Az alkonyati napfény ferdén tűzött be az ajtón, a fénypászmák aranyló ragyogással vonták be a félig kész szobrokat. A műhely belsejének homályában kőporral borított alak állt.
A magas, robusztus férfi elnyűtt vászonkhitónja, gyolcspánttal lefogott bozontos haja, vadon növő szakálla szürke volt a finom portól, melynek naptól fénylő szemcséi keringve szálldostak a levegőben. A nehéz kalapács csengve sújtott le a véső vastagabb végére, a véső pedig engedelmesen hasította a felesleget a mészkőről.
- Menj az ajtóból! - mordult fel az átsuhanó árnyék láttán. - Elállod fény útját!
Az ajtóban egy tizenöt éves forma fiú álldogált. Vászonzsákját a vállára vetve egyik lábáról a másikra állt, markában széles karimájú utazókalapot szorongatott, és kíváncsian kukucskált be az ajtón túli homályba. Kitágult orrcimpával szívta be a kövek és a szállongó por illatát. A kicsi udvart szegélyező kerítés mögül beszűrődött a Kerameikosz délutáni nyüzsgésének zaja.
- Mit ácsorogsz ott? Tágulj odébb! - A fiú azonban nem mozdult. Nem ijedt meg a barátságtalan, öblös hangtól.
- Keresek valakit, talán te segíthetsz. Egy kőfaragó mestert, Arisztonikosz nevűt.
Ismered?A magas, széles vállú, duzzadó izmú férfi nem fordult meg, de a kalapálást abbahagyta.
- Na, és ha ismerem. Mit akarsz tőle?
- Azt mondták, valahol itt lakik. Beljebb mehetek?
- Nem, amíg nem válaszoltál.
- Miért érdekel? Ki vagy te? Talán a mester Kerberosza? – feleselt a fiú. - Ha útbaigazítasz, majd neki elmondom.
- Akkor jobb, ha gyorsan szeded a lábad, mert a pimaszság nem jó ajánló, a mester ki nem állhatja a szemtelen gyerekeket. - A férfi lassan megfordult és megindult a fiú felé. Az hátrált néhány lépést, de aztán megvetette a lábát. - Hordd el az irhádat, Athén elég tágas! Imádkozz, hogy ne találkozzunk többé.
- Nem megyek. Nekem azt mondták, hogy a mester segítőtársat keres, és ebben a műhelyben majd útbaigazítanak. Ha annyira tudni akarod, elmondhatom, én éppen azért jöttem, hogy megegyezzünk. Már jó ideje magam is a kővel birkózom…
A férfiből hirtelen nevetés böffent fel, aztán harsány hahotában tört ki. A szürke szakáll és bajusz között látni lehetett erős, hófehér fogait. A szeme körül ráncokat vetett a nevetés.
- Te is… birkózol? Jó ideje? - Keze fejével letörölte a kibuggyanó könnycseppet. A fiú előbb óvatosan, halkan vele nevetett bár egyáltalán nem értette, mi volt olyan tréfás azon, amit mondott, aztán önérzetesen kihúzta magát.
- Igen. Tehát megmondod, hol találom? Vagy szólsz neki, hogy kerestem?
A férfi lassan abbahagyta a nevetést. Nézte a fiút, és szemében az előbbi komorság helyét derű váltotta fel. A fiú nem vette észre ezt, annyira el volt foglalva saját megbántott hiúságával. Régebben, még otthon, túl sok gúny és nevetés céltáblája volt, de akkor ott volt a bátyja, Arisz, aki megtorolt minden őt ért bántást.
- Aztán mit mondjak neki, ki kereste? Azt elfelejtetted elárulni.
- Óh, igaz - enyhült szélesen mosolygóssá a durcás fiúarc. - A nevem Ermisz, és szobrász vagyok. Szívesen volnék a mester segítőtársa, ha hajlandó lenne velem megismerkedni. Holnap visszajönnék a válaszért.
