Befészkelte magát, kimozdíthatatlanul. Meleg, sötét, mégis izzó fészke elrejtette a kutató lelkek elől. Csak gubbasztott ott, valahol félúton a szív és az agy között. Várt. Az időre, ami eljön. Ami az övé lesz. Végre megint.
Hideg volt. Lompos ég terjeszkedett a házak felett, kimosakodott, kövér felhőket hordozott magán. A nap rühellt előbújni, köpött a világra. A köd megülte a mélyebben fekvő utcákat, áthatolhatatlan fátylat vont a folyómedret átívelő hídra. A verebek felháborodottan surrantak gubancos bokrok aljába. Már megették a környék összes kenyérmorzsáját.
Kivágódott egy ajtó. Mert a nehéz, üveges házgyári ajtóknak ez a szokásuk – csak úgy kivágódnak. Mit nekik hajnali óra, álmos lakók, fáradt macskák! Vessenek magukra. Kivágódott, majd csattanva csukódott a távozó után.
A távozó férfi volt. Barna, kötött sálját szorosan a nyaka köré csavarta, hogy a hideg készakarva se nyomulhasson be a nyaka és a gallérja közé. Hosszú szövetkabátja zsebébe mélyesztette kesztyűt nem tűrő kezét. Fejét csak barna haja fedte, orrán acélkeretes szemüveg fagyott. Mackós léptekkel ment, ballagott a kihalt utcán. Ráért. Nem várta senki még, odébb volt a munkaidő.
A nyugtalanság ébresztette fel. A tenniakarás. Az elégedetlenség. A tehetetlenség. A mit-minek-hogyan-miért? A kinek? A kivel? Unta, hogy mindig egyedül, mindenki ellen. Őrlődött a taposómalomban, vívta unalmas harcait a mindennapokkal – magáért. És közben vágyódott.
Felmarkolt egy golyóra való havat, összegyúrta, megcélzott vele egy verebet. Nem dobta meg. Miért bántsa? Mert szemtelen madár? Haszontalan szürkeség. De legalább csiripel. Csak gyúrogatta kezében a hógolyót, végül a földre ejtette. Majd elolvad. Ha lesz mitől.
Sietős autó közeledett. A férfi tétován megállt a járdaszélen. Megvárja? Lelépjen? Milyen egyszerű is lenne! A köd miatt talán... De nem. Miért okozzon fájdalmat másoknak? Komótosan folytatta útját az iskola felé.
A féreg mocorogni kezdett. Hideget érzett az agy felől. Tudta, hogy közeleg az idő. Talán hamarosan megmutathatja magát. De még várni kell. Egy kicsit. Csak egy keveset még...
A csengetést sem várták meg. Mielőtt elkezdődtek volna az órák, az igazgató karon fogta. A könyökénél fogva tolta be az irodájába, majd tapintatosan becsukta maguk mögött az ajtót. Kár volt. A többiek nagy igyekezettel megpróbáltak nem odanézni. Sorban elhagyták az irodát. Hisz nemsokára becsengetnek, ugyebár.
– Ülj le! – szívélyeskedett az igazgató.
– Nem, köszönöm. Elálldogálok itt.
– Ahogy gondolod... khm... Arról lenne szó, hogy... Nos, te is tudod, hogy milyen rossz anyagi helyzetben vannak manapság az iskolák és... megint el kell küldenünk pár embert és...
– Engem is kirúgsz? – vágott bele. Unta a szófacsarást.
– Nos... igen. Kénytelen vagyok. Tudod, hogy nem szívesen teszem, hisz te egy tehetséges, okos fiatal kolléga vagy, de mégis... Akit lehetett, már nyugdíjaztunk. És tudod, hogy...
– Hagyd, ne magyarázkodj! A felmondási időt még letölthetem?
– Persze, természetesen! Sőt, szükségünk is van rád, legalább addig is...
– Mennem kell, órám lesz – sarkon fordult és csendesen becsukta maga mögött az ajtót.
A délutánt barangolással töltötte. Taposta a havat az eltakarítatlan járdákon – mert minek a hómunkás idejét pazarolni? –, meg-megállt a kirakatok előtt. Fogalma sem volt, mit néz, nem látott semmit, csak épp – nem sietett sehová. Ha nincs rá oka, ha nincs kihez, miért ne érne rá?
Eleredt a hó. Apró pelyhekben esett, tűszúrós szilánkokban. A férfi alig merte felemelni a fejét, félt, hogy a kis hótűk átszúrják amúgy is agyonfagyott bőrét, belepotyognak fáradt szemébe a szemüveg mögött. Aztán, mielőtt belépett volna a ház kapuján, vállat vont és felnézett az utcai lámpa sárga fényébe.
Figyelte, hogyan tűnnek elő a semmiből a hópelyhek, sárgás függönyt alkotva közte és a lámpa között. Érezte arcán az apró szúrásokat, de nem törődött velük. Egy pillanatra becsukta a szemét és a csöndet fülelte. Sehol semmi nesz sem hallatszott a kis mellékutcában, ahol lakott. Kihúzta kulcsát a zsebéből és felmászott az első emeletre.
