Gyermekként babáztál,álmokkal játszottál,
Ittad a csillagoknak csillanó fényét,
Tán gombszemű kismackód vigyázott reád,
Őrizte neked a törékeny éjszakát.
Később már kúsztál meg másztál meg futottál,
Megkergetted a félénk cirmos-cicát.
Húzogattad a farkát,az meg nyávogott,
Lassan felfedezted a tarka világot.
Tükör előtt állva gyakran elméláztál,
Melletted herceg ült,hófehér paripán,
Kérte,hogy menj vele,világ-végre ha kell,
S te gondolatban ott ültél a lován...
Felnőttél,már illan előled az ábránd,
Más lettél,mást gondolsz,más már a játékod,
Köréd nyülekeznek a sötét árnyékok,
Eltakarván a csodás mesevilágot.
Életed kapuján egy férfi bekopog:
Nem robajjal jön ő,hanem csend a társa,
Talán neved vési rég az út porába,
Talán azt kívánja,legyél a mátkája.
Nézz bele mélyen a gyönyörű szemébe!
S újra látod majd a régi herceged.
Nem fehér lovon jön,de szívét hozza el,
Ad mellé ráadásnak egész életet.
Ha majd eljön az ősz,ajkadra könnycsepp hull,
Rebegőn csorog le kérges kezetekre,
Melyen az övével örökre összeforr,
S egybekeltek,szétválaszthatatlanul...