A férfi komolyságot erőltetett magára. Ez a szőke, kékszemű fiatal fiú olyan irigylésre méltóan magabiztos és pimasz volt, hogy az már-már tiszteletet ébresztett benne.
- Felesleges holnapig várnod, még ma eldőlhet, meghallgat-e a mester. Ám ha te szobrásznak mondod magad, Arisztonikosz mester pedig csak egy egyszerű kőfaragó, ugyan miben akarsz segítőtársa lenni? Talán te fogod őt tanítani? Mutasd csak a kezed! - Széles, bőrkeményedéstől durva kezével megragadta a fiú kezét. Szép formájú, de erős, izmos kéz volt. – Azt mondod, te ezzel kalapácsot és vésőt fogsz?
A fiú ajkán huncut mosoly villant fel.
- Ó, nemcsak azt, hanem auloszt és lantot is… de írni és rajzolni is tudok. Meg a verseléshez is konyítok valamit, egyszer még megénekelhetem a találkozásunkat is. - Szeme nevetősen fénylett. - Az ember legyen sokoldalú. Ma már nem nagy dicsőség csupán egyetlen dologhoz érteni.
- Azért az sem rossz, ha az ember jól teszi a dolgát - morogta a férfi. - No, akkor a vesszőseprő és a kosár is elfér majd a sorban, hiszen csak bővíti a sokoldalúságodat. A mesternek efféle segítőtárs kell. Aki felsepri a műhelyt, az Agorán megveszi az enni-innivalót… szóval, ilyesmi. - A fiú elbámult.
- Valóban? Nekem nem ezt mondták. Ha jól sejtem ez a háza, és azok ott az ő szobrai. Szépek ugyan, de nem eléggé. Kicsit ódivatúak. Mégiscsak kell valaki, aki egy kis lendületet ad a mesternek, mert az ilyen csip-csup munkákkal csak tékozolja a tehetségét. - Bekandikált a műhelybe, és az egyik félkész szoborra mutatott – Kell valaki, aki életet lop ezekbe az alakokba, ebbe a csendes házba, egy kis egészséges versengéssel felfrissíti a mester vérét és feltámasztja benne a küzdőszellemet. Még hogy sepregetés… szobrász vagyok én, nem kisinas! Te vagy a segédje, nem? Akkor te minek vagy itt?
A férfit hirtelen futotta el a pulykaméreg, karját az ég felé emelte. Összeszorított ökle olyan volt, mint egy pörölykalapács.
- Egek, ezt a szemtelen kölyköt! Oh, istenek, adjátok, hogy ne fojtsam meg! Ki mondta ezeket neked? Csakis valamelyik ellenségem lehetett. Egyáltalán kinek nézel te engem, te taknyos kis senkiházi?
A fiú ijedten hátrálni kezdett. A férfi nagyon nagy és erős volt hozzá képest. Elfeledkezett róla, hogy most nincs mellette Arisz, hogy öklelő kosként gondolkodás nélkül nekimenjen öccse ellenfelének.
- Jó, beleegyezem a sepregetésbe… meg a vásárlásba is, te vagy az erősebb, vállalom helyetted - hebegte. - Csak szólj a mesternek, kérlek. Nagyon fontos - fogta könyörgőre.
A férfi megenyhült a kitartás láttán. Barátságosan nézett a fiúra, leengedte a karját, aztán kezet nyújtott neki.
- Rendben van.Tulajdonképpen tetszel nekem, megkedveltelek. Vedd úgy, hogy már beszéltél is a mesterrel, és beleegyezett a dologba. Ha nincs hová menned, éjszakára itt is maradhatsz, alhatsz az udvaron. Holnap majd…
- Hohó… várj… várj csak! Mi az, hogy te döntesz a mester helyett? - A fiú arca halványra fakult – Jaj… ugye nem… te vagy Arisztonikosz? Hű… - megvakarta a szőke kócot a feje búbján - ezt most jól elrontottam, igaz?
