.
– Na tessék, most elijesztetted őket! – korholta meg társát Inez.
– Kezdtek idegesíteni a kis mitugrászok – felelte Leó. – Amúgy sem jutottunk volna velük sokra, az értelmi szintjük körülbelül a tyúkokéval vetekedhet.
– Szerintem is teljesen ösztönlényeknek tűntek… – mondta kipirosodott arccal Rafael. Látszott rajta, hogy az utolsó falattal a szájában nagyon megküzdött.
A buboréklények többet nem mutatkoztak az űrhajósok előtt. A víztükör azonban kilépett medréből és próbálta bekebelezni a partjára tévedt társaságot. A meghökkent trió egymás lábát taposva, sikoltozva futásnak eredt. A tó hosszú percekig, kitartóan hömpölygött prédái után a sík terepen, már-már úgy tűnt, hogy sikerül utolérnie és bekebeleznie őket. De aztán apadni kezdett, és egyre jobban lemaradt a habzó folyam a kitartóan loholó társaság mögött. Az űrhajósok csak akkor mertek megállni kifújni magukat, amikor a tó végleg eltűnt a láthatárról. Hamarosan folytatták útjukat a színes léggömberdő felé, nagy ívben elkerülve a veszélyesnek ítélt állóvizeket. Bíztak abban, hogy a lufi városban már barátságos, értelmes lényeket találnak.
Egy feneketlen mély szakadék zárta el előttük az utat. A lufi városhoz már nagyon közel jártak, de mivel egyenetlen, sziklás terepen haladtak, sokszor kényszerültek kerülőre, mint most is, ami meghosszabbította útjukat.
Hamarosan azonban felcsillant az űrhajósok szeme. Az egyik hegyoldalról lejövet, egy majdnem sík terepre értek, ami tele volt hintve ugyan kisebb-nagyobb kődarabokkal, de legalább tavakat nem láttak a környéken. Úgy gondolták a köves terepen átvágva, kikerülve a nagyobb szikladarabokat egy óra alatt célhoz érnek.
Az asztronauták a sík terep felénél járhattak, amikor az égen az egymáshoz közelebbi két nap elérte a látóhatár peremét és lebukott. Egyetlen fényes nap maradt a sárga színű égbolton. A csillag színe hamarosan megváltozott; fényes fehérből, tompább fényű kékké módosult.
A terepen is változás történt; az idomtalan kőtömböket, derékig érő tojás alakú, sima, szürke kövek váltották fel, jó darabon.
Aztán még beljebb a kőrengeteg drasztikus változáson ment át; itt már a kövek színre és formára is különböztek, voltak köztük csíkos, pöttyös, és különleges mintázatú kövek, többféle színben. A legkülönösebb az volt, hogy az azonos formájú és mintázatú kövek, egy csoportban voltak. Mintha egy szerető kéz rendezte volna így őket, még véletlenül sem fordult elő keveredés. Például a piros-zöld csíkos szögletes, és a sárga-kék pöttyös lapos kövek, jól láthatóan elkülönültek egymástól. Olybá tűnt, mintha haragudtak volna egymásra, de persze ez abszurd feltételezés volt.
Aztán egy kisebb emelkedő tetején az űrhajósok megpillantották a legpompázatosabb köveket; a dombon tündöklő kőzetek nagyobbak és színpompásabbak voltak a többieknél.
Az élen járó Rafael a domb aljánál megálljt intett. Társai kérdőn meredtek rá.
– Lehet, hogy tévedek, de amikor a fekete-fehér csíkos kockakövek közé léptem, mintha megmozdult volna az egyik – súgta bizalmasan Rafael társainak, és vádlón az egyik csíkos kőre mutatott. Azonban látva társai rosszalló arckifejezését hangnemet váltott. – Már azon se csodálkoznék, ha káprázna a szemem, ezen a bolygón teljesen megzavarodik az ember.
Leó a fejét csóválva tovább indult, jót derült társa érzelemkitörésén. Az egyik kerek, pöttyös kő elgördült az útjából. Leó felkiáltott megdöbbenésében.
