Veréb Gábor nem szerette a kollégiumi nevelőt, Kovács Miklóst. Fejére húzta a takarót, amikor az reggelente a vastagkeretes szemüvegében, kényszeredett, fenyegető mosolyával, az elmaradhatatlan szimfóniájával szájában, és kezében a hamutartóvá formált papírlappal belépett a szobába. Felkapcsolta a villanyt és mézesmázos hangon megkérdezte:
- Na, hogy aludtak az én kis bogárkáim? Van itt egy kis oroszlánszag, Gábor nyiss ablakot!
Veréb Gabi aludt volna még tovább, de rászólt a nevelőtanár - most már erőteljesebben:
- Nem hallottad? - nyisd ki az ablakot, különben lesz húsz fekvőtámasz!
Veréb kábán kinyitotta az ablakot, s leült az éjjeliszekrényre, itt folytatta az álmot, amit a nevelő érkezése megzavart.
Arra lett figyelmes, hogy a becenevét hallja, s a többiek mind az asztal körül állnak.
- Gyere már te is Csuri, bukszavizit van!
- Hozzad csak bogárkám a pénztárcádat! - szólt Kovács, aki nemrég még katonatiszt volt, csak leszerelték valamiért.
- Most pedig mindenki rakja ki az asztalra az összes pénzét! - mondta a nevelő.
A tízforintos bankjegyeket vizsgálták meg mindenkinél a kollégiumi diákbizottsági elnökkel, ám nem találtak semmi rendelleneset, vissza lehetett tenni mindent.
A kis köpcös diákbizes benézett a szekrény alá, és konstatálta, hogy jól látta Kovács, a csali pénz bizony nincsen ott.
Gábor ekkor ébredt fel rendesen, és lassan megértette, beraktak egy tízest a szekrény alá, amit előző este - mivel ő takarított - megtalált, és a pizsamazsebébe tett. Nem szólt senkinek, kivitte a szemetet, az eldobált almacsutkákat, és lefeküdt.
- Most meg itt a bukta - futott végig rajta a rémület.
Kovács Miklóstól amúgy is félt rendesen, hát még most, hogy teljes erőből szívta a szimfóniáját, behorpadt az egész arca, és vadul verte a hamut a kezében tartott papírtölcsérbe.
- Na, utoljára kérdezem, ki talált a szekrény alatt tíz forintot?
Nem jelentkezett senki.
Veréb csak szédelgett, alig volt egy épkézláb gondolata, homlokán verejtékcseppek fénylettek.
Elindultak az iskolába, ami kb. egy kilométerre volt a kolesztól. Gábor az utolsó pillanatban még - mintha csak zsebkendőjét vette volna ki pizsamájából - a tízest átdugta nadrágzsebébe. Az úton akár el is dobhatta volna, de ő valamiért nem tette, pedig szíve vadul lüktetett, és egyfolytában izzadt.
Útközben egymást froclizták a gyerekek:
- Most már előadhatod a tízest te, borzalmas fejű Kos, tudom, hogy nálad van rettenetes Tücsök, Csuri ne szarozz már, ugye te nyúltad le, majd szívhatunk miattad!
Az iskolában Kovács nevelő sorba állította az egész csapatot, és bejelentette, hogy kezdődik a kihallgatás, majd mindenki elmondja részletesen, hogy mit csinált este 8, és reggel 6 óra között.
Csuri Koshoz fordult - arca falfehér volt, szeme rémült.
- Itt van a zsebemben a tízes - suttogta.
- Tudtam én te kis szarka, hát ki másnál lenne - felelte a fő lopós, aki, és néhány társa miatt kitervelte a csapdát a nevelőtanár és a diákbizottsági elnök.
Verében átfutott a gondolat, hogy Kos a kollégiumi 'tolvajmaffia' vezére, aki miatt elindult ez az egész dolog. Persze már tényleg tűrhetetlen volt, hogyha valaki kirakott a biztonsági záras fiókjából egy százast a napi befizetésekre, akkor azt - mire bezárta a fiókot - szinte a másik kezéből kilopták, alig ért asztalt. Nem beszélve az otthonról hozott kaja, a tanszerek, a rajzeszközök, a műhelyszerszámok stb. tulajdonosváltásairól.
- Na, én is jóhoz fordultam - gondolta magában, de ha már színt vallott folytatta.
Te mit csinálnál Józsi?
- Én jelentkeznék az biztos - felelte Kos.
- Kovács engem kinyír - tudod mennyire haragszik rám, mivel állandóan álmos vagyok, és semmi katonás tulajdonság nem szorult belém.
- Minden csoda három napig tart Csuri, aztán elfelejtik - válaszolta a 'maffiavezér'.
- Elfelejtik... mit felejtenek el? Hogy én voltam az este a takarító, és zsebemben maradt a talált tízes, aztán meg bevágtam magam az ágyba és elaludtam?
- Hát ja-ja... nem kenik rád, hogy loptál, úgysem megy az neked.
- Szóljál az elnöknek, hogy nálam van, odaadom!
Az iskolatitkárral felvetették a jegyzőkönyvet, Csurinak semmit nem mondtak, ami további sorsát érintette volna.
Teltek a napok teljes bizonytalanságban, semmi rendes értesülés, csak sugdosások, hogy ezt-azt hallottak a gimisek, akik a főépületben tanultak, és helyiek lévén közvetlenebb viszonyban voltak az iskolatitkárral. Azt is híresztelték, hogy kidobják a suliból Csurit. Néhányan csak kollégiumi kizárásról beszéltek.