A férfi felnevetett, hátba veregette Ermiszt.
- A dolgok általában nem itt romlanak el. No, gyere beljebb, te szobrászpalánta!
A várost lassan beterítette az este. Arisztonikosz egy mesterien festett és égetett cseréptálban kenyeret, fügét, narancsot, kis
csészében olívaolajat, és egy külixben alaposan felhígított bort rakott Ermisz elé, aki már letelepedett éjjeli szállására, tamariszkusz bokor alá terített köpenyére.
- Egyél. Jó éhes lehetsz.
Ermisz mohón nyúlt az étel után. Be sem kellett vallania, látszott, hogy koplal legalább két napja. Idegen kertekbe surrant egy kis gyümölcsöt lopni. A kenyeret belemártotta a sűrű, jóízű olajba és élvezettel harapott bele. Az olaj fényes cseppje az állára csurrant.
- Te nem csatlakozol? - kérdezte a mestert - Jobban esik a falat társaságban.
Arisztonikosz megvonta a vállát.
- Miért is ne? Ma már úgysem dolgozom tovább, drága a mécsesbe való. Majd holnap. Most legalább elmagyarázod, miért olyan ódivatúak a szobraim, mi hiányzik belőlük. - Bement a házba, hogy saját magának is ennivalót hozzon. Mire visszatért, Ermisz előtt üres volt a tál, a bor utolsó kortyát nyelte le. - Neked aztán van étvágyad! - állapította meg. Letelepedett ő is, nekiállt falatozni. - Tehát, mi hibázik a munkáimban?
Ermisz… hé… Ermisz! - A fiú összerezzent. Arisztonikosz sült, fűszeres jércét hozott, a nagyobbik felét odanyújtotta neki. - Edd meg ezt is, mert kiesik a szemed. Mikor ettél utoljára tisztességes ételt?
- Régen - válaszolt a fiú.
- Remélem, nemcsak enni jöttél, aztán meg az éj leple alatt odébb állsz.
- Nem, dehogy - Ermisz hangja bágyadtan hangzott -, nem vagyok hazug… Ne haragudj… nagyon fáradt vagyok. Köszönöm a jóságod.
- Mire Arisztonikosz lenyelte a falatot, a fiú már aludt, mint a tej. A mester elnézte még egy darabig, aztán feltápászkodott, összeszedte az edényeket. Azon tűnődött magában, vajon nem bánja-e meg előbbi döntését, hogy befogadja ezt az éhenkórász ifjút, akit nem is ismer. Talán az sem igaz, hogy valóban ért ehhez a mesterséghez, csak a szája jár. Henceg, hogy jó benyomást keltsen és befogadja valaki. Lehet, hogy egyszerűen csak egy csavargó, de az is lehet, hogy gonosztevő, aki Ganümédész arcát viseli álcaként, s az éj leple alatt kirabolja, vagy tőrt döf a szívébe. Elhessegette a furcsa gondolatot. Lehetetlen, hogy ilyen szép külső ádáz lelket takarjon. Bízott is benne, meg nem is, mindenesetre a keze ügyébe készített egy kést.
Bár azt meg kellett vallania, a fiú szeme éles volt, hiszen azonnal észrevette, amit már ő is régóta érzett. Munkáiból hiányzott valami, ami miatt nem voltak olyanok, mint valaha. Meghaltak mielőtt életre kelhettek volna. “Majd meglátjuk – dünnyögte. - Meglátjuk.”
A fülledt, meleg estét éjszakai mennydörgés követte. Olyan volt, mintha az istenek királya a városon akarta volna kitombolni dühét.