A színes kőállomány megelevenedett és az asztronauták körül „járkálni” kezdtek. Az űrhajósok egymásnak vetették hátukat és kibiztosították fegyvereiket, döbbenten figyelték a fejleményeket, körbe voltak zárva.
– A kék fényű nap úgy tűnik életre kelti a köveket! – vonta le a következtetést Leó.
A szürke, tojás alakú kövekből tüskék nőttek ki és a színesebb kövekhez gördültek. Aztán tüskéiket beledöfték színesebb társaikba, akikből pici, esernyőszerű képződmények nőttek ki és a nap felé forgatták őket.
Hamarosan a tojás alakú, tüskés kövek kezdtek színt változtatni, egyre élénkebb és tündöklőbb színekben pompáztak. Majd tüskéiket össze-vissza hajtogatva megindultak a kis dombocska felé, a színes kőkolónia utat nyitott nekik.
A dombra gördülve a tüskés kövek pompázatos társaikra csatlakoztak és hamarosan tündöklő színük kezdett halványulni, szürkülni a színpompás kövek azonban nagyobbak és még ragyogóbb fényűek lettek.
– Így töltik fel társaikat napenergiával – bökött Inez a tüskés kövek felé.
– Kaszt rendszerben éldegélnek a kőzetek, ez nagyszerű! – fintorodott el Leó. – A szürke kövek a sötét parasztok, a színesek a középréteg és a nagy ragyogó kövek ott a dombon, pedig a kiskirályok. Hát én mindjárt hányok!
– Geológus vagyok, a szakmámba vág a különböző kőzetek elemzése, de ezek valahogy nem érdekelnek – mondta idegesen Rafael. – A nézelődés helyett odébb állhatnánk végre?
Az egyik tüskés kő, Inez mellé gördült és tüskéit próbálta a nőbe belenyomni.
– Hé, mit csinálsz? Menj innét! – szisszent fel Inez.
A kő nem tágított, egyre agresszívebben támadt a rúgkapáló nőszemélyre.
– Tényleg itt az ideje távozni! – mondta ingerülten Inez és belelőtt a kőbe.
A kőzet megrepedt és kisebb darabok pattogzottak le róla, a golyózápornak köszönhetően, aztán szétesett.
– Ellenség deaktiválva – mondta sötéten Inez.
– Azt hiszem gondban, vagyunk – nézett szét hitetlenkedve Leó.
Tüskés kövek tucatjai indultak meg feléjük.
Mindhárman gyorstüzelésre állították fegyvereiket, és nagy vehemenciával lődözni kezdtek.
Az élen guruló kövek egymás után robbantak szét. Most már nem csak a szürke tojás kövek, hanem a színesebb kövek is támadni kezdték őket.
– Futás! – kiabálták egyszerre. A talaj megindult alattuk.
Egy pár centi vastag, nagy ovális, lapos sziklán álltak éppen, ami egyre gyorsabban kezdett száguldozni velük.
– Nem tudom mozdítani a lábam! – kiabálta rémülten Rafael.
– Én sem, hozzá ragadtunk a sziklához! – mondta szörnyülködve Leó. Már éppen azon volt, hogy bele ereszt egy tárat az őket foglyul ejtő sziklába, amikor hamarjában egy meredek sziklafalon találták magukat.
A lapos szikla sebesen száguldott velük fölfelé a talajjal szinte merőleges hegyoldalon. Mivel hozzá voltak ragadva a sziklához, így nem estek le róla.
A kövek a nyomukban gurultak, megcáfolva a gravitációt. Hihetetlen gyorsulásra voltak képesek, pillanatok alatt beérték őket.
– Lőjétek a köveket! – kiabálta Leó.
Tüzeltek. A kövek töredeztek, egyre nagyobb darabok váltak le belőlük.
– Végünk van! – siránkozott Rafael. – Ez a ragacsos szikla nem képesebb nagyobb sebességre?
A lapos szikla megugrott alattuk és nagyobb sebességre kapcsolt, ekkor már a hegycsúcs közelében voltak. Az üldöző kövek lemaradtak valamelyest.
Hamarosan a hegy lankásabb túloldalán szánkáztak lefelé. Egy nagyobb egyenetlen szikladarab zárta el előttük az utat.