Mindenesetre Csuri állapota napról napra romlott. Akadt olyan tanár, aki szintén nem szólt semmit az esetről, de sűrűn kezdte feleltetni Gábort. Ő furcsamód hiába mondta volna nagy félénken az anyagot, szinte belé fojtotta a szót, és közben színpadiasan a többiekhez beszélt:
- Na, figyeljünk csak oda kérem, mit is mond a felelő, bár eddig sokkal többet nem tudtunk meg a kovalens kötésekről, mert nem készült - úgy látom - és nem tud bennünket elkápráztatni tudásával. Így van Veréb fiam?
- Tanárnő, én mondanám, de nem tetszik engedni - válaszolt Csuri.
- Még hogy én nem engedem? - hallja ezt az osztály kérem? Mi a véleményetek, aki hazudik, az lop is?
Verébnek egy hónap alatt minden tárgyból leromlottak a jegyei, a testnevelés kivételével. A tornatanár ugyanúgy viselkedett vele, mint az ügy előtt.
Kovács éreztetve a hamarosan közelgő döntést - mintha magában beszélne - a kolesz különböző szobáiban gyakran előadta véleményét érces hangján, ami a mondatok végén átment éles, szinte mutáló intonációba, hogy eljön majd a tolvajok, rablók végórája, amikor is mindenért felelnek, és repülni fognak az iskolából, mint a verebek.
Csuri már három hónapja nem volt odahaza, nem engedte a nevelő. Katonamódszereket alkalmazva eltávozás megvonást is adott retorzióként a 14 évet éppen csak betöltött gyereknek. Hetente ment engedélyt kérni, de Kovács gúnyosan utasította el, és kifigurázta, amikor sírva fakadt.
Minden este vele takarítatta ezután a szobát, összeszedette a takarodó előtt a szétdobált szemetet, és közben harsányan mondogatta:
- Vigyázz, nehogy kezedhez ragadjon egy tízes megint!
Amikor már lefeküdtek Kovács néha meglepetésszerűen villanyt gyújtott, felkeltette Csurit és ellenőrizte nincsen-e gatya rajta a pizsama alatt.
Veréb sírva aludt el, és fáradtan kelt, még álmosabb volt, mint addig. Nem volt nagydarab fiú, de lefogyott 10 kilót, a többiek húzták is, hogy már csak vasággyal együtt vagy 40 kiló.
Az egyik reggelinél kitalálta Kos, hogy fel kell táplálni a szegény csupasz Csurit, ezért mindig hozzá dobálták a kockasajtokat, vagy a kiflivégeket, de a retek és néhány gyümölcs is gyakran landolt a reggelijében.
A városban csak az iskola, és a kollégium között közlekedhetett, sehova máshová nem engedte a nevelő hétvégén sem.
Anyja már több levélben izgatottan érdeklődött, miért nem megy haza, mert minden héten azt írta, biztos majd most már elengedi Kovács. Nem így történt, de hivatalos elmarasztaló döntés sem született.
Csuri teljes bizonytalanságban élt már 100 napja, amikor megjelent az iskola előtt egy oldalkocsis motorkerékpár, egy bőrbe öltözött emberrel, aki mintha a XIX. század veterán autós öltözetét vette volna magára jelmezként.
A motoros Csuri nagybátyja volt. Megölelte Gábort, ő elsírta magát, és kezdte mesélni, mit kell kiállnia, Kovács és néhány szaktanár milyen vesszőfutásra ítélte minden fegyelmi döntés nélkül.
- Nyugodj meg Gabikám! - mondta a nagybátyja, mindjárt beszélek az igazgatóval.
Estefelé Kovács bejött a hálóba és megkérte Csurit, ha majd rá ér (!) menjen át hozzá a nevelőibe.
Gábor meglepődött az emberi hang hallatán, és újabb csapdától tartva, remegve nyitott be néhány perc múlva.
Kovács az ágyon ült, mellette felesége. Valami hosszú monológba kezdett, magáról, leszereléséről, sorsáról, az asszonyról, hogy nekik ez a szoba a megváltás, mivel nincsen lakásuk, tehát ha kirúgják...
Közben a sokadik szimfóniára gyújtott, és a szokásos papírtölcsérbe hamuzott.
Gábor nem nagyon értette a sok mellébeszélést, az érdekelte volna, mikor mehet már végre haza. Mégis meglepődött, amikor végül Kovács kérdezte meg nyájasan, hogy akar-e hétvégén hazautazni.
- Persze, hogy akarok! - sírta el magát a boldogságtól. Otthon... újra otthon, biztonságban anyával, nagymamával...
Gáborban az évekkel együtt lassan elmúlt a gyerekkori eset felhalmozódott feszültsége, a sok gátlás. Kb. 25 év múlva mégis eszébe jutott a történet.
A fényképek közt tett rendet, és kezébe akadt egy írás, amiben feleségét dicséretben és jutalomban részesítik az iskolájában, mivel talált egy tízest, és azt leadta az osztályfőnökének. Senki sem jelentkezett érte, ezért év végén a becsületes megtalálót illette a papírpénz, ami az írás másik oldalára volt ragasztva.
Negyven év múlva derengett föl újra a gyerekkori sztori, de akkor már a Moszkva téren csövesként kéregetett.
Egy autós 'békebeli' papírtízest nyomott a markába.
Elsírta magát...
- Mennyit szenvedtem egy ilyenért fiatalon, és meddig bántott az a dolog? - remegtette meg az emlékezés. Megfordította a pénzt, hátoldalán egy írás volt: Jutalmul a becsületes megtalálónak...
Lassan felnézett. Ex felesége feszített a kocsiban, flegma pillantást vetve rá.
Váltott a lámpa, a nő megnyikkantotta a hatalmas terepjáró gumijait, s fürgén elhúzott a Pasaréti út irányába.