Megállás nélkül szórta mennyköveit, a dörgés szakadatlanul zúgott, a recsegés-ropogásba beleremegtek a falak. A villámok felvillanó kékesfehér fénye nappali világossággal töltötte be a műhelyt, a szobrok szellemalakjai szeszélyes, mozgó árnyékokat vetettek. Arisztonikosz ott hánykolódott sarokba állított kerevetén. Nem aludt olyan mélyen, hogy ne hallja az égiháború hangjait, de nem is volt olyan éber, hogy bizonyosan különválaszthatta volna az álmot a valóságtól. Amikor a zápor korbácsa végigsuhintott a porban fuldokló városon, s a sikátorokban sárgásszürke patakok rohantak habosan, felriadt. A műhely ajtajában egy csapzott alak állt, a háta mögött csillogó esőfüggöny omlott a földre.
- Ki az? Ki van ott? - kiáltott fel, és nehézkesen az oldalára fordult, hogy jobban lásson. Keze a kése után matatott.
- Én vagyok az… én, Ermisz. Nem emlékszel, mester? - Arisztonikosznak eszébe jutott a befogadott fiú.
- Hmm… te vagy? Mit akarsz?
Ermisz leengedte a kezét, amelyben eddig szorongatta csuromvíz köpenyét, a zsákját, fejfedőjét.
- Odakinn nagyon esik. Eláztam. Megengeded, hogy bejöjjek?
Arisztonikosz habozott. Szégyellte önmaga előtt is, hogy egy szinte még gyerek fiú ellen fegyverezte fel magát.
- Gyere csak, húzódj be a fedél alá. Ilyen időben a kutyáját se küldi ki az ember, nem igaz? - Újra becsukta a szemét. Szeretett aludni, mert ilyenkor nem kellett gondolkodni. Az álmok néha nagyon kegyesek voltak hozzá. Olyan képeket látott, amilyeneket a valóság megtagadott tőle, néha pedig kegyetleneket, de felébredve tudta, hogy csak álmok voltak. Most azonban nem folytathatta, furcsa neszt hallott. Fülelt, és rájött, hogy Ermisz vacog hangosan. - Mi bajod van még mindig?
- Semmi - hallatszott a fiú hangja. - Ha semmi, akkor maradj csendben. - Kisvártatva nem bírta tovább, felkelt, előszedett egy gyapjútakarót, és rádobta a küszöbön fekvő fiúra. - Ha ennyire fázol, miért akarsz a küszöbön aludni? Félsz tőlem? Azt hiszed, harapok? - Alaposabban megnézte. Ermisz bőrig ázott, a szája széle fehér volt és remegett.
- Csak nem vagy beteg? Hé, nehogy valami kórságot hurcolj a házamba!
Ermisz a feje búbjáig húzta a takarót.
- Nem vagyok beteg… csak fáradt, álmos és fázom - szólt ki alóla panaszosan. - Nem tehetek róla, hogy csuromvizes ruhában nem tudok elaludni.
Arisztonikosz a fejét vakarta. Pontosan az hiányzott neki, hogy még egy nyűgöt vegyen a nyakába. Éppen elég baja volt. Két éve már, hogy a felesége és a fia eltűntek. Ott voltak, élték mindennapos életüket, aztán egyszer csak nyomuk veszett. Amikor ráeszmélt, hogy nincsenek, nem is emlékezett mikor látta őket utoljára. Általában észre sem vette őket, csak ha a felesége pörölt valamiért, vagy ha a fiát kellett megrakni holmi csínytevésért, de aztán ismét levegővé váltak. Szeretett volna bizonyosságot kapni arról - amit mindenki mondott, és ami a legvalószínűbb volt -, hogy a felesége és a fia holtan fekszik valahol, mégis addig győzködte magát, míg meggyőződésévé vált, hogy csupán megszöktek. Bizonyosan megelégelték mellette a reménytelen életet, örökösen háborgó kedélyét, elégedetlenségét, elillantak és élik valahol a világukat. A felesége eléggé szemrevaló asszony volt, egy ergasztériában akármelyik férfi megadott volna érte egy-két oboloszt, ha felkínálja a testét és mindazt a szerelmi tudást, amit ő tanított neki. Többet érhetett el így, mint amennyit tőle valaha is kaphatott volna, gond nélkül felnevelhette a fiát. Ő is fizetett már örömlánynak ennél többet, ha minden kívánságát teljesítette. Tűvé tette utánuk Athént. Bejárta a hivatalokat, és minden bordélyt, hogy a barátai gúnyolódásainak nem volt se vége, se hossza. Azzal ugratták, hogy nagy “gyászában” Athén összes pornéját meghágja, még szerencse, hogy egy magára adó hetéra a közelébe se engedi. Pedig dehogy volt kedve ilyesmihez, csak tudni akarta, hová tűntek egy szó nélkül.