Inez felkiáltott. – Jobbra!
A lapos szikla jobbra fordult velük.
– Gondolati paranccsal irányíthatjuk a hozzánk nőtt sziklát, azt hiszem – mondta Homlokráncolva Inez.
Mivel a hegyoldalon merőlegesen haladtak, a kövek beérték őket. Az űrhajósok újfent tüzet nyitottak. Alig bírtak az újabb hullámmal az épen maradt szürke és színes kövek már-már a fejükre ugrottak.
Miután megkerülték az útjukat álló szikladarabot, Inez a lapos sziklának újabb parancsot adott, a szavakat azonban már csak gondolatban mondta ki: Haladj egyenesen a hegy lábához!
A szikla engedelmeskedett.
A kövek szorosan a nyomukban gördültek, pattogtak a sziklás talajon. Az űrhajósok hamarosan az összes kergetőző követ darabokra lőtték szét.
Mire a hegy lábához értek már nem volt ki üldözze őket, csak kisebb kőgörgeteg pattogzott a fejükre, ennyi maradt a veszélyes kövekből.
Leó megsimogatta a lapos sziklát. Keménynek és nyirkosnak érezte. – Állj meg és engedj el minket! – mondta parancsolón.
Nem történt semmi, az ovális szikla tovább száguldozott velük.
– Állj! – szólt Inez. A szikla lefékezett. Engedj el minket! gondolta a nő. Kivárt egy pillanatig, aztán lelépett a szikláról. A többiek vállat vontak és követték példáját.
– Ez a szikla úgy működik, mint egy holo távirányító, kézbe veszed és utasítod – mondta mosolyogva Inez, és Leóra nézett. – Neked nem volt gyerek szobád?
– Nem, de attól a kő még engedelmeskedhetett volna…
– Az lehetett a bibi, hogy nem gondoltad eléggé komolyan a kérésed.
Rafael a lapos sziklát vizsgálgatta. – Biztos vagyok benne, hogy nem élőlény a kicsike – mondta fennhangon. – Legalábbis a mi felfogásunkkal mérve nem az – Tényleg úgy működhet, mint egy távirányító, vannak benne receptorok, amik utasításra reagálnak. Az a kérdés, hogy ki vagy mi használhatja őket ezen a bolygón, mert utasszállítóként igazán megfelelőnek bizonyult.
– Elképzelhető, hogy a velünk szemétkedő kavicsokat is irányítása alá vonta valaki és ezért támadtak ránk? – kérdezte Inez
– Elképzelhető – válaszolta Rafael. – De szerintem azért támadtak, mert szétlőtted az egyiküket.
– Ó hogyne már. A vérszomjas kövek meg akarták bosszulni a társukat!
– Lehetséges, hogy primitív élőlények voltak. Ez már nem fog kiderülni.
– Nekem a kövek, hmm, köveknek tűntek! – mondta gunyorosan Leó. – Ha befejeztük az elmélkedést, talán indulhatnánk is tovább. Ezek után már nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki, vagy mi lakik azokban a színpompás léggömbökben – ráncolta össze a szemöldökét.
– Kész vagyok a hegesztéssel!
– Remek. Ellenőrizd a csatolásokat és gyere a pilótafülkébe.
– Ok. Csatolások… rendben! Lezárom a hármas kabint – Ali még egy utolsó pillantást vetett a sérült hármas rekesz belsejére, ahol a hullákat, használhatatlan alkatrészeket és a törmeléket halmozták fel. Aztán átlépett a zsilipajtón a kettes kabinba és légmentesen lezárta az acélajtót, majd meghúzott az ajtó melletti panelrészen egy sárga kart.
A hármas kabin levált a szikla közé ékelődött hajótörzsről, és a kősziklának ütődve, pörögve a mélybe hullt. Hangos csobbanással merült bele a mélyben hömpölygő fekete, forró lávafolyamba.
Ali a kettes kabinban ellenőrizte, hogy a helyre pofozott öt hibernáló rekesz megfelelően működik-e. Miután végzett, felkereste a pilótafülkét. – Mi a helyzet az irányítópulttal? – kérdezte társát.
