Hogyan lehet, hát miért,
halványult el csillogása?
Szavainak hullása megszűnt,
mint ragyogása az
éji homályban,
sulykolt álmok között
gyűrött csodákban
nem hívén, pilláit
ejtvén, s imigyen
szorítva látását;
Felém?
Vagy mégsem akart
látni, mégsem akart
hallani, mégsem akart
merni, nem mert,
nem tudott akarni?
Nem bírt álmodni,
nem bírt hallgatni,
szívére?
Élére hajtott lepedő
ráncai között,
az elsimított nyomokra
hullott reggeli hűvösség
hideg harmatcseppjei
ridegen űzik képeit
át...a valóságba?
Miért hívod vissza
érzések hűséges ebét,
amikor láncra verted
volna, ha nem vicsorítana
fogakkal, teli, torokkal
nyitott kérő száj?
Mondod: tiszta érzést
keresel, vele kelsz,
s közeledsz,
mégis miért csak
elmenni látlak?
Mondod: nyugodt
viszonyok simítják
csak lelked ráncait.
Te mondod!
"Leljen békére lelkem",
s félelmek lázforrósága
nálad rajzol mégis
bénító csillagokat
a jövő egére?
Mondod:
Pirkadat legyen!