Idejét általában a műhelyében töltötte vagy az Agorán, ahol hozzá hasonló férfiakkal vitathatta meg a város dolgait, néha egy szümpozionon vagy csapszékben, ahol a sárga földig leitta magát, hogy aztán a vidám kómosz élén felkoszorúzva, dülöngélve és nótázva botorkáljon haza. Az utóbbi időben elég gyakran megesett vele ilyesmi. Valami nagy bűnt követhetett el, hogy cserbenhagyták a Múzsák. Hiába áldozott nekik, a szobrai megfagytak. Kutatott-keresett, mégsem talált igazi magyarázatot. “Az az én bűnöm, hogy tehetségtelen vagyok. Egy tehetségtelen nyomorult, aki megcsúfolja a művészetet! Ezért haragszanak rám, ezért hagynak el - kesergett számtalanszor Szimónésznek, a fazekasmesternek. - Mondd meg, mivé leszek így?” Ám a híre most már nem a munkája, hanem féktelennek tűnő szerelmi étvágya miatt terjedt a Kerameikoszon. El sem tudta képzelni, miért éppen hozzá kopogott be ez a fiú, hiszen találhatott volna nála különb embert is. Nem hallotta volna ezeket az ostoba és megalázó híreszteléseket? Nehéz lenne elhinni.
- Akkor vesd le a vizes ruhádat, végy föl egy másikat.
- Nincs másik ruhám - hallatszott a takaró alól.
Arisztonikosz meggyújtotta a mécsest, morogva becsoszogott a ház végében levő kis kamrába. Eredetileg az volt a hálóhelye, de mióta a felesége eltűnt, nem szívesen aludt ott, inkább a műhelyben dőlt le pihenni. Kiszedett a ládából egyet a fia holmijából, mert az is még mind megvolt, aztán visszament Ermiszhez, és a takaró tetejére dobta a lenvászon inget.
- Nesze, vedd fel ezt. Biztos jó rád. Aztán gyere beljebb, ne vacogj nekem, mert nem lehet tőled aludni.
A fiú lelódította magáról a takarót, fölállt és lehúzta a nedves khitónt. Ahogy alakját megvilágította a villogó fény az ezüstös függöny előtt, Arisztonikosznak elakadt a lélegzete. Életében nem látott még hozzá hasonló eszményi testet, csak szobrokon. Azokat azonban mindig alkotójuk tökéletesítette olyanná, amilyen a valóságos emberi minta sohasem volt. De ez a fiú az volt; kifogástalanul arányos és gyönyörű. Ermisz észrevette, hogy nézi.
- Valami baj van, mester? - kérdezte, és a kezébe nyomta a vizes holmit. Arisztonikosz összeszedte magát.
- Baj? Mi volna?
- Csak, mert úgy néztél rám, mint aki szellemet lát. - Bele akart bújni a száraz ruhába, de Arisztonikosz megállította.
- Ne… várj egy kicsit! Hadd nézzem… - megköszörülte a torkát - jó-e rád a fiam ruhája. Ez nem jó, túl szoros… vagy nagy? Egy kicsit durva szövésű. Várj, hozok egy másikat!