– Eléggé szétolvadt, de a másod és harmadlagos rendszereket sikerült visszakapcsolni – felelte Erik. – Az acélablakokat is sikerült légmentesen lezárni, nagy szerencsénk volt, hogy volt belőlük raktáron.
Ali bólintott. – Sajnos a hajó falán keletkezett makro repedésekkel nem tudok mit kezdeni, nincs felszerelésünk a tömítéséhez, így minimálisan ugyan, de szivárogni fog az oxigén.
– Hibernált állapotban nem lesz szükségünk oxigénre. A végcélnál pedig, lesz levegőnk – Erik a sérült műszerfal egyik törött kijelzőjére nézett. – Üzemanyagunk van bőven, szinte bármelyik lakott galaxisba eljuthatunk. Lehuppant a navigátori székbe és megkezdte a felszállás előtti előkészületeket.
– Mi a helyzet a többiekkel? Itt hagyjuk őket? – kérdezte Ali.
– Valami zavarja az adást, útközben majd felvesszük őket, ha még élnek, hisz tudjuk hová mentek.
A hajtóművek bekapcsoltak, a hajó remegni kezdett alattuk.
Ali megkapaszkodott egy vastag kábelben és elővett egy távirányítót: – Remélem az ST 12-es alá telepített robbanó töltetek, nem tesznek kárt a burkolatban, különben süthetjük a felszállást.
Erik görcsösen megmarkolta az irányítókart és intet társának, hogy robbanthat.
Az idő lelassult az űrhajósok számára, a másodpercek ólomlábakon kúsztak előre, idegeik pattanásig feszültek.
Ali élesítette a tölteteket: a hajó hasi része alatt fergeteges robbanás sorozat csipkézte végig a fekete sziklatömböket. Szikla lavina indult meg a lávafolyam felé, a légnyomás kilökte a hajót a sziklaékből.
A hajó előrészéről jól halható nyikorgás közepette levált valami, a jármű azonban nem zuhant a mélybe, hanem himbálózva a magasba tört.
Erik kétségbeesetten próbálta a hajót egyenesben tartani. – Mi volt ez!?
– Mi van, nem láttad?
– Az elülső védőlemez volt? A védőlemez minden ok nélkül levált a hajóról?
– Úgy tűnik.
– Azt hittem ellenőrizted a csatolást!
– Adtam egy kis plusz erőt a motortérből, hogy ellensúlyozza a kilökődést.
– Hát ez érdekes…
– Mi!?
– Van némi gond az irányítással, szóval lehet, hogy némi turbulencia után meghalunk!
– Bemérted a vektort?
– Azon vagyok, de nem lesz elég…
Ezernyi színben pompázó luftballon lebegett fölöttük. A hegycsúcsok körül keringő hatalmas, színes gömbökben lakó idegenek, telepatikus úton közölték a meglepett űrhajósokkal, hogy várakozzanak, amíg előkészítik a fogadásukat. Már egy jó ideje vártak és kezdték magukat nagyon kényelmetlenül érezni.
– A lufi város lakói vajon miért nem mutatkoznak előttünk? – kérdezte Rafael.
– Bizonyára félénkek – válaszolta bizonytalanul Leó. Más eshetőségre nem akart gondolni.
Hamarosan vakító fénysugár csapott le az űrhajósokra, egy kék gömbből. Felordítottak, remegni és rázkódni kezdtek. A levegőbe emelkedtek és testük lassan kezdett szétesni, felbomlani. Aztán teljesen molekuláikra bomlottak, és a fehér, átlátszó fényben egyre gyorsabban szálltak felfelé. Néhol kezek, lábak, fejek és egyéb testrészek kavarogtak nagy összevisszaságban a nyaláb belsejében.
Aztán a forgás megszűnt és az űrhajósok egy tágas vakítóan fehér, kör alakú terem padlózatán eszméltek, tértek újra tudatukhoz egy darabban. Hirtelen nem tudták, hogy hol van a fent és a lent, forgott körülöttük a világ és extatikus fájdalom futott át egész testfelületükön. Bele telt egy kis időbe, míg enyhült a fájdalom és újra megtudtak szólalni.