Sokáig forgolódott az ágyban, mielőtt elaludt volna. Képek ötlöttek fel benne – mert azok csak úgy felötlenek, ha kell, ha nem – és tűntek el bánatot vagy szomorú mosolyt hagyva maguk után. Rátört a „rég volt, de szép” búbánata. Akkoriban nem gondolta volna, hogy az úgynevezett „nagybetűs Élet” ennyire szürke, egyforma, reménytelen és unalmas lesz. Hogy rá kell döbbennie arra, hogy sosem lesz vége, így kell leélnie az életét, ha tetszik, ha nem. Örökké csatázva, küzdve, hogy legalább alkalma legyen egy kis színt lopni a hétköznapokba. A közhétvégékbe is. Mert a legtöbb hétvége undok szokása, hogy éppoly szürke, mint testvérei, a hétköznapok.
Úgy aludt el, hogy tán jobb lenne föl sem ébredni.
Újabb reggel, újabb nap. Egyre közelebb a teljes reményvesztettség, a munkanélküliség felé. Belépő az igazi magányba. Csak tessék, tessék! Már a barátnője is elhagyta? Mi? Hogy hónapok óta nem is volt senkije? Ó, pardon! Ezer bocsánat! Akkor Önnek már bérlete van hozzánk! Hát üdvözlöm a szerencsétlenek között! Biztosíthatom róla, hogy nem fog unatkozni közöttünk. A beilleszkedéssel se lesznek problémái. Csak tessék! Jöjjön velünk a semmibe!
A férfi mégis felkelt. Gépiesen végezte szokásos reggeli teendőit, majd elment az iskolába. Tanított, mintha... De minek is lássák rajta a gyerekek?
Lassan megutálta a délutánokat, elege lett a magányos estékből. Csak lézengett a világban és nem tudta, mihez kezdjen magával ezután. Kezdjen-e egyáltalán valamihez?
Az utolsó napon, amikor még tanított, néhány kollégája elvitte vacsorázni. Vigasztalni próbálták, reményt önteni belé. Az optimisták! No persze, könnyű a fuldoklót a partról biztatni! Vagy valami ilyesmi. Ókori bölcs örök gondolata.
Amikor végre magára hagyták, alaposan berúgott.
A féreg feljebb tornászta magát. Épp csak egy pirinyót, hogy észrevegyék. Már nagyon közel volt az idő, érezte. Ha végre igazi valójában megmutathatja magát, nyert ügye lesz. És jóllakhat megint...
Hideg napok jöttek. Ködös reggelek, reménytelen délelőttök-délutánok, csillagtalan éjszakák. Levegőtvennisincskedvem-hangulat. Unalom, tétovaság. Ígéretek, egy-két napos remények, krizantémos letargia. Depresszió. Nyugtalanság. A minek vagyok, kinek kellek?
És főleg, leginkább, elsősorban a minek élek?
Volt, hogy napokig nem tette ki a lábát a lakásból. Már az sem érdekelte, hogy kifogyott az ennivaló a hűtőből, hogy nincs mivel fűtenie. Csak meredt mozdulatlanul az olajkályhára, aztán felhúzott még egy pulóvert. Üresnek érezte magát, és... mintha rágta volna valami belülről. Kitartóan.
Elment a sziklákhoz. Szűz havat taposott a lába, csizmája súlya alatt roppanva tört be a fagyott hóréteg. Megerőltető séta volt, de megérte. Bánatos szeme szomjasan itta a téli erdő mozdulatlan látványát. Körülötte fáztak a fák, dermedt zúzmara- és hóruhába öltözötten. Szél se rebbent. A sziklafal hasadékaiban megült a csapadék. Fekete rókalyuk tátongott odébb, karmos nyomok árulták el lakóját. Mókus szaladt át előtte a rég nem járt ösvényen és keringőzött fel egy tölgyre. Bagoly szállt el a feje fölött. Nehézkes szárnycsapásokkal jutott el egy szálas fáig. Ott megült és várt. Talán az éjszakára.
A férfi felmászott a fal tetejére. Napfényes, derült időben messzire láthatott onnan. Most csak a fehér domboldalt látta a csupasz fákkal. A völgyet köd takarta-rejtette. Csak távolabb bukkant ki belőle a tévétorony egykedvű csúcsa. Sötét felhők gyülekeztek nyugaton. Már hadrendbe álltak.
A derű, ami néhány óráig uralta, elillant. Rohanvást menekült, talán érezte, nincs jövője itt. Átadta helyét a borúnak. A kárörvendő testvér! Nem kímél senkit.
A férfi közelebb lépett a sziklafal széléhez. Lenézett a lába elé. Csak a fák tetejét látta, némelyiket varjúfészek koronázott. Sehol semmi nesz. A természet állt, lesett és várt. Halálos csendben.
A férfi felemelte karját. Kinyújtotta kétoldalt, mintha repülni akarna. Repülni, súlyok nélkül, bárhová, újrakezdeni, remélni – vagy eldobni mindent. Még egy fél lépést tett előre. Többet végképp nem lehetett. Alatta csak a tiszta levegő. Tétovázott.
A féreg kitört. Ficánkolva vetette előre magát, a cél felé. Már tudta, övé a győzelem. Csak egy egészen kicsi lökés kell. Talán egy rossz emlék. Majd most...
A férfi valahová messze nézett. A ködből egy arc merült fel előtte. Csillogó szemű, nevetős lányarc. Hófehér gyöngyfogak villantak felé a múltból, majd hirtelen összezáruló, pengekeskeny ajkak takarták el őket. A keskeny szempár már haragot tükrözött, résnyire szűkült, és az arc eltűnt.
Letörölt egy tolakodó könnycseppet a szeme sarkából. Levette orráról és zsebre tette szemüvegét. Már csak azt kellett eldöntenie, melyik lábával lépjen előbb...