Elsietett, közben Ermisz mezítelenül ácsorgott és várt. Nem tudta, hogy a mester már egy ideje az ajtófüggöny takarásában állt, és őt figyelte. Libabőrös volt, aludni szeretett volna. Nagyon hiányzott Arisz, akihez hozzábújva olyan jól tudott aludni, mint egy csecsemő. Emberi közelségre vágyott, arra a biztonságra, amelyet mindig megkapott ikerbátyjától. Mióta a város határánál elváltak s mentek a maguk útjára, álmok gyötörték, felriadt rájuk. Örökösen kialvatlan és éhes volt, mint egy gazdátlan eb.
A nagyváros sem várta kitárt karokkal a friss tehetségű, fiatal művészt. Nem ismert senkit. Kérdezősködéssel néhány híres, vagy kevésbé híres szobrász nyomára bukkant, a műhelyekben azonban csak addig álltak szóba vele, amíg meg nem látták a munkáit. Hamar az utcán találta magát minden magyarázat nélkül. Hányódott egyik helyről a másikra, nem értett semmit. Végül saját maga jutott arra a következtetésre, hogy próbaképpen készített alkotásai okozzák a bajt. A legtöbb megismert mester műveinél szebbek voltak, ráadásul nem kötötte meg a kezét és képzeletét az itt honos divat és elvárások. Önmaga elképzeléseit véste kőbe, ahogyan apjától tanulta. Ettől fogva elhatározta, nem mutatja meg valódi képességeit, csak ha eljött az ideje. Aztán itt kötött ki a Kerameikoszon, Arisztonikosz házában.
Az Agorán ismerkedett meg egy fazekassal - minden bokor alatt termett legalább egy tucat, hiszen Athén cserépedényei messzi földön híresek és keresettek voltak -, aki a kőfaragóhoz kalauzolta.
Nemsokára újra megjelent Arisztonikosz. Ermisz belebújt a vékony, lenből szőtt khitónba, aztán visszakucorodott a takaró alá.
- Köszönöm, igazán hálás vagyok a jóságodért.
- Akkor most már aludhatunk végre? - kérdezte Arisztonikosz - Biztos, hogy nincs más bajod? - A fiú megrázta aranyszőke üstökét. - Jó. Holnap munka vár.
Egy ideig még forgolódott, fülelt. A fal felé fordult, egyre az isteni forma járt az eszében. Azon rágódott, ráveszi a fiút, álljon oda egyszer, hogy megmintázhassa. A vihar elült, csend lett. Csak a patakokban csorgó víz surrogása és a lehulló esőcseppek egyhangú kopogása hallatszott, ahogy egyenletes ritmusban cseppentek a tetőről a földre. Friss, páradús levegő áramlott be. Arisztonikosznak végre elnehezültek a pillái, már éppen az álom mocsarába merült, amikor erős szívdobbanással, horkantva merült fel ismét. Halk szipogás rángatta eszméletre. Mikor rájött, hogy a küszöb felől jön a hang, ökölbe szorult a keze, indulatosan sújtott a levegőbe és talpra ugrott.
-
Eh...hogy a Hárpiák marcangoljanak szét.... te gyerek! Irgalmas istenek, miért nem alszol végre?! Mit csinálsz? Csak nem bőgsz?! - Dúlva-fúlva csörtetett Ermiszhez, és durván lerántotta róla a takarót.
A fiú a két karjába fúrta fejét, hogy ne hallatszódjék zokogása, de hiába igyekezett. Szemei könnyben úsztak, orcái kipirosodva, orra megdagadva folyt a sós könnyek marásától, száját harapta, hogy visszafojtsa sírását. Arisztonikosz bőszen állt fölötte egy pillanatig, dühöngött megzavart nyugalma miatt, de ahogy nézte, egyre inkább elszállt a mérge. Leguggolt mellé, maga felé fordította a nedves, forró arcot.
- No, mi baj van? Még mindig hibádzik valami? - dünnyögte csitítóan - Mondd el mi az, hátha segíthetek. - Esetlenül simogatta a könnyektől-verejtéktől nyirkos szőke fürtöket. Ermisz megragadta a vigasztaló kezet. Arisztonikosz elértette a mozdulatot. - Félsz itt? Hiszen nincs mitől félned! Egyedül vagy?