– Fee, kifordultak a beleim! – hörögte Inez, szédült és hányingere volt.
– Fejlett lényekkel van dolgunk, tudnak teleportálni… – hebegte Leó – hogy a ragya eméssze el a telepatikus…
– Nana ki ne mond, lehet, hogy hallanak minket! – csitította társát Rafael.
Élőlényeket nem láttak ugyan, de az is elképzelhető volt, hogy egyszerűen nem ismerték fel őket érzékszerveikkel.
A teremben egyre erősebb fényvibrációk futottak végig.
Inez feltett egy gondolati kérdést: Itt vagytok? Miért nem mutatkoztok előttünk?
Ez itt a fogadó terem, hallották az idegenül csengő szavakat a fejükben. Itt kérdéseket tehettek fel…
– Kik, vagy mik vagytok? – kérdezte hangosan Leó.
Fénylények vagyunk, nemünket a színünk határozza meg, a ti értékrendetek szerint a „nők” piros, a „férfiak” kék, és a „gyerekek” zöld színekben vibrálnak körülöttetek.
Leó döbbenten meredt az egyik piros színű, csillogó fénycsíkra, ami az arca előtt vibrált. – Hölgyem… – mondta elhalón.
Felvesszük a külsőtök kontúrjait, hogy jobban meg tudjatok bennünket egymástól különböztetni. Hogy egyáltalán látni, észlelni képesek legyetek minket, mondta a belső hang.
Rafael felkiáltott. Bal vállán egy kék nagy pacni jelent meg és lyukat égetett a szkafanderébe.
Elnézést, mondta gondolati úton a kék derengés. Nem tudtam koordinálni magam a behatárolt formában…
Rafael a vállát tapogatta; szerencséje volt, csak a szkafandere égett meg egy jó darabon. – Nem tesz semmit, úgy is untam már ezt a hacukát – mondta félénken.
Az energialények tömegesen jelentek meg előttük, a látvány nem volt mindennapi, a fények mozgó alakokká álltak össze, formálódtak át.
Fénylényként biztosan halhatatlanok vagytok, gondolta elképedve Inez.
– Mi nem ismerjük az öregség fogalmát, amire gondoltál – mondta egy piros arctalan fénylény, Inez hangleejtésével. – Amíg ragyogunk, addig élünk. Ha fényeink mattulni, homályosodni kezdenek, és az energiákat már nem tudjuk felvenni, szétoszlunk a semmibe. Mert az energia tart minket életben!
Egy kékfényű alak közelebb jött az űrhajósokhoz, lényéből pozitív energia sugárzott.
– Ma ti is jelen lehettek azon a ceremónián, melynek keretében feltöltődünk tiszta energiával – mutatott magára és társaira. – Mi nem félünk, nincs bennünk semmi gyűlölet, ez itt a béke örök szigete, így hát ti se féljetek idegenek, jöjjetek hát velünk!
A fénylények kontúrjaikat elvesztve újra fényvibrációkká változtak.
A terem falán egy nyílás keletkezett, amin a fény könnyen áthatolt, de egy ember semmiképp, a nyílás borzasztóan szűk volt, Inez rosszat sejtett.
Sejtése beigazolódott, a résből kiáramló ismerős fehér fénysugár lecsapott rájuk; pillanatok alatt bomlani kezdtek és molekuláikra esve a nyíláson át, beszivárogtak egy átlátszó hosszú csőbe, ami a kék gömböt egy másik még nagyobb, sárga gömbbel kötötte össze.
Egy sötét teremben találták magukat; a rosszullét, ahogy rájuk tört, úgy el is múlt. Úgy tűnt testük kezdte megszokni az anyag-átalakító teleportálást.
Színes vibráló fények hasítottak a terem sötétjébe. A gömb belső falán fehér fénypontok jelentek meg, a padlózat mélyvörös színre váltott. Kék fényvibrációk futottak a terem közepéig, ahol egy ezüstszínű, nagy tölcsért világítottak meg, amibe valahonnét fölülről vakító fehér fény áramlott.
A fehér fénybe színes csillámok hatoltak be. Szemkápráztató látvány volt, ahogy a fénylények fényfürdőztek és feltöltődtek energiával. Aki feltöltődött még fényesebben, tisztábban ragyogott. Az űrhajósok szemét kimondottan bántotta a dolog. Az energialények ezt észrevehették, mert a terem falán megjelent egy fényes rés, és abból kicsapott egy teleport sugár a bámészkodó űrhajósokra.
Mielőtt atomjaikra hullottak szét, még hallották fejükben a következő szavakat:
Bármikor szívesen látjuk a fajtátok többi tagját is, látogassatok meg minket, ha legközelebb is erre jártok.
Inez utolsó tiszta gondolata a teremben még az volt, hogy egyelőre nem tervezték elhagyni ezt a helyet, úgy érezte finoman ugyan, de kirúgták őket lufi városból...
Az űrhajó a színes, lebegő gömbök körül körözött. Erik furcsán meredt az egyik kijelzőre. – Életjeleknek hébe-hóba sincs tünete – mondta elkedvtelenedve. – Csak energiamozgást érzékelnek a kényes műszerek.
– Nem hiszem, hogy a lufiknak kinéző valamik természetes úton jöttek létre – mondta Ali. – Valamilyen értelmes életnek kellet őket létrehoznia. Ismételd meg a keresést nagyobb sugarú körben.
– Nincs rá szükség, a detektor öt élőlény jeleit észleli az űrhajóban!
– Ebből két életjel gondolom a miénk. A másik hármat bízd rám! – Ali a szerszámos ládába nyúlt és magához vett belőle egy ZT 25-ös kézifegyvert.
– Még is mit művelsz?
– Megnézem, hogy mi tűnt fel a kettes kabinban.
– Túl veszélyes! Inkább válasszuk le.
– Megőrültél? Abban a kabinban vannak a hibernáló rekeszek!
A pilótafülke ajtaja kinyílt és Inez vigyorgó arca kukkantott be a kabinba. – Hé! Hátrébb az agarakkal és a mordállyal, békés szándékkal jöttünk emberek! – mondta a fegyvert szorongató Alinak.
A kopasz férfi majd összecsinálta magát félelmében. Közel ált hozzá, hogy szétlője a poénkodó szőke nő, és társai fejét.
– Tedd már le azt a rohadt fegyvert! – ripakodott társára Erik.
Ali a szerszámos ládába hajította a ZT 25-öst. – Hogy a francba kerültetek a hajóra? – kérdezte görcsösen.
– A fénylények ide teleportáltak minket – mondta türelmesen Leó. Erik és Ali döbbent, értetlenkedő arckifejezését látva úgy gondolta, most egy elég hosszú beszélgetés következik…
Mire Leó végzett a történettel, már a sötét űrt szelték. Társai, Inez és Rafael a kettes kabinban készültek a hibernációra.
– Érdekes volt a sztori – mondta Erik, miközben átkapcsolt robotpilótára – De biztos, hogy nem lélegeztetek be valami hallucinogén anyagot?
– Nem! Nem hiszem...
Rafael az egyik hibernáló rekesz előtt ült, kezeslábasában. Inez előtte öltözködött. A férfinak még csak fel sem tűnt, hogy a szőke nő egy szál bugyiban trónol előtte.
– Min gondolkodsz? – kérdezte Inez bosszúsan.
– A bolygón a négy őselemmel találkoztunk…
– Mi van?!
– A lények, akikkel találkoztunk a négy őselem volt! A levegő, víz, föld és a tűz.
– Te beteg vagy!
– Élet valamiért a bolygón nem tudott kialakulni, pedig minden adott volt; légkör, víz, ásványok… Talán ez is közre játszott abban, hogy a szabadon hagyott teret az őselemek vették birtokba, és értelmes életté fejlődtek.
Ezen ok fejtegetés hallatán Ineznek lesett az álla. Még mindig egy szál bugyiban állt a férfi előtt, gyorsan magára öltötte kezeslábasát. – Érdekes feltételezés, de most irány a hibernátor! – ripakodott Rafaelre.
Vége