No, nem bánom... - felnyalábolta, mint egy gyereket, nyögve felállt terhével.
Akármilyen erős is volt, Ermisz sem volt éppen aprócska; Arisztonikosz jó szíve azonban most nem akart tudomást venni erről. Becipelte a nyakába kapaszkodó fiút, és lefektette a kerevetére. Betakargatta, és már le akart kuporodni mellette a padlóra, hogy végre nyugovóra térjen, amikor Ermisz felült, rávetette csillogó szemének sugarát, és tenyerével szemérmesen megpaskolta maga mellett a takarót. Arisztonikosz elbámult. - Menjek oda? Azt akarod? - Ermisz bólintott.
- Nem tudnék nyugodni, ha úgy érezném, kitúrtalak a helyedről. Elférünk itt mind a ketten - unszolta a húzódozó mestert. - Sokkal kényelmesebb lesz neked is, majd meglátod.
Arisztonikosz végül szuszogva elnyúlt a kerevet szélén. Nagyon kényelmetlen volt, de meg sem mert mozdulni. Összefont karokkal, oldalán fekve, a fiúnak háttal bámulta a falat, és azon gondolkodott, miféle tréfát űz vele sors. Nem kellett a szemével látnia, a bőrén érezte, hogy Ermisz elégedetten fészkelődik mellette, majd nyugodt lélegzéséről tudta, hogy el is aludt végre. Ő maga bezzeg virrasztott, nem jött álom a szemére. Ha kicsit távolabb próbált húzódni, a fiú mindannyiszor követte, hogy a végén már majdnem lefordult a kerevet széléről. Nem akarta megkockáztatni, hogy felébressze azzal, hogy otthagyja. Elzsibbadt az oldala, mintha ezernyi hangya szaladgált volna a bőre alatt. Óvatosan a hátára feküdt, a karját bedugta Ermisz feje alá. A fiú meg sem rezdült, csak öntudatlanul a nyakához fúrta arcát, karját átvetette a mellén - de ami végül is mozdulatlanná dermesztette Arisztonikoszt -, bal lábát is ráfektette a combjára. Hamarosan úgy égett tőle a teste, mint a fazekasok begyújtott kemencéje. Nem tudta mitévő legyen, sírjon-e vagy nevessen inkább. Fohászkodott és perlekedett magában az istenekkel. “ Erósz, Aphrodité! Melyikőtök ingerkedik így velem? Melyikőtök csinál bolondot belőlem?! Halálra akarjátok sebezni a szívem? Hát nincs elég bajom már így is? Azért vezéreltétek ide ezt a gyönyörű gyermeket, hogy kísértésbe essek vénségemre? Talán a szenvedély által akartok pusztulásba taszítani egy szegény magányos vénembert? Miért vagytok ilyen kegyetlenek? Mi lesz velünk így, egek, mi lesz?! Segíts rajtam hatalmas Zeusz Xeniosz, segíts! Te vagy a vendégbarátság védelmezője, mutasd meg, hogy nagyobb hatalmad van, mint Erósznak, vagy a csalfa Aphroditének… vagy mégsem?!” - gondolta kétségbeesetten. Fejét Ermisz felé fordította. Nem látta a sötétben, de érezte lélegzésének puhaságát, fiatal bőrének esőillatát. Benyúlt a takaró alá, erős kezével olyan gyengéden, ahogyan csak telt tőle, megsimogatta. Langyos és sima volt a teste, mint a napsütötte márvány. Ermisz álmosan nyújtózott a keze alatt, és még közelebb húzódott.
“Végem van - suhant át Arisztonikosz agyán – Végem… bevégeztetett. Csak aludj te kicsi kóbor kutya, aludj szépséges Ganümédész, ma még nem fenyeget semmi.
Majd holnap.... holnap elküldelek. Ne szenvedj velem és ... miattam. El kell menned holnap.
